A kitelepítés hosszú árnyéka - interjú Kollai István történésszel

Az egykori „történelmi középosztály” tagja volt a fiatal házaspár, Mikecz Péter és Kövér Katalin, aztán 1951-ben a Békés megyei Kamutra telepítették ki őket. Hogyan élték túl a nyomorúságos időket és milyen jövő várt rájuk megbélyegzett személyként a lassan erjedő szocializmusban? Ezekről a kérdésekről is beszéltünk a nagyszülei korabeli leveleit most a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában „Az evező fogva vagyon…” címmel közreadó történész leszármazottal.

Magyar Narancs: Az Utószóban azt írod, bár volt tudomása a család újabb generációi­nak is a kitelepítéstörténetről, nem volt ez kibeszélt téma. Te is csak akkor ismerkedtél meg az eseményekkel alaposabban, amikor a nagyszüleid, elsősorban a nagyanyád, Kövér Katalin levelei hozzád kerültek.

Kollai István: Valami minimális információ keringett csak a gyerekkoromban a kitelepítésről, az is leginkább azért, mert édesanyám Békéscsabán született. A családunknak nem volt köze a városhoz, ezért gyakran rákérdeztem anyámnál, hogy ő miért éppen ott született. Erre jött a válasz, hogy azért, mert ki voltunk telepítve. De ezzel le is zárta a témát. Fiatalon, amikor elkezdtem a történelmi témák iránt érdeklődni, a nagyanyám szívesen mesélt például Budapest ostromáról, a szovjet front átvonulásáról, de a kitelepítésről soha. Nyilvánvalóan traumatikus élmény volt neki, de az is benne volt, hogy az egészet le is nézte: hát micsoda dolog, hogy ez megtörténhetett velük! Anyámnak még mesélt, azt tudom. És jó mesélő volt. A lányának mondott történeteibe belefűzött sok színes motívumot, kicsit elemelte a valóságtól az eseményeket, szinte mágikus-realista színezetben tálalta a kitelepítés körülményeit. Az állatoknak nevük volt, a kemencére szíveket festettek. De azt már anyám is csak akkor értette meg, amikor a levelek hozzá kerültek, és elolvasta őket, hogy ezekben a történetekben, amelyeket gyerekkorában hallott, sokkal több az igazság, mint ahogy ő korábban hitte.

MN: Nagyanyád visszatért valaha Kamutra?

KI: Nem, ő soha nem ment vissza oda. Nagyapám igen, miután már elváltak nagyanyámmal, az új feleségének megmutatta az egykori helyszíneket.

MN: A levelek hogyan maradtak fenn ilyen sokáig úgy, hogy nem nyúlt hozzájuk senki?

KI: Dédnagyanyám volt az, akinek a levelek nagy részét címezte nagyanyám, ő pedig gondosan elrakta mindet. Később tőle kapta meg a nagyanyám, aki a 70-es években nekiült egyszer, hogy legépelje azokat, de rögtön az elején feladta a dolgot, nem volt ereje hozzá. A halála után anyámhoz kerültek, aki valóban legépelte, és nekem is megmutatta a leveleket. Ám ahhoz, hogy érthető legyen, miről is van szó, kellettek a jegyzetek, a háttérkutatások, a rokonokkal készített interjúk, a megkapott családi archívumok.

MN: „Az evező fogva vagyon…” cím alatt kiadott levelezés akár regényszerűen is olvasható, és ennek kétségtelenül nagyanyád, Kövér Katalin a főszereplője, azaz elbeszélője, az ő levelei teszik ki a könyv nagy részét, hozzá képest nagyapád épp csak akkor írt egy-két sort, ha nagyon muszáj volt.

KI: Az egyik tanulsága számomra ennek a történetnek az, hogy egy effajta sokkhatás, mint amilyen a kitelepítés volt, nagyon erősen kihozza az egyes emberek alapkarakterét. Nagyapám, Mikecz Péter, belenyugvó természetű ember volt, alighanem túlságosan is az. Konstatálta, mi történt vele, és azt, hogy akkor ezután majd így kell élni. A túléléshez elég jól jött ez a hozzáállás. Csakhogy aztán a kitelepítés után is ezt vitte tovább, amikor ott találta magát a kádári kispolgári létben, akkor azt fogadta el. Az, hogy a házasságuk felbomlott, többek között emiatt is történhetett.

MN: Érdekes volt az első levélben a bevagonírozás körülményeiről olvasni, mintha önmagában ez a dolog még nem traumatizálta volna őket. Olyannyira nem, hogy nagyanyád alapvetően pozitívan ír benne a pakolóemberekről is. Egy rendőrtisztet említ csak, aki lefasisztázza őket, mondván, hogy ’44-ben ők csukták be őt is egy rácsos ablakú vagonba.

KI: Amire nagyanyám azt írja, hogy ha ő olyan nagy fasiszta lett volna, már rég elmenekült volna az országból. De a háború után még Budapesten próbálták továbbvinni az életüket. Ahogy egyébként ekkoriban szinte az egész társadalom napi túlélő üzemmódban élt, a levelek tanúsága szerint a legnehezebb körülményeket is igyekeztek épp ésszel elviselni. A mezőgazdasági munkáról, az állattartásról is úgy írnak, mintha természetes lenne, hogy nekik most ezt kell csinálniuk. Az anyai dédapám kísérleti gazdaságot vezetett a háború végéig Tiszafüreden, tehát a nagyanyámnak valamiféle tudása volt azért az agrárium működéséről. Igaz, Kamuton inkább napszámos munkát végeztek.

MN: A házaspárt azért telepítették ki, mert közös budapesti lakcímre voltak bejelentve Péter apjával, Mikecz Károllyal, aki egykori bankárként és „tangókirályként” a rendszer ellenségévé vált. Őt akarták kitelepíteni, de mivel a fiatalok vele éltek, ők is mehettek Kamutra. A levelezés nagyrészt a házaspár életét mutatja be, ugyanakkor az is kiderül, hogy a népes rokonságból szinte mindenki hasonló sorsban osztozott 1951 után.

KI: Valóban sokakat kitelepítettek a rokonságból, de például a nagyanyám apjával, aki birtokosnak számított, másképp bánt keményen a kommunista diktatúra: mindenféle segédmunkákra kötelezték az ország különböző pontjain, a családnak háromhavonta költöznie kellett.

 

Fotó: Palágyi Barabara 

 

 

MN: Mikor kezdtél el az előtted heverő anyagra „kívülről” nézni?

KI: Eleinte, épp a személyesség miatt nem is teljesen értettem, hogy a Magvető Kiadó és Orzóy Ágnes, aki megkeresett a könyv ötletével, miért olyan lelkesek. Aztán a kutatómunka során, amikor elkezdtem bejárni az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, és ott kutatói státuszt kaptam, akkor váltott át bennem a személyes érintettség a történészi nézőpontra. Egészen meglepő volt felfedezni, hogy mennyi anyag megvan a kitelepítések dokumentumaiból. Minden kitelepítettnek volt külön mappája, és ezek alapján felfejthetők a történetek. Persze így is maradtak kérdések, olyan nagy volt a zűrzavar a kitelepítések körül, hogy sok adat egyszerűen elveszett, elfelejtődött. Ezért is volt szükség a háttérinterjúkra, amelyeket a még élő rokonokkal, egykori kitelepítettekkel készítettem.

MN: Kamuton helyben él még a kitelepítés emlékezete? Írod, hogy emléktáblát állítottak a faluban, de az is már több mint tíz éve történt.

KI: Korábban ez szerintem a helyieket nem nagyon érdekelte. Végül is csupán két évről van szó, ami egy település életében nem nagy idő. Pár kitelepített megírta az emlékeit, de ezek nehezen hozzáférhető kiadványok általában, kis füzetek, magánkiadásban, sokszor ISBN-szám nélkül. Az utóbbi években mintha mégis változott volna a hozzáállás, és Kamut is jobban odafigyel a saját történelmének eme epizódjára. Mintha még büszkék is lennének arra, hogy a visszaemlékezésekből szép lassan kiderült: a falubeliek segítőkészen álltak a számukra fura, semmiből jött pesti társasághoz. A koncepció a hatalom részéről az lehetett, hogy a kitelepített úri polgárokat meg az ő befogadásukra kényszerített kulákokat összeugrasszák, de általában ez nem sikerült. Tűrhető, jellemzően konfliktusmentes viszony alakult ki a helyiek és a kitelepítettek között, néha egészen barátivá vált a kapcsolat. Vannak olyan Mikecz rokonok, akiknek helyi keresztszülei lettek. A nagyanyám képtelen volt bárkivel tartani a kapcsolatot, az egészet a háta mögött akarta hagyni, miután felszabadították őket.

MN: A könyvben azt mondod, hogy maga a rendszer sem értette ennek a polgári felső középosztálynak a működését. Homogén egészként kezelték őket, mindenkit ellenségnek tartottak, holott nagyon vegyes közegről volt szó.

KI: A kommunista rendszer nagyon alacsonyra állította a fűnyírót ezekben az években. Ha már egy tiszafüredi gazdálkodó család is ellenséggé vált, akkor szinte bárki lehetett az. A Mikecz-ág valóban rendelkezett egy erős dzsentri hagyománnyal még Szabolcsból. Van is ez az anekdota, hogy Ferenc József, amikor Nyíregyházára látogatott, annyi Mikeczként bemutatkozó emberrel találkozott, hogy azt hitte, ez valami rangot jelölő kifejezés. Állítólag egy kisfiút meg is dicsért, mondván, hogy ilyen fiatal és máris Mikecz. De a család vagyona, amennyiben ilyesmiről lehet beszélni, nem nagybirtokokból származott, hanem mondjuk gyógyszerész ükapám, Vámossy Zoltán hashajtó-szabadalmából. Egy viszonylag távoli rokon, Mikecz Ödön azonban államtitkár lett, illetve egy rövid ideig volt igazságügy-miniszter is. Rajta aztán élete végéig ott maradt a billog, hogy ő írta alá az első zsidótörvényt többek között. Persze lehet mondani, hogy nem értett vele egyet, csupán ellenjegyezte mint miniszter, és később már németellenes nyilatkozatai voltak. Kikértem az aktáikat, és az az érdekes, hogy miután a kitelepítés véget ért, lényegében senkit nem figyelt meg az állambiztonság. Úgy tűnik, a hatalom számára is kiviláglott, hogy a rokonság zöme alapvetően apolitikus figura. Mikecz Ödön más eset ebből a nézőpontból is, őt folyamatosan megfigyelték később is.

MN: Érdekes mellékzönge ebből a szempontból, ahogy a kamuti kitelepítésben olykor-olykor előjön némi zsidózás, egy-egy rigmus, valami vicc vagy dalocska. Nem mondanám, hogy antiszemita futamokat hallatnak, de mindenképpen feltűnő.

KI: Ez a dolog engem is kizökkentett, és elég sokáig nem is tudtam hova tenni ezeket az epizódokat. Az interjúk, beszélgetések során próbáltam mindenkinél rákérdezni. Még hathatott a háború előtti és alatti propaganda, 1951-ben még csak pár évvel vagyunk a zsidókat kirekesztő közbeszéd és a vészkorszak után. De nem voltak ők következetesen kirekesztők. A dédapám zsidókat segített a háború alatt, főként banki kollégáit és ügyfeleit; étellel, pénzzel, ruhával, erről az illetők aztán tanúvallomásokat tettek. A nagyszüleim a kitelepítés után, amikor újra Budapesten lakhattak, egy vagyonától megfosztott idős, vak zsidó textilkereskedővel költöztek össze, Muki bácsival, azaz Weisz Miksával, akinek gondozását a lányuk rájuk bízta. Aztán nagymamámnak később, a válása után, egy zsidó holokauszt-túlélő lett amolyan „beszélgető társa”, akivel a társasági életét élte. „Kinek volt a rosszabb”, hallottam, hogy olykor erről beszélnek. Az illető egy telefonfülkében bujkált a gettóban gyerekként, ezért nem deportálták. Nagymamám erre valami olyasmiket mondott, hogy ő meg tönkrement a kitelepítésben. Összességében az 1951–1953 közötti kitelepítéskori levelek nem túl átgondolt, de mégis meghökkentő kiszólásai szerintem azt tanúsítják, hogy személyesen együtt éreztek a zsidó barátokkal és ismerőseikkel, a csoportszolidaritás ellenben gyenge volt.

MN: A levelezés javarészt a hétköznapi túlélésről szól, a pénzügyi gondokról, hogy mit lehetne még eladni, hogyan kéne levest főzni, ha nincs zöldség, hogyan lehetne jobb helyre kerülni Kamutról. Folyamatosan írják a kérvényeket, és folyamatosan elutasítja őket a hatalom. Aztán végül Szarvas érintésével, egy rémületes kamuti visszatelepítés után eljutnak egy viszonylag elviselhető közegbe, Körösladányba. Viszont az is érdekes, amiről az Utószóban említést teszel, hogy mi történt velük, az egész családdal, rokonsággal a kitelepítés után.

KI: Ezt már részben a saját szememmel is láttam gyerekként a 80-as években Leányfalun. Ott volt egy családi villa, a Vámossyak nyaralója, ami megvan még ma is, habár az egykori hatalmas kertet felosztották azóta. Idehúzódott vissza a rokonság, ebben a kertben állt az a vályogház, ahová a nagyszüleim beköltöztek ’53-ban. A nagyanyám nem bírta a leányfalui légkört, a nagyapám azonban a haláláig visszajárt oda, ott érezte igazán jól magát. Talán megdöbbentő, de a 80-as években ez egy teljesen apolitikus közeg volt már. A rokonságnak az a része, aki nem bírta elviselni a rendszert, azonnal disszidált, ahogy ’56-ban erre lehetősége adódott. Aki maradt, az lassan beletörődött az egészbe. Úgy működtek, mint egy törzs, és mint kiderült, a háború előtt be is jegyezték mint szervezetet: a Leányfalui Törzs. Különböző rendű-rangú urak és úri asszonyok éltek itt összezárva egymással meg a neurózisaikkal. A család belső ügyeivel foglalkoztak, egymásról beszéltek, sőt néha kínozták egymást, de nem politizáltak.

MN: Vagyis az, hogy ’53-ban felszabadították őket, ahogy akkor mondták, valójában közel sem hozta el számukra a szabadságot. A megbélyegzettség velük maradt.

KI: Nagyon mélyen befészkelte magát a tudatukba. Nagyapám is felfogta hamarosan, hogy bár a kitelepítés előtt elkezdte a közgazdasági egyetemet, de már soha nem fogja tudni folytatni a tanulmányait, karriert se tud építeni. És ezzel végül is mintha megbékélt volna. Emlékeim szerint egy szalámigyárban dolgozott évtizedeken át. Nagyanyám ezt a kispolgári szintre berendezkedett létet nem bírta tovább, elváltak. Egyébként életük végéig jóban maradtak, de nem bírtak együtt élni.

  

 

MN: Nehéz megmondani mindezek után, hogy a levelezés zárlata pozitív fordulatnak tekinthető-e, hiszen egyfelől felszabadulnak, de Budapestre nem települhettek vissza… És az egész életüket befolyásolta ez a rövid időszak.

KI: Ez az, amit én a kitelepítés hosszú árnyékának nevezek. Dédapám a saját válása után jó darabig a Ritzben lakott, aztán hirtelen egy trágyaszagú kamrában találta magát. De ezt túlélték, viszont az igazi megpróbáltatást a megbélyegzettségben, a perifériára szorítottságban, a beosztotti vagy segédmunkákból való tengődésben töltött hosszú évek jelentették a családnak. Azok a volt kitelepítettek, akikkel még tudtam interjút készíteni, mind azt mondták, hogy a kitelepítést túl kellett élni, és túl lehetett, ebben bizonyos értelemben még volt izgalom, és megtapasztaltak egyfajta sorsközösséget, szolidaritást is. Ezzel szemben azt az elmagányosodott tengődést, ami utána jött, nem lehetett hasonlóképpen túlélni, mert az elkísérte őket a halálukig.

MN: Arról tudsz valamit, hogy miért nem próbáltak meg ’56-ban ők is disszidálni?

KI: Ennek az okait én is csak találgatni tudom. Nagyapám személyisége itt is biztos sokat számított, ő nagyon ragaszkodott egyfelől az országhoz is, másfelől a Duna partjához. A második világháború alatt katonaszökevény volt, egy uszályon bujkált Ausztriában.

MN: A rendszerváltás hozott nekik valamiféle jóvátételt? Azt hogyan fogadták, hogy összeomlott a rendszer, ami meghurcolta őket? Változtatott mindez valamit a rezignáltságukon, apolitikusságukon?

KI: Azt hiszem, nekik ehhez már túl késő volt ekkor. Persze kapott a család jóvátételt, nem is csupán jelképes összeget, és ezt valahol értékelték is, illetve egzisztenciálisan is könnyebb lett a helyzetük, de nem élték meg katarzisként a rendszerváltást. A gyerekeik generációjában volt eufória, hiszen őket a rendszerváltás még a karrierjük elején találta, a nagyszüleim generációját azonban már nagyrészt hidegen hagyták a politikai változások. Eltelt közben az életük, számukra már nem jöhetett újrakezdés.