A forró éjszakák miatt elviselhetetlen a városi hőség

A városlakók nyári napjait kellemetlenül forró éjszakákon keseríti meg saját, téglából, betonból és bitumenből épített környezetük. Sokat kéne még azért tennünk, hogy nyaranta ne változzanak lakhatatlan sivataggá a városaink.

Egy átlagos nyári éjszakán egy nagyvárosi lakosnak jó esélye van rá, hogy környezete melegebb legyen városa szűkebb-távolibb szomszédságánál. Ráadásul e hőmérsékleti különbség megmarad egészen a szokásos napi hőmérsékleti minimumidőszakig (mely általában valamivel napfelkelte után áll be). A nyári éjszakák ugyanis egyszerűen túl rövidek ahhoz, hogy reggelig lehűlhessen a városi környezet. Ehhez túlságosan is átalakítottuk a felszín képét, jóval gyérebb a növényzet és több a kő, a beton, a bitumen. Ez a hőszigethatás nem csak nyáron jelentkezik (télen is melegebb a városi éjszaka, hamarabb olvad a hó).

Hőkupola

Átlagos nyári napon, amikor csak kevés felhő zavarja a napsütést és a hőmérséklet egyenletesen emelkedik, a napsugárzás fokozatosan melegíti fel a felszínt, illetve a felszín másodlagos hősugárzása révén a légkör alsó részét. Ez a melegedésben jelentkező késés magyarázhatja, hogy miért tolódik el annyira a városokban mért maximum-hőmérsékleti időszak a Nap tényleges delelési idejétől: kánikulai időszakban gyakorta akár délután 6 óra körül van a legmelegebb. Ilyenkor már csak az kérdéses, milyen felületeket ér a napsugárzás – ezek fény-, de leginkább infravörös elnyelési/visszaverési tulajdonságaitól és hőkapacitásától függ, hogy milyen forgatókönyv szerint forrósodik fel környezetünk. A városi környezetben sűrűn alkalmazott szilárd felületi anyagok közös jellemzője (az üveg részleges kivételével), hogy remekül elnyelik a Napból érkező sugárzást, mindenekelőtt annak infravörös komponensét, és hatalmas kapacitású természetes tárolóként raktározzák el a beérkezett hőt. A közeli jövő energetikájának egyik feladata lehet e mérhetetlen mennyiségű fölösleges energia felhasználása, tudatos, életminőséget nem rontó raktározása.

Ám a városi felületek felforrósodásának dacára nyaranta napközben a városok nem feltétlenül melegebbek, mint a környező, a várost körülölelő régiók – ezért viszont az úgynevezett konvektív hőáramlás generálta légmozgás, és a miatta jelentkező lég- és hőkeveredés a felelős. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne alakulhatnának ki a városokban napközben is afféle betonkoszorúval körbezárt hőcsapdák, különösen forró felületek.

A városi forróság ideje leginkább napszállta után jön el: a gigantikus hőenergiát elnyelő épületek, útburkolatok, parkoló járművek is elkezdik magukból dönteni hőt.

Ezt az infravörös (hő)sugárzást szemmel nem látjuk, de nagyon is jól érzékelhetjük, infravörös hőkamerával pedig akár láthatóvá is tehető. Ráadásul a városon belüli hőáramlás is ekkor változik meg számunkra kedvezőtlen módon: a konvektív feláramlás megszűntével kialakul egy úgynevezett inverziós réteg, a városra boruló hőkupola, amely az épületek között tartja az átmelegedett levegőt. Ezt leginkább a feltámadó erős szél lenne képes megbontani, csakhogy a városok tervezésénél sokáig kevéssé, illetve esetlegesen vettek figyelembe olyan szempontokat, hogy például működnek-e olyan szélcsatornák, amelyek elősegítik, hogy nyáron is felfrissüljön a levegő – vagy éppen ellenkezőleg, jól beépítik azokat. Ha viszont az ilyen szempontokra fittyet hánynak, előállhat az a helyzet is, hogy egy sűrűn lakott nagyvárosnak ugyanazon régiója lesz a legforróbb szinte minden éjjel. Például az Időkép.hu weboldalon folyamatosan közzétett „amatőr”, felhasználói mérőhálózat adatai szerint egy átlagos nyári éjszakán egész Közép-Európát figyelembe véve valamiért mindig Budapesten, azon belül is a Józsefvárosban, de legalábbis a belső pesti-budai kerületekben van a legmelegebb. Igazából a nyarakat tehát nem is annyira a forró nappalok, mint a forró éjszakák teszik kevéssé elviselhetővé, ilyenkor ugyanis sokszor éjjel sem megy le a hőmérséklet 23–24 fok alá. A trópusi éjszaka határát jelző 20 fokos minimum szinte már megváltás egy forróbb időszak, többnapos hőhullám után, a 16–17 Celsius-fokos minimum, amennyin már effektíve átszellőzik a lakás, néha hónapokig is csak álom marad némely nagyváros lakóinak.

 

Hahő, a tenger!

Fotó: MTI/ Bruzák Noémi

Tető, tér, zöld lomb

Az elszaladó hőszigethatás kialakulása ellen leginkább azzal tudunk védekezni, ha gátat vetünk a Napból érkező (hő)sugárzás elnyelődésének. Ehhez leginkább a háztetőket, másodlagosan a házak közötti felületeket kell reflektívebbé, nagyobb fényvisszaverési képességűvé (albedójúvá) tenni – megfelelő felülettel, illetve festéssel (lásd a mediterrán környezetben megszokott fehérre meszelt házakat). Az albedó növelésének jól bevált eszköze a fényvisszaverő felülettel ellátott háztető – a vizsgálatok szerint ugyanis mintegy 40 százalékban a sötét városi tetők felmelegedése a felelős a városi hőszigethatás kialakulásáért. A napelemmel borított tető, bár tényleg sok fénysugárzást nyel el, de azt legalább (részben) hasznosítja is, emellett – csillogó felületről lévén szó – reflektivitása sem csekély. Ekkor már csak a nem szándékolt következményekkel kell kezdeni valamint, mint például azzal, hogy egyes vizsgálatok szerint a nagyobb albedójú (fehérített) járdák közelében az épületek melegedése és ezzel hűtési költsége nő meg.

A háztetők zöldítése, illetve a városok parkosítása, a zöld felületek megőrzése még ennél is jobb ötlet, ugyanis nem csupán a fényelnyelésen lehet javítani a növényzettel, de aktívabb szerepet játszanak a városok vízháztartásában is. Az nyilvánvaló, hogy a lehullott csapadék megkötésében, megtartásában mekkora szerepük van a növényeknek, ráadásul a zöld felületek párologtatással is képesek hűteni a környezetüket. A városi környezet egyik legfőbb problémája ugyanis az, hogy nem tud mit kezdeni a burkolt felületekre, házakra hulló csapadékkal, ami villámáradásokat okozhat, de különben is hasznosítatlanul folyik el a csatornarendszerben. Márpedig a nagyvárosokra – a saját hőszigethatásuk generálta konvektív feláramlási rendszerek és a sok szempontból „sivatagi” városi zónánál több nedvességet raktározó közvetlen földrajzi környezetük következtében – sokszor több csapadék hullik, mint az ilyen településektől távolabbi régiókra.

Ám mi haszna ennek, ha nincsenek olyan sűrűn elhelyezett zöld felületek, amelyek képesek megtartani a vizet, és később akár párologtatással, akár a fák kínálta árnyékolással hűteni környezetüket. Ebből a szempontból még az sem mindegy, hogy csutkára vágott parki gyeppel vagy egy szárára eresztett, a környezethez alkalmazkodó gyepfelülettel (lásd még: méhlegelő) van dolgunk! Egy egyszerű (manapság pl. Bardóczi Sándor budapesti főkertész jóvoltából a neten keringő) hőkamerás felvétel is bizonyítja, mennyivel hűvösebb egy ilyen természetközeli gyep, mint a nagyvárosi klimatikus adottságokkal mit sem törődve csutkára vágyott és jól kiégett, „gondozott” gyep. Utóbbit ráadásul locsolni kell, de legalábbis szokták, ami további pazarlás (elvégre az így kilocsolt vizet nem köti meg semmi, viszont súlyosbítja a vízhiányt). A zöld növényzettel borított felületek klímavédő hatékonysága mellett számos más érvet is fel szoktak hozni, amelyek mind a városi környezet lakhatóságának javításával kapcsolatosak.

Kétségtelen, hogy a zöldövezetek, kertek, parkok látványa jó hatással lehet a mentális egészségre (kivéve, ha valaki azon izgatja fel magát, miért nincs „rendesen” lenyírva a gyep). Meglehet, hogy az így létrehozott zöld szigetek közösségteremtő hatásúak, sőt a háztetők zöldítése közben ezt-azt meg is lehet termelni a tetőkertekben, és még a biológiai sokféleséget is növelhetjük környezetünkben. Az pedig kétségtelen, hogy a fák nem csak hűteni, de lombozatuk porfogó képessége miatt szűrni is képesek a város levegőjét! (És igen: napközben a fotoszintézissel oxigént is termelnek, aminek lokálisan lehet némi pozitív hozadéka, de azért ne higgyük, hogy pusztán a városi fák tartanák karban a levegő 20,8 térfogat-százalékos oxigéntartalmát.)

A hőszigethatás enyhítése létfontosságú ahhoz, hogy élhetőbbé váljanak városaink;

sajnos erre nem lehet az a megoldás (haladjunk most bármennyire is efelé), hogy mindenki saját légkondijával, azaz hőpumpájával lökje birtokon kívülre a lakás melegét, így csak tovább izzítjuk az utcákat, amire nincs semmi szükség.

A folyamatos melegedéssel számoló klímamodellek közös jellemzője, hogy úgy kalkulálnak: a városokban még tovább fokozódik az elmúlt évtizedekben elszabadult melegedési folyamat. Még több egymás követő forró nap (amikor a napi átlaghőmérséklet kitartóan 27 fok felett alakul), még több trópusi éjszaka, és a város lassan veszélyes lesz ránk, minden eddiginél veszélyesebb.

Kevesen jutnak át

A Föld felszíne és légköre a Napból érkező elektromágneses sugárzás – főleg a William Herschel által még 1799-ben felfedezett infravörös sugárzás – hatására melegszik fel. Éppen ezért meglepő, hogy a világ­űrben megtalálható, így a Napból érkező infravörös sugárzás nagy része nem is jut el a Föld felszínére, mivel a légkör kiszűri. Többszintes védőernyővel (például az UV-sugárzást szűrő ózonréteggel) ellátott bolygónk a látható fényt, a hozzá közeli hullámhosszak kis részét, a közepes és termális infravörös 3–5 mikrométer és a 8–15 mikrométer hullámhossztartományaiba eső sugárzást, valamint az 1 milliméter és 20 méter közötti hullámhosszú rádióhullámokat engedi át.