Olyan magától értetődően emlegetjük a legyek családját, különös tekintettel felmenőikre, mintha lenne nekik olyan. Pedig a valóságban nincs is. A légy afféle gyűjtőnév, de legalábbis gyűjteményes szitokszó: így emlegetjük a kétszárnyúak rendjébe (Diptera) tartozó rovarok jelentős részét – a többit meg szúnyog néven kívánjuk a pokolba.
Közelíthetünk feléjük persze holmi rendszertani fogalmakkal: nevezhetjük például őket légyalkatúaknak (Brachicera) – hiszen ilyen nevű rendszertani csoport (alrend) valóban létezik. Ám ettől még korántsem jutottunk közelebb kedvenceinkhez, akik számtalan öregcsaládot alkotva döngik körül szűkebb-távolabbi komfortzónánkat – melyről persze ők maguk is joggal gondolhatják azt, hogy egyben az ő vadászterületük. Rablólegyek, táncoslegyek, púposlegyek, talpaslegyek, zengőlegyek, tetűlegyek, fejeslegyek, harmatlegyek, szarvaslegyek, fúrólegyek, kullancslegyek, bagócsok, katonalegyek, bögölyfélék, s végtére az igazi legyek – mintha az evolúció műhelyében ravaszul összerakott, a munkamegosztás magas fokán álló, szervezett bűnelkövetői munkacsoport névsorolvasását végeztük volna el.
Pedig a legyeket nem a mi bosszantásunkra, igaz, nem is a szórakoztatásunkra találta ki a természet – annyi azonban biztos, hogy lassan eljön az idő, amikor egy jó darabig eltűnnek a szemünk elől. Bágyadt, mint az őszi légy – mondjuk erre vakmerőn, pedig mindez nem más, mint merő antropomorfizmus. Az említett tüneteket leginkább fáradt, esetleg másnapos embertársaink produkálják abban az értelemben, ahogy mi használjuk – a légy pusztán életciklusának egy speciális, nem is mindig végső stádiumába érkezett. Vegyük például közeli barátunkat, a közönséges házilegyet (Musca domestica) – az ő éves napirendje tökéletesen rávilágít arra, miért is kell egy kis téli pihenő a bokros teendőik során kissé elpilledt kétszárnyúaknak.
Vele alszik a zümmögés
Éves ciklusa azzal kezdődik, hogy előbújik a repedésből, ahol figyelmünket elkerülve átvészelte a telet. Fűtött lakásunkban ugyan nem kellett volna félnie a fagyhaláltól, ám velünk összezárva, a szabadba való menekülés esélyétől megfosztva semmi sem védte volna meg az agyonveréstől vagy az erőszakos halál más formáitól. Éves tevékenységét az evés és a szaporodás teszi ki – mindkettővel jelentős undort váltva ki az efféle reakciókra mintegy előzetesen beprogramozott (humanoid) megfigyelőkből. Utóbbiaknak majdnem mindegy, hogy kissé már bomló húson, gyümölcsön, esetleg állati ürüléken nyalakodó felnőtt példányokat vagy inkább az előbbiekhez hasonló táplálékban izgő-mozgó lárvákat lát: első gondolatai egy jól felszerelt rovarmentesítő Köjál-kommandó, majd rögtön a szóróflakon vagy a légycsapó körül kalandoznak.
Számunkra a legyek sűrű, koordinált rajokban támadó kártevőknek tűnnek, akik nem csupán kihasználják az étlapjukra kerülő mocskot, de nemtelen viselkedésükkel és kulturálatlan menzalátogatásaikkal csak tovább szaporítják azt. Ezt sajnos nem tudjuk cáfolni: a legyek mozgása sajátos, csak magasabb matematikai módszerekkel leírható sűrű hálózatot képez, melynek csomópontjaiban felváltva találhatók bomló hulladékok és egyéb, fertőző kórokozókban gazdag élőhelyek – no meg konyhánk, kamránk, asztalunk emberi fogyasztásra látszólag még alkalmas kincsei. A legyek, közöttük a házilegyek számos kórokozót terjeszthetnek és terjesztenek is (az ilyen delikvenseket hívja vektoroknak az epidemiológia tudománya). Miközben sajátosan csücsörítő, nyaló, szívó szájszerveikkel, sűrű nyáladzás közben (a Légy című biohorror gusztustalansági fokát megközelítve) táplálkoznak, illetve a lehető legneccesebb helyekre petéznek, hozzák-viszik a nevezetesebb betegségek (tífusz, kolera, vérhas), no meg a névtelen hasmenések kórokozóit. Mondjuk azért az is jellemző, hogy az utóbbi pár évtizedben nem akadt országunkban olyan járvány, amiért kifejezetten e szárnyas kártevőket tették volna felelőssé.
Döng, nem suhan
Az igazság az, hogy a képzeletünkben falkákban garázdálkodó és destruáló házilegyek a valóságban magányos (és talán szomorú) lények. Csoportba csak a táplálék közelségében gyűlnek – az meg már mennyire kínos, amikor egy kollektívát pusztán egy darab fekália, némi romlott hús, egy halott kisállat vagy egy halom rohadt gyümölcs tart össze. Mint ebből is látható, a legyek többek között a természet hasznos takarítói – kár, hogy ezt a munkát lehetőség szerint senki sem bízná rájuk. Ennek dacára e fontos feladatra tökéletesen alkalmasak – nem is csoda: vagy 250 millió évnyi evolúció árán kerültek ilyen, általunk nem kellően becsült tökéletesség birtokába.
Ha csak hatalmas, összetett, egyenként is sok ezer elemi optikából álló szemüket nézzük (amihez még az irány és a fényesség észlelésére alkalmas három pontszem járul), máris elfog a sárga irigység. E szín sem véletlen: ezt még fogják a legyek, a vöröset már nem – bezzeg ők a spektrum ultraibolya részén is érzékelnek! Látásuk leginkább a mozgó objektumok, például újság vagy légycsapó tökéletes észlelésére alkalmas, ellenben képesek századszorra is nekirepülni az ablaknak. Cserébe 360 fokban bámulnak a világba, tehát a hátukon is van szemük! Koordinációs képességük pedig hőskölteményekbe illő – ezt éppúgy csökevényes hátsó szárnyaiknak köszönhetik, mint a zümmögés idegesítő tudományát.
Sokan, sokszor leírták már, hogy a táplálékra nem véletlenül másznak rá: finom érzékelésre alkalmas kemoreceptoraik pontosan a lábukon találhatók – kellő, érintő közelségből minden légy gourmet-kat és sommelier-ket lealázó, szofisztikált ízlelésre alkalmas. A kissé már „érett”, sőt a határozottan bomlásnak indult szerves matériákhoz való vonzódásuk sem véletlen – a már előemésztett tápanyag a felnőtt példány számára is főnyeremény, elvégre szívó szájszervével képtelen volna ropogós és szívós ételek elmajszolására, a légyifjak (úgymint nyüvek) pedig semmi pénzért nem cserélnék el bomló, hajdanában még élő hajlékukat valami „higiénikusabbra”.
Miután a házilégycsalád szorgalmas peterakási munka nyomán többszörösen is teljesítette a légypopuláció megújításának nemes feladatát, megérdemelt téli pihenőre vonulhat – persze mindig akadnak olyanok, akik mindenféle józan előrelátást mellőzve egyszerűen csak elhullanak. A többiek látszólag mind fáradtabban mozognak, amire életciklusuk egy újabb fordulata készteti őket: hamarosan megtalálják a repedést, ahol a zümmögésüket magukba fojtva kihúzhatják az első tavaszi napsütésig.
