Ha leülünk a tévé elé vagy ha bekapcsoljuk a hifit, nem árt egy halk köszönömöt elrebegnünk a néhány hete, 93 éves korában egy idahói szeretetotthonban elhunyt Robert Adlernek, aki nélkül nem lenne olyan az otthoni szórakoztatóelektronika, amilyennek megszoktuk és szeretjük (alkalmanként gyűlöljük).
Megint Tesla
Az első, távkapcsolóról szóló szabadalmat természetesen régi hősünk, Nikola Tesla nyújtotta be 1893-ban, amely nagyfrekvenciás rezgéseket használt fel távoli eszközök mozgásának irányítására. Egy évtizedre rá Leonardo Torres Quevedo megalkotta a Telekinót, melyet be is mutatott a párizsi tudományos akadémián: ez gyakorlatilag egy primitív robot volt, amelyet rádióhullámok segítségével lehetett mozgatni. 1906-ban a spanyol király is megtekintette Torres bemutatóját, melynek során honfitársa egy hajó mozgását koordinálta a partról. Fájdalom, hogy a derék hispán később kellő anyagi eszközök híján felhagyott kísérleteivel - ezek a találmány alkalmazásának szigorúan pozitív aspektusaira fókuszáltak, s egyfajta rádióirányítású torpedó megalkotását célozták. Nos, ami nem sikerült Torresnek, azt megvalósították mások: a második világháborúban a németek kifejlesztették a rádiókontroll elvén működő Wasserfall föld-levegő rakétákat, míg az oroszok távirányítású páncélosdivíziókkal operáltak a háború elején (mérsékelt sikerrel). Mindeközben nem álltak le a békés célú kutatások sem - leginkább tévénézők igényelték a csatornaváltás egyszerűbb módjának megalkotását, tehát a figyelem is erre a területre koncentrálódott. Az első működő, drót nélküli tévétávkapcsolót a Zenith Radio Corporation alkalmazásában álló Eugene Polley alkotta meg az ötvenes évek elején. A Flashmatic névre hallgató szerkezet a fényelektromosság elvén működött, azaz "remote" fénysugarat bocsátott ki, melyet egyenesen a tévére kellett irányítani. Itt egy fotocella detektálta a fotonimpulzust, és végrehajtotta a parancsot, azaz máris átváltott mondjuk baseballról A bagdadi tolvajra. A technológia hátulütői nyilvánvalóak: ha a lakásba besütött a nap, akkor már egy, a tévére tévedő kóbor fénypászma is spontán csatornaváltást okozott.
Bécsi vér
Ekkor jött el Robert Adler ideje: a későbbi jelentős feltaláló Bécsben született, ott is doktorált fizikából még az utolsó pillanatban, 1937-ben, majd - lévén zsidó származású - az Anschluss formájában terjedő hitleráj elől Amerikába menekült. Itt a háború alatt többek között nagyfrekvenciás oszcillátorok és elektromechanikus szűrők fejlesztésén dolgozott, melyek nélkülözhetetlenek a légi harcban. A háború után viszont teljes erővel a televíziós technológia jobbításának szentelte életét - neki köszönhető számos olyan technikai fejlesztés (például bizonyos speciális vákuumcsövek megalkotása), melyek olcsóbbá tették a tévégyártást, ugyanakkor javították is az információ-, mindenekelőtt a hangátvitel minőségét. Összesen 180 szabadalmat jegyeztetett be hosszú élete során, nélküle (hála az akusztikus felületi hullámokkal való bajlódásának) nem volna érintőképernyős technológia - ám ha pusztán a társadalmi életre gyakorolt hatását szemléljük, legnagyobb dobása mégis a távirányító volt. Adler elgondolása szerint kizárható az elektromágneses elvű (fény- illetve rádiókontrollon alapuló) távkapcsoló, így hát figyelmét a hangvezérlés felé fordította. 1956-ban alkotta meg a Space Commandot, amely nagyfrekvenciás hangok segítségével kommunikált a tévékészülékkel. A kis alumíniumpálcákból apró kalapácsok csaltak ki hangokat ujjbegyünk egyetlen mozdulata nyomán, ezeket pedig a tévében elrejtett érzékeny mikrofonok fogták fel és alakították át elektromos impulzusokká. Nem mondjuk, apró zavarok így is előfordultak: egy alkalommal például - akkor az eszköz Adler fejlesztése alapján már az ultrahang elvén működött - egy játékxilofon ütögetése bírt olyan felhangokat gerjeszteni, ami csatornaváltáshoz vezetett. A korai távkapcsolók, melyek elterjedéséhez alapvetően a tranzisztortechnika fejlődése járult hozzá, öszszesen két gombot (clicker) tartalmaztak: az egyikkel csatornát lehetett váltani (természetesen lépésben, egyenként) a másikkal meg a hangerőt lehetett állítani. Azt már csak mellékesen tennénk hozzá, hogy a Zenith síkagyú marketingesei eredetileg olyan eszközt igényeltek volna, amelyhez nem kell elem, mivel annak kimerülése esetén a naiv tévévásárló még azt gondolná, hogy a készülék romlott el. (Elgondolásaik remek illusztrációja a Beavis és Butthead széria egyik epizódja - a sorozat jórészt amúgy is az eszköz által lehetővé tett channel surfing ironikus apoteózisa.)
Huszonöt évig működött az Adler-féle technológia, ám akkor újabb felhasználói igények jelentkeztek, melyek bonyolultabb funkciókat, többkimenetelű parancsok végrehajtását, vagy éppen a BBC által akkor kifejlesztett teletext használatát követelték. Így alkották meg 1978-ra a távkapcsolók ma ismert, ún. ITT-protokollját, mely az eredeti adleri elgondolásra rácáfolva mégiscsak elektromágneses (infravörös) impulzusokat használ. A távkapcsolóban egy dióda kelt az infravörös spektrumhoz közel eső elektromágneses jeleket, amelyek frekvenciája a kívánt információátvitel igényei szerint modulálhat. Ezt egy szenzor érzékeli a tévékészülékben, ahol megfelelő frekvenciafilterek használatával érik el, hogy egy gomb lenyomását a megfelelő parancs végrehajtása kövesse. Ma már mindenhez használunk távkapcsolót - csak a nyomorult frizsider nem bír elgurulni a tévéfotelig. Egyelőre.
