A Tangerine Dream alapítása egy ifjú festőművész-palánta, a berlini Edgar Froese műve. Froese az angolszáz rock and roll lelkes híveként addigra már túl volt néhány rockbandán, meglehetős kevés sikerrel övezve; később beismerte, az a periódus ifjúkori tévedés volt, az ő jellegzetes germán groove-jával nem szabad hagyományos rockzenét játszani. Mindegy, a dolog arra jó volt, hogy a vége felé egy alkalommal játszhattak Salvador Dalí egyik összejövetelén, ami alapvető fordulatot hozott Edgar zenei hozzáállásában. Rövidesen felhagyott a kész formák másolásával, és 1967-ben új zenekart alapított, amely kezdetben féktelen, őrült, többórás, szünet nélküli instrumentális improvizációval vált ismertté berlini művészkörökben. Akkori zenéjük jelentős részben különleges hangeffektusokon alapult, első lemezük felvétele során a hanghatás kedvéért például több tonna üveget összetörtek. Szerencsére rövidesen lehetőség adódott a kísérletezőkedv veszélytelenebb kiélésére; megjelent az elektronika, és a kísérletező kedvű Froese figyelmét egy csapásra magára vonta. Néhány évi kemény munka után
az áttörés
akkor következett be, amikor egy picike, indulófélben lévő angol kiadó, a Virgin elhatározta, hogy az első lemezes Mike Oldfield Tubular Bellse mellett egy másik lemezt is piacra dob: ez a Tangerine Dream Phaedra című albuma volt. A Virgin története innentől ismert, mind a Tubular Bells, mind a Phaedra bombasiker, hónapokig bérelt helyek a Top Tenen; sikersztorijuk a mai napig tart, igaz, ma már az EMI leányvállalataként.
A Phaedra sikere nyomán bekerült a köztudatba a tisztán elektronikus zene fogalma, kiváltva a ma már mosolyogtató vitákat, tudniillik hogy zene-e ez egyáltalán. Ezek az emberek nem tettek kevesebbet, mint megtanították a világot a szintetizátorok, a samplerek, a számítógépek, vagyis a technika csinálta zene megkreálására, valamint el- és befogadására. A TD mindenesetre dolgozott tovább, lebonyolították például botrányos katedrális-turnéjukat, melynek során több híres európai templom katasztrófa sújtotta területté vált, az aktuális pápának újra kellett szentelnie több koncerthelyszínt. 1976-ban az Egyesült Államokat, későbbi legnagyobb piacukat is beveszik egy telt házas turné erejéig; a rocktörténet feljegyzi, hogy először ezen a turnén jelent meg élő koncerten a lézer mint vizuális eszköz.
Munkájuk során a TD tagjai személyes ismeretségeket és barátságokat kötöttek a szintetizátortechnika legjelentősebb fejlesztőivel, a legnagyobb megrendelővé és a legkeményebb tesztelővé váltak; számtalan apróbb-nagyobb ötletük vált későbbi termékek részeivé, de származtak tőlük nagyobb jelentőségű gondolatok is. 1980 körül, mintegy mellékesen, feltalálták a sampler alapelvét, és felkeresték vele Tom Oberheim barátjukat, aki Bob Moog után a második legnagyobb alaknak számított a szintetizátortervezésben és -gyártásban, ám nem látott fantáziát a dologban.
Mit ad isten,
mindössze néhány hónap múlva egy kis ausztrál cég, a Fairlight bemutatta CMI nevű samplermodelljét, és ezzel fellőtte magát a világ tetejére, Oberheim pedig a 80-as évek végére még saját nevét is elvesztette egy perben: ma az Oberheim márkanév a gitárjairól ismert Gibson tulajdona.
De vissza a TD-hez, amelynél a 80-as évek eleje jelentős stílusbeli változást hozott; egy tagcserét követően, illetve a technika, a szekvenszerek fejlődése következtében lehetőség adódott rá, hogy az improvizáció helyébe a koncerteken is nagyobb lélegzetű, előre megírt darabok kerüljenek. A zene ettől még továbbra is osztályozhatatlan maradt, new age, e-music, kortárs jazz és még sok más hasonló kitalációval illették a kritikusok és a lemezboltok alkalmazottai, ám a zenekar visszautasított mindenféle skatulyázást. Politikai okokból több előadást szerveztek a kommunista térfél közönségének, az első nyugati zenekarként léptek fel az NDK-ban, majd következett Magyarország, Lengyelország és a Szovjetunió, mindenhol őrületes sikerekkel.
1987-től ismét stílusváltás, ismét tagcserével, és ismét egy technológiai korszakfordulón. Az analóg szintetizátorokat addigra szinte teljesen felváltották a digitális hangszerek, samplerek és sample-playback szintik, a szekvenszerek memóriakapacitása a végtelenségig megnőtt, több helyet hagyva ezzel a strukturáltabb komponálásnak. Az új TD friss, ritmikájában energikus, harmonikusan gazdag zenéje egyfelől minden eddiginél nagyobb anyagi sikert jelentett (főleg Amerikában), ám a globális poppiacon szerepének jelentősége egyre csökkent. Beérett viszont a következő generáció (Edgar Froese saját fia, Jerome is felnőttkorba került, amit apja a zenekarba való felvétellel honorált), amely a TD mellett a Kraftwerk és Klaus Schulze zenéjén nevelkedett, és létrehozta, majd mozgalommá terebélyesítette a techno-house-dance-trance-hiphop-rave-stb. irányzatokat, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy a hetvenes években, elsősorban a TD által kikísérletezett analóg szintihangzások uralják hangulatukat; igaz, kissé gyorsabb tempókkal.
Írjunk végül
a londoni buliról is,
de ne sokat; a dolognak nagyobb jelentőséget csak az tud tulajdonítani, aki benne volt az előbb vázolt történetben. Ennek megfelelően az esemény szinte zártkörű volt, a műsorújságok nem írtak róla, hirdetés, plakátozás nulla, még a helyszínen sem írták ki, mi lesz aznap este, a kétezer fős színházterem mégis zsúfolásig megtelt. A műsor alatt a három ember leült sok, ma már nem annyira ijesztőnek ható gépezet mögé, és három órán keresztül zenélt velük. Látványtechnika a minimumon, avatatlan kívülálló számára biztos bukás, a TD publikuma azonban a koncert végén igazi standing ovationt produkált, ami, ha szentimentálisan fogjuk föl, valójában harminc évnek szólt. Az előadást képben-hangban közvetítette volna az egyik webes tévétársaság, ám a buli első öt percében mintegy hetvenötezer ember szeretett volna bekapcsolódni a műsorba, ami a szerver gyors kimúlását eredményezte. Nem csak Horn Gyula népszerű az Interneten.
Gerényi Gábor
(gg [at] pirx [dot] idg [dot] hu)
