A Picasso-összeesküvés: Kényszerképlet

szerző
DrRainy András
publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tudom, hogy üldözési mániában szenvedek, de tényleg üldöznek!

Értelmiségi sirám az ezredvégen

A történet úgy kezdődik, mint egy romantikus kalandregény a boldog emlékezetű XIX. századból. Még az 1970-es évek vége felé London egyik külvárosában, egy magányosan elhunyt lengyel színésznő lefosztott hagyatékában - ütött jelmezek és kopott balettcipők között - a felszámoló ritka ékszereket és öt darab különös tusrajzot talál. Az ékszerekkel nincs gondja, annál inkább a képekkel: évekig tologatja ide-oda, mígnem aztán - bagóért - továbbadja őket egy brightoni műkereskedőnek, akinek rövidesen sikerül is négyet értékesítenie belőlük. Hogy ki vette meg ezeket és hol vannak ma - máig rejtély. A megmaradt ötödiket viszont 1991-ben megmutatják a művészettörténész Mark Harrisnak, aki azonnal felismeri, hogy nem akármiről, hanem

egy eredeti Picassóról

van szó. Méghozzá nem a forgalomban lévő sok száz kommersz Picasso-grafika egyikét, hanem egy ismeretlen, kivételes kvalitású főművet talált meg. Nagy nehezen kisilabizálja a lapon a mester saját kezű aláírását és a készítés dátumát - 12. 05. 1934. -, sőt éles szemmel rögzít egy különösen jól kivehető ujjlenyomatot is: a mester tagadhatatlan kézjegyét. A háromalakos rajz személyes indítékai felől semmi kétsége nincs: középen egy keresztre feszített férfi (a szenvedő Művész), jobbra egy sötét, dühöngő boszorkány (az épp elhagyott feleség, Olga), balra pedig Picasso aktuális szeretője, a fiatal (és a jelzett időpontban terhes) Marie Therese.

Harrisék a több millió fontos bevétel reményében egyből fel is ajánlják az ismeretlen remekművet a londoni Christiesnek: a becsüs azonban legnagyobb megdöbbenésükre nem hajlandó elismerni a munka sajátkezűségét. Nem járnak szerencsésebben a Sotheby´snél sem, bár ott legalább készek párizsi szakértőjükkel - utóbb derül ki, hogy a mester lányáról van szó - megvizsgáltatni a vitatott opust. Hónapok telnek el, mire Maya Picasso megnyilatkozik: elveti az attribúciót, és elutasítja a kutatók arra irányuló kérelmét is, hogy autentikus eredetikkel vethessék össze az ujjlenyomatot. Az örökséget gondozó tudós kuratórium hallgatásba burkolózik. A kérést a párizsi Picasso Múzeumnál is kurtán-furcsán elutasítják. Harris

gyanút fog, nyomozni kezd

De az egykori ószeres már arra sem emlékszik, hogy melyik évben is jutott a képekhez: a rejtélyes díváról pedig senki sem tud. Ugyanígy nyoma vész a négy eladott képnek is. Harris 1993-ban terjedelmes tanulmányban mutatja ki az ismeretlen remekmű mélyreható rokonságát egy sor autentikus Picasso-művel: az írás publikálását azonban a szerzői jogokra való hivatkozással az örökösök megakadályozzák. Noha Peter Ludwig, az amatőr műértő csokoládégyáros beleegyezik abba, hogy gyűjteményének darabjait a kutatók megvizsgálják, múzeumigazgatója a háttérben mégis megakadályozza, hogy Harris betegye a lábát az épületbe. Hiába a bulvársajtó öles szalagcímei, tényfeltáró riportjai: még aki először segítőkésznek mutatkozik, láthatatlan erők hatására utóbb az is visszakozik. Harrisékat hivatalos oldalról meg is fenyegetik: nehogy a festett lapot autentikus Picassóként piacra merjék dobni.

Lassan összeáll a kép: a család, a kurátorok, múzeumigazgatók, műtörténészek és galeristák (!) jól szervezett összeesküvéséről van szó. Claude és Maya Picasso mellett olyan vitathatatlan tekintélyek, mint Pierre Daix, Werner Spies, John Richardson vagy Evelyn Weiss egyaránt részesei a titkos érdekszövetségnek, amely mereven őrzi információs monopóliumát, hatalmi kiváltságait.

Harris épp jókor jut erre a radikális felismerésre: akkoriban fedezi fel

a civilszféra az Internetet

mint a szabad gondolkodás és véleményalkotás hatalmi-cenzurális ellenőrzésének leghatékonyabb ellenszerét. Igy születik meg a The Picasso Conspiracy ötlete, amelynek törzsét Harris tanulmányának internetes változata adja, s amely felér egy politikai leleplezéssel és kiáltvánnyal.

Nos, a hálóra fölrakott cucc (http://web.org.uk/picasso/) abszolút rulez. Száznál több oldal, tetemes tömegű információ, rengeteg kép sűrűn összelinkelve. Áttekinthető menük, pontos és működő szolgáltatások. Elegáns embléma, komolyságot sugalló, szolid grafikus környezet, ízléses tipográfia. A Fekete festmény (e nem hivatalos címen hivatkoznak a képre) mint fő attrakció legalább harminc változatban: nagyítva, kicsinyítve, megfordítva, tengelytükrözve, részletekben, rétegenként, motívumonként sorba fűzve. Semmi öncélú giffelés, fölösleges hang- vagy videófájl: ellenben lényegre törő fogalmazás, gazdag dokumentáció. Direkt mailkontakt a szerzőkhöz, frissítés folyamatosan, tizenkét fontért emblémázott óriásposzter rendelhető. Ennyiből is látszik, hogy Harris nemcsak a Picasso-anyagot, de az Internet médiumát is alaposan ismeri. Szóval pengés, médiumszabatos munka, fel is vettem a linkgyűjteményembe.

Mint művészettörténész mármost azt gondolom, hogy ez az egész

úgy baromság, ahogy van

A rajz tuti hamisítvány, a köréje épített elemzés és értelmezés totál agyrém. Aki látott már valaha is originális Picassót, és van egy kis szeme (bár ez tapasztalatom szerint gyakorló műtörténészeknél sem kötelező), az aligha ül fel a monumentális körítésnek. A Black Painting, az "ismeretlen remekmű" a Picasso-művek vizuális komplexitása és expresszív ereje helyett zavaros és artikulálatlan kompiláció: vonalvezetése és lavírozása - a hálózati képből ennyit biztosan meg lehet ítélni - legalábbis tétova. A legendásan biztos kezű Picasso rajzolás közben ennyit biztosan nem lacafacázott.

De nyilvánvalóvá teszi a a dolog abszurditását a feldolgozás koncepciója is. Harris úgy találja, hogy az 1934-es rajz egyenesen az életmű titkos gyújtópontja, a két abszolút főmű, a Három táncos (1925) és a Guernica (1938) közötti hiányzó láncszem. (Kinek hiányzott? - kérdezhetnénk mellesleg.) Ezért feltalálni véli benne mind a megelőző, mind az elkövetkező korszakok összes témáját, motívumát, szimbólumát, stílusjegyét: mindent, ami csak tudható Picassóról meg ami asszociálható vele. Egy kép, amely egyszerre Harlekin és Frankenstein, keresztre feszítés és bikaviadal, családi dráma és politikai tiltakozás. Ez még akkor is méretes ökörség volna, ha elfogadnánk a rajzot saját kezű munkának. Ha valami nem volt jellemző Picasso alkotói módszerére, az a voltaképpeni főmű, a Nagy Dobás célkitűzése volt. Picasso illusztrálta ugyan Balzac Az ismeretlen remekmű című művésznovelláját (Harris innen koppintotta a website címét), de zajos tévedés, hogy egyszerűen azonosult volna a mániákus festőzseni főhőssel, aki egész életét egyetlen kép megalkotására fordítja (és tragikus kudarcot vall). Mintha bizony ez a nyamvadt kis tollrajz a brutális méretű oeuvre kiinduló-, kulcs- és végpontja lehetne. Picasso amúgy is szekvenciákban dolgozott: szinte minden műve több variációban készült, még egy Guernica-méretű nagy mű agyonzsúfolása is idegen lett volna tőle.

Mármost két eset lehetséges. Harris ambiciózus, de spekulatív hajlamú és korlátozott tehetségű művészettörténész, aki felül egy hamisítványnak. Mindent egy lapra tesz fel: amikor pedig a hozzáértők részéről többször is elutasításba ütközik, kreál egy összeesküvés-elméletet. Azt agyalja ki, hogy maga Picasso volt a fő konspirátor: egyrészt konzekvensen titkolta e mű létezését (mai helytartói nyilván ezért őrzik tűzzel-vassal a titkot), másrészt magán a képen is mindent elrejtett. Pedig helyesen nézve (például megfordítva a képet vagy bizonyos képelemeket kitakarva) kiderül, hogy minden szimbólum ott van - csak épp ördögi módon

kódolva és leplezve

Harris az Internet összes kreatív lehetőségét kihasználja, hogy feltárja a zseni démonikus kriptográfiáját, ám annyira elhatalmasodik rajta a paranoia, hogy elfelejti elárulni, mindez miért történt: hogy miben is áll a titok, aminek elrejtése és megfejtése megért ekkora felhajtást.

Az is lehet, hogy Harris nem elsősorban teljesítménykényszeres történész, inkább a jungiánus ezotéria felkent papja, de ez sem sokkal biztatóbb perspektíva. A reménytelen jelentéskutató Hermésztől és Oidipusztól Parsifalon át Frankensteinig az európai kultúrhistória összes archetípusát, mély- és hígmítoszát előbb belelátja a zagyva rajzocskába, aztán kielemzi belőle (és persze zabolátlanul válogat a sok ezer egyéb kép motívumaiból is). Van itt alkímia és melankólia, kabbala és rózsakereszt, Szent Gerely a Grál-legendából és akasztott ember a tarotból, de van farok és fegyver, Dürer és Wagner, Grünewald és Füssli, Hitler és templomosok is. Nem csoda, ha a The Picasso Conspiracy honlapját Harris szorosan összelinkeli a jobb sorsra érdemes C. G. Jung okkultista híveinek találkozóhelyével (http://www.cgjung.com), ami beláthatatlan lehetőségekkel kecsegtet az egyetemes idiotizmus továbbterjedését illetően.

Ennyi hülyeség egyszerűen túl sok, a website viszont túl jó ahhoz, hogy a The Picasso Conspiracyt - valami különös kényszer folytán - ne kelljen posztmodern farce-nak, ezredfordulós tudásfilozófiai tréfának néznem. Ez a második lehetőség. Mintha Harris túlgerjedt egója és ezerrel pörgő intellektusa már nem érné be sem a ténytisztelő tudós aszketikus önkorlátozásával, sem a világrejtély egyetlen megoldókulcsát kajtató felkentek egy-ügyűségével, sem az anarchista szabadságharcos politikai idealizmusával. Ezért, hogy a skizoid nyulat valahogy kiugrassam a virtuális bokorból, gondoltam, különböző álneveken írok Mark Harrisnak két emailt: egy összekacsintósat meg egy olyat, mintha mindent beszoptam volna. Na mit fogsz erre lépni? Akkor derült ki, hogy mailcímében a usernév: fantomas. Ez tetszik, Mark, ez tényleg jobb, mint vicces.

Ám ha Harris mégis monomániás őrült, amire azért van esély? Nem lehet, hogy akkor inkább

én vagyok paranoiás?

Miért olvasok és kutatok utána, miért írok cikket róla? Miért nem tudok szabadulni a kényszerképzettől, hogy Harris nemcsak pontosan tudja, hogy a rajz hamisítvány, hanem egyenesen ő maga a felelős érte? Hogy - Umberto Eco és Lawrence Norfolk legjobb tanítványaként - az egész agyament történetet ő találta ki, hogy egyidejűleg provokálja mind az eredetiség fétisét imádó műtörténészi/műkereskedői establishment-t, mind a mélyértelműség igézetében elrévült lényeglátókat, mind az információ-hozzáférés szabadságának lázában égő internetes szubkultúrát? (Végtére is: lehet azt egy percig is komolyan venni, ha egy connaisseur műtörténész egy festmény sajátkezűségét ujjlenyomattal akarja bizonyítani? Lehet egy műalkotást komolyan úgy szemlélni, hogy egy darabját - mint valami Rorschach-tesztet - tengelyesen tükrözzük, és aztán felfedezzük, hogy szimmetrikus arcszerűség néz ránk, nagyon-nagyon mélyértelműen? És van-e reális értelme egy tipikusan szakértői kompetenciát igénylő kérdésben világraszóló harsány felhívásoknak és a nyomravezetőnek [!] felajánlott 1000 fontos [!] díjaknak, hacsak nem a nyilvános akciózás paródiája és a posztereladásból származó bevételek decens növelése a cél?)

Eljutottunk tehát oda, hogy már a szimpla hülyeségben sem lehet biztos az ember. A magam részéről ragaszkodnék a tudományos igazság, az ésszerű beszéd, az információs és szólásszabadság vagy Picasso (ezen úgynevezett komoly dolgok) érvényességéhez - és ez, lám, paranoiás reakciókat vált ki belőlem. Bárhol játsszanak el velük, valami kényszer folytán hozzájuk méltó iróniát képzelek oda - akkor is, ha elfogulatlan szem ott csak merő obskurantizmust és szellemtelenséget talál. Más szóval, elvesztettem a józan eszemet. Akár Harris érdeme, akár posztmodern csőlátásom eredménye: a double coding-tól nincs menekvés. Higgadtan meg kell állapítanom: nálam is érvénybe lépett a mottó igazsága.

DrRainy András

drrainy@emc.elte.hu

szerző
DrRainy András
publikálva
1998/24. (06. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...