tévésmaci - A tapír novemberben már intézkedett

  • .
  • 2010. január 14.

Trafik

Amikor Sztupa és Troché a szlovák titkosszolgálattól (SIS) kapott dossziét a bécsi újévi koncert után átfutották, rebarbarás forralt bort szürcsöltek Nudliberger bácsi heurigerében, és Brünhilde néni külön nekik sütött szarvasgombával vagy szarvasmarhával töltött strudelt, ami arrafelé népszokásszámba megy, van, amikor a kedélyes bürgerek egy kolompot is feladnak hozzá. Nem semmi ez a dosszié, pillantott fel Sztupa, de meg kellett várnia, míg a 104 éves Gustl bácsi befejezi a jódlizást, ami a strudel mellé a ház százéves történetében mindig is kijárt, állítólag, amikor a kis négyéves Gustlchen eljódlizta magát először a lugasokkal borított kerthelyiségben, az utcán megálltak a konflisok, és egyéb közlekedési konfliktusok keletkeztek.
Egy cseh énekes, Jirí Schelinger Pozsonyban az egyik hídról a Dunába vetette magát, több mint egy hónapja nem találják, s arra gyanakodnak, hogy Magyarországon lehet, akár vízi hulla, akár menekült státuszban. Hogy néznénk már utána. Mindezt Sztupa elég kelletlen arccal mondta, Troché meg egyenesen fintorgott. Miért kéne bármit is csinálnunk, le vagyunk nekik kötelezve? Mielőtt még Lisie, Pepi bácsi dirndlibe burkolt kisunokája kihozná az elmaradhatatlan apfelpferdewursthenspitzet (almával töltött, csücsök alakú vagy egyszerűen ferde lóvirsli - a ház titkos specialitása kizárólag törzsvendégeknek), gyorsan lelépünk tévézni.

Pénteken (15-én) a Duna Tévé este nyolckor a Nyakig a pácban című 2008-as angol filmet adja, legfőként határon túli és hazai nézőinek, valamint a szélesebb tömegeknek. A film pedig arról szól, hogy a csinos vagyis inkább csintalan parkolóőr csórja az aprót az órákból, és Elvis-relikviákat gyűjt - basszus, angol humor.

Szombaton ugyancsak a Duna este nyolcharmincötkor elővezet egy 1999-es Üvöltő szelek-adaptációt, miről csak annyit mondhatok, hogy Heathcliff piszkosul nem én vagyok, ellenben Cathy sem Charlotte Gainsbourg, amit személy szerint módfelett sajnálok, hanem egy Sarah Smart nevű művésznő (nagy kártyás hírében áll). Rögtön utána öt perccel az m1 bemutatja Jim Sheridan 2002-es filmjét, aminek valamiért az a címe, hogy Amerikában, és nem fogják elhinni, de két ír bevándorló New York-i kalandjairól szól. Hölgyeim és uraim, fogadjanak velem egy sörbe', hogy lesz benne valami a The Pogues nevű, egykor méltán népszerű zenekartól! Jó, akkor lehet egy Bushmillsben is. Egészen 2.20-ig kell annak várnia azonban, aki ugyanitt szívesen megnézné a Chaplin a zálogházban című korai (1916-os) nekibuzdulást.

Vasárnap a lapunkban is megfuttatott Parnasszusizé nyilvánvaló promójaként a tv2 éjfél után öt perccel Monty Pythont vetít. Az élet értelme sokak szerint jó film, de én inkább megmondom, hogy mit csináljanak az angolok a humorukkal. Volt este nyolchuszonötkor az m2-n Karácsonyi ének, már november óta rajta vagyok minden kiszerelésén, szólítsatok Ebenezer Scrooge-nak. Ez speciel az 1999-es lesz Patrick Stewarttal. És úgy látszik, valami születésnapja lehet az íreknek, mert rögtön utána ugyanitt elkezdődik a Felkavar a szél, mit gondolnak, Ken Loach 2006-os filmje fej, vagy milyen? Szerintem is IRA-s, és egészen a gyökerekig, 1920-ig nyúlik vissza. Este kilenckor a Dunán van Utolsó császár is, láttam Bécsben az operettben, igaz, ott Az utolsó császárzsemle volt a címe, és kutya volt a főszereplője, Rexnek vagy Bozzi úrnak hívták, már nem emlékszem, csak arra, hogy mellettem ült Bernardo Bertolucci, és folyton az óráját nézte. Előttünk pár sorral Sztupa és Troché foglaltak helyet, Bernardo meg is kérdezte, kik azok, olyan ismerősek. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy este tíztől a ViaSat6 Woody Allen-estet tart (Annie Hall + Amit tudni akarsz a szexről...), akkor könnyű belátni: a tévémérgezés csúnya betegség.

Lábadozásként a jövő héten csak egy szerdai Sötét lovagot (HBO; 0.15) vállalunk. Jeles András Angyali üdvözletét csütörtökön 23.10-kor a Dunán pedig nézzék meg maguk! De közben se felejtsék el, hogy tévézés helyett például élni is lehet.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.