Aki már járt elvadult tengerpartokon, lakott deszkafalú kis szobában, ébredt hajnalban macskacápa-nyávogásra és evett frissen rántott tintahalkarikákat, amit hurkás tarkójú öreg szakácshalász tálalt, aki az imént még polipot csapkodott a sziklához klopfolás gyanánt, azt mindig a déltengerekre ragadja a képzelete, egy aszott salamonhal ízétől is, hát még ha a Kiskörúton meglátja egy kirakatban a krómtálcán meredező langusztát.

Bp. V., Múzeum krt. 5.

Nyitva: hétfő-péntek 9-21

szombat-vasárnap 10-18

Amikor a Hobó-koncertjeggyel kedvezményesen lehetett alföldi csukákat vásárolni a jelenlegi Seefish gyorsétkezde helyén, még egyáltalán nem volt divat a fehérjedús tengeri kaja, ami manapság, receptek híján, meguntan áll a buddhista főiskolások hűtőiben. De nem volt természetes a fent említett tengermelléki kirándulás sem, ami nagymértékben hozzájárulhatott volna az állampolgárok tőkehal-addikciójához. Így csak konzerv tőkehalmájat vásárolhattunk drágán Bécsben, de abból, ha belekerül egy csepp epe, menthetetlenül keserű tengeri emlék lesz. (Lehetne mondani, hogy magyar halakkal könnyebb lett volna, de azok szálkásak, több türelmet kívánnak és különben is, igen elenyésző számban fordul elő köztük a tengeri hal.)

Nem vásároltunk zsákbamacskát, előbb rászoktunk a királyi gyorsfasírtra. Mostanra, amikor kezdi beenni magát az urbánus területekre a multikulturális gyorskonyha, meg lelkünk mélyrétegeibe a szintetikus malaczsír-pára, már előfordul, hogy megkívánjuk a kétségbeesett tekintetű garnélarákot is, fokhagymával. Jó, nem mondom, hogy könnyen el lehet felejteni az élve vízbe dobott rákok sikongatását, de ilyenkor gondoljuk azt, hogy a brokkoli is ordít, csak befelé. Mint exvadvízigót, talán csak egy víziállatot nem ennék meg szívesen: a vízicsigát, mert az aranyos, azt inkább sétáltatni jó éjszaka a Múzeumkertben befőttes-üvegben. Csiga nincs is a Seefishben, viszont számos gazdátlan grillhal, panírozott lazac, párolt és csőben sült, egykor nyugtalanabb tengeri vadállat kelleti magát a műtősteril pultokon.

Pest-Budán ennek a nikkeles lazacbüfének nincs is párja; ez nem hálózat, ez még nem szaporodik gombamód, ez még kimért, kísérletező kedvű üzlet. Bécsben, az említett tőkehalmájkonzerv beszerzésekor ettem talán először és utoljára paelát (tenger gyümölcsei rizsben), az is mozogni látszott. Idén, a külsőkulturális Valentin-napkor, amikor az Astoriánál elkezdődött az étkezni és halszagolni vágyók észrevétlen mozgása, akkor tűnt fel a paela újra az étrendemben, és ezúttal nem változtatta a helyét a tányéron. Meg örültem az összes többinek is: rákkoktél, végre nem az a konzervízű, héjas kagyló, körülötte fokhagymás marinád, sült lazac és persze a kalmár, puhán, ahogy még a Kékoroszlánban sem sikerül, nyilván nem verik eleget. Ami pedig végképp levett a lábamról, az a fehér-savanyú hallé, amit először és utoljára egy paprikatagadó krétai forradalmárral fogyasztottam egy kis hegyi faluban. Igaz, hogy a meghitt hangulat, a kandallóban ropogó tűz, a plafonról leomló halászhálók, a buzuki meg a kertben settenkedő kémek hiányoznak hozzá, de lehet gyors üzleti ebédként elkölteni budapesti gasztroforradalmárokkal izzó krómketrecben, és az se semmi.

- sisso -