Debrecen, Debrecen: Mozgásba jön, dagad

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

De úgy képzeljék el, hogy egyáltalán. Nincs esemény. Belvárosán ötpercenként átzörög egy villamos, a nagyerdei tóba vágott vécéülőkében sás terem, félholt béka kuruttyol a gumiabroncs peremén. A sugárúton szemét libben, kátránypapír, buszjegy, intimbetét, a törött padokon ájult részegek gubbasztanak. A kongó, félhomályos éttermekben szalonnával tűzdelt hortobágyi pecsenye rendelhető, ha a szakács hajlandó felkelni, és hosszas rábeszélésre megsüti. Csend van, néha fúj a szél, a lakosság ilyenkor aggódva pislog a Hortobágy felé, eső lesz talán. Becsukja a spalettákat a cívisházak ablakán, eső lesz, mormolja, ne menj sehová, anyukám. Az asszony egyetértve bólint; szerencsére egyáltalán nem akart menni sehová. Már volt a piacon, vett egy jó kövér libát. Nem lett eső, állapítja meg az ember, amikor napok múltán újra kitekint, egy rettenetest ásít, s komótosan megvakarja a kutyát. Minden komoly író, színész és sportoló fejvesztve menekül, a rangos művészeti produkciók messze elkerülik. Színháza vegetál, tömény unalomba fullad, a mozikban harmadosztályú filmeket vetítenek. Állítólag több tízezer diák rejtőzködik benne, de jelenlétük nem érzékelhető. Mondják, komoly kulturális hagyományokkal rendelkezik, úgymint Csokonai Vitéz Mihály, megmutatnák a síremlékét a helyiek szívesen, de nem érdekel senkit, nincs kinek. Kölcsey lakóházát lebontják, tégláiból disznóól lesz Kabán. Turista, ha idetéved, megtekinti a Nagytemplomot, ami előtt, fakultatív, Kossuth Lajos szobra is megszemlélhető. A függetlenségi hagyomány, veri a mellét az idegenvezető, a szabadság őrhelye meg minden ilyenek, unott képpel bólogatnak a tűző napon az idegenek, aztán vásárolnak egy képeslapot, amelyen a Nagytemplom és Kossuth Lajos látható. Ha kicsivel korábban merészkednek erre, láthattak volna olyan házat is, ahol - szintén a helyi hagyomány részeként - ez a felirat fogadja a betérőt a szemöldökfán: Tedd be az ajtót, ha bejöttél, mert kimegy a disznó. Köszönöm.

De úgy képzeljék el, hogy egyáltalán. Nincs esemény. Belvárosán ötpercenként átzörög egy villamos, a nagyerdei tóba vágott vécéülőkében sás terem, félholt béka kuruttyol a gumiabroncs peremén. A sugárúton szemét libben, kátránypapír, buszjegy, intimbetét, a törött padokon ájult részegek gubbasztanak. A kongó, félhomályos éttermekben szalonnával tűzdelt hortobágyi pecsenye rendelhető, ha a szakács hajlandó felkelni, és hosszas rábeszélésre megsüti. Csend van, néha fúj a szél, a lakosság ilyenkor aggódva pislog a Hortobágy felé, eső lesz talán. Becsukja a spalettákat a cívisházak ablakán, eső lesz, mormolja, ne menj sehová, anyukám. Az asszony egyetértve bólint; szerencsére egyáltalán nem akart menni sehová. Már volt a piacon, vett egy jó kövér libát. Nem lett eső, állapítja meg az ember, amikor napok múltán újra kitekint, egy rettenetest ásít, s komótosan megvakarja a kutyát. Minden komoly író, színész és sportoló fejvesztve menekül, a rangos művészeti produkciók messze elkerülik. Színháza vegetál, tömény unalomba fullad, a mozikban harmadosztályú filmeket vetítenek. Állítólag több tízezer diák rejtőzködik benne, de jelenlétük nem érzékelhető. Mondják, komoly kulturális hagyományokkal rendelkezik, úgymint Csokonai Vitéz Mihály, megmutatnák a síremlékét a helyiek szívesen, de nem érdekel senkit, nincs kinek. Kölcsey lakóházát lebontják, tégláiból disznóól lesz Kabán. Turista, ha idetéved, megtekinti a Nagytemplomot, ami előtt, fakultatív, Kossuth Lajos szobra is megszemlélhető. A függetlenségi hagyomány, veri a mellét az idegenvezető, a szabadság őrhelye meg minden ilyenek, unott képpel bólogatnak a tűző napon az idegenek, aztán vásárolnak egy képeslapot, amelyen a Nagytemplom és Kossuth Lajos látható. Ha kicsivel korábban merészkednek erre, láthattak volna olyan házat is, ahol - szintén a helyi hagyomány részeként - ez a felirat fogadja a betérőt a szemöldökfán: Tedd be az ajtót, ha bejöttél, mert kimegy a disznó. Köszönöm.

Aztán eljön az úr 1998-as esztendeje,

az új időszámítás

kezdete. Halk moraj fut végig a mállott vakolatú, megrogyott házfalak közt, a halott város mozdulatlan teste mozgásba jön. Áramolni kezd a tőke, dőlni kezd a lé. Milliárdos beruházás-hegyek. Elindulnak a lomha buldózerek. A város minden pontján fúrnak, reszelnek, kalapálnak, döngölnek, betonoznak, bontanak és építenek - de nem ám félrészeg feketemunkások, hanem egyenruhába bújt szakik. Ütemre, központi terv szerint. Plaza, Tesco, nemzetközi repülőtér, kívül-belül felújított, modern színház, új éttermek, árnyas kerthelyiségek, európai szórakozóhelyek, világszínvonalú atlétikai stadion. Konferenciaközpont, parkolóház, panziók, szállodák és lakóparkok, kiépített csomópontok, új utak. Autópálya. Universitas. Jogi kar a laktanyából. Istállóból particentrum. Gyógyfürdő-rekonstrukció. Élménycsúszda, látványszökőkút. Fásítanak, kipucolják a büdös tavakat. Itt legyen egy platánsor, mondja egy reszelős hang az irodák mélyén a térképre bökve, s mondott helyen két nap múlva négyméteres platánfasor terem. A cívisek nem is értik ezt az eszeveszett mozgást, kapkodják a fejüket. A pörgés üteme felülmúlja minden képzeletüket. Elkezdenek ki-kijárogatni, az építkezést megtekinteni. Jé, szűk hónapja még egy gyommal benőtt, százéves rom díszelgett itt, most meg már egy irodaház tetejénél tartanak. Ha így folytatják, ez lesz a világ közepe. Idehozza, nézd meg, a teljes keleti keretet. Ügyes ez a gyerek.

És innentől legyintenek

az afféle beszédre, hogy mennyit nyúltak le ebből az egész projektből egyesek, hogy kizárólag spanok és haverok nyerték a pályázatokat, kapták a megbízási szerződéseket. Kit érdekel, amikor ezerrel történnek a dolgok, élő és talán élhető hely támadt itt, a keleti végeken, amikor lüktet a város ütőere. Tíz éve nem látott, közismert helyi simlisek, nagybani seftesek tűnnek fel a Piac utcán: te, mondják, New Yorkban, Spanyolba´, Pesten vészeltem át a nehéz éveket, de most, esküszöm, hazajövök - itt van a HUF, a kapcsolatom megvan, leveszem ezeket. Mint Németbe´, basszáj, az egyesülés után, tisztára olyan az ütem.

A korzóövezet átadása napján hullámzik a belvárosi sétatéren a kipirult arcú cívistömeg. Kétely nélkül vevő a cirkuszra, ami egész napra szólóan ki lett itt találva városmarketingileg. A szökőkutak csobognak, a harangjátékok zenélnek, a kovácsoltvas kandeláberek világítanak. A nép dagad a büszkeségtől - mint aki most megkapta a jogos jussát, mint akinek régóta kijárt már ez, gólyalábastól, maskarástól, csepűrágóstól, Orbán Viktorostól, kétszáz fős kórusostól, tűzijátékostól. Ja, hogy többet kaptunk erre az egészre központilag, mint a huszonhét független vezetésű város együttvéve, kétszer annyit, mint húszan együtt az ellenzéki polgármesterek? Na, ezt végtelenül sajnáljuk, de hát így megy ez. Pályázzatok - int be az országnak a tűzközelben lévő város bornírt fölényével, egy szemernyi röstellkedés nélkül Debrecen, s noha az önfeledt, enyhén megalomán keleti fiesta közepén egy halovány szégyenpírba hajló szerényebb árnyalat még elférne az arcon - mert hát azért továbbra sem Debrecenben készül a spanyolviasz -, belátom, nehéz ügy ez: aki visszautasítaná, mikor egyszer adnak, aki nem markolna bele, hogyha lehet,

a húsos fazékba,

az vesse rá az első követ.

Keresztury Tibor

szerző
Keresztury Tibor
publikálva
2001/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...