Ezt a megfelelô körökben jól hasznosítható információt ugyanis a márciusban indult, havonta megjelenô, Indóház címû, önmagát vasúti magazinként meghatározó lap egyik számának több oldalon futó Hírek rovatából mazsoláztam. Szerintem szerencsésebb lenne a „Szemfüles vasútbarátok jelentik” címet adni ezeknek az oldalaknak, itt ugyanis tucat-számra olvashatunk hasonlóan fontos eseményekrôl. Mint például arról, hogy a német vasutak kiselejtezett sínbuszait rajtunk keresztül szállították Romániába, vagy hogy egy másik számból idézzek: „Remot Szergejjel gazdagodott Dunaújváros.”
Mindezekhez a kisinformációkhoz megfelelô fotók, elégséges szövegek és tisztességes forrásmegjelölések, azaz a szerzôk feltüntetése tartozik. Ez utóbbiak kilétérôl T. Hámori Ferenc fôszerkesztô elárulta, nem a szerkesztôség belsô munkatársai – ilyenek ugyanis nincsenek –, hanem lelkes vasútmániások. Akik sejthetôen egy elegáns mozdulattal át-lapozzák az Indóház Vasútmegfigyelô helyek rovatát, ahonnan pedig mi, kevésbé füstelcsapottak megtudhatjuk, melyik felüljáróról vagy töltésoldalból lehetne a legjobban szemmel tartani a Magyar Államvasutak ténykedésének apróbb epizódjait.
Amióta a királyréti kisvasúton útitársam volt egy fiatalember, aki minden megállónál elsôként ugrott le, hogy a várakozás néhány percében a lehetô legtöbb irányból örökítse meg a szerelvényt, a síneket és az állomásépületeket, majd a végállomáson legalább száz szögbôl lefotózta a kopott, csupa olaj mozdonyt, sejtettem, hogy
akik másként viszonyulnak a vasúthoz. Úgy tûnik, ôk nem egy végtelenül koszos, lepukkant, fejetlen, ésszerûtlen szervezetet látnak benne, hanem az emberiség legcsodálatosabb, még nálunk sem lealázható alkotását. Bevallom, van néhány vonatfüsttel átitatott a famíliámban, de azért az Indóház kellett ahhoz, hogy kezdjem megérteni ezeket az embereket. Ebbôl a lapból ugyanis, amit, úgy tûnik, többségében maguk készítenek maguknak (is!), egy szerethetô, csupa csoda, amolyan gyerekkorban álmodott vasút – nagyvasút, kisvasút, városi vasút (értsd: villamos), modell- és virtuális vasút – tárul elénk.
Az alapító-fôszerkesztô – aki természetesen más újságok hasábjainak töltögetésével keresi kenyerét – elárulta: az Indóház indításához az utolsó lökést (piackutatást) az Index „Vasútbarátok ide, vonatbuzulás” topikja adta, amely lassan 200 ezer hozzászólásnál tart. „Ha ennyi vasútmániás van, kéne nekik egy ojság” – jegyezte meg T. Hámori fsz., és az Indóház Közlekedési Lap- és Könyvkiadó Bt. – nem a méret a lényeg! – piacra dobta a terméket, amely komolyabb marketingköltés és jelentôsebb reklámbevétel nélkül is zakatol (bocs!). Mivel láttunk már tôkeerôs kiadó által gründolt lapot ennyi idô alatt tanyázni, keresnünk kell valami magyarázatot arra, hogy ez a politikusokat, médiasztárokat és muffokat mellôzô rétegáru miként maradhat életben!
A nyomdára, a papír minôségére nem lehet panasz, sôt néhány önmagát prémiummagazinként meghatározó nyomdaipari melléktermék kiadója, ha tudatilag képes lenne ilyesmire, szégyenkezhetne. Ám ez maximum egy szám sikeréhez elég. A nem túl bonyolult, de vizuálisan élvezhetô tördelés, a magyar nyelv szakszerû használata, a szakértôk bevonása és feltüntetése keveseket ösztönözhet újbóli vásárlásra, mert az igényesebbeknél ezek alapkövetelmények, a többiek meg nem értik, mirôl van szó.
Marad tehát az újságkészítés spanyolviasza, a tartalom, ami miatt – legalábbis a fôszerkesztô által közölt eladási statisztikákból úgy tûnik – hozzám hasonlóan sokan lettek Indóház-függôk ezen a tavaszon. Mert amikor a második számban többek között Istvántelekrôl – gy. k.: a gôzmozdonyok utolsó menedéke – a National Geographicot lekörözô riportot olvastam miniportrékkal, majd megtudtam, hogy mi az a Szili és Gigant – azért se árulom el, tessék befektetni 595 forintot! –, aztán a harmadik számban az ideiglenesen elfelejtett Dombóvár–Lepsény vonalon kalandozhattam, meg egy 45 évvel ezelôtti vonatbalesetet meséltek el, akkor már tudtam: a negyedik Indóházra is vevô leszek. Figyelem: nem vertek át! A prágai vasúthálózat bemutatása, illetve a Hidak a Körösökön anyagok után úgy éreztem, van remény: él a magyar újságírás, éljen a vasút!
Az elsô négy számot ismét átlapozva, az ötödiket éppen várva, megôrzöm az optimizmusomat. Csak akad véletlenül a marketingbubusok között is néhány – nagy számok törvénye! –, aki kiskorában nem topmenedzser, hanem mozdonyvezetô vagy jegykezelô akart lenni, és két letöltés között ezt még képes felidézni! Mert akkor elôbb-utóbb nemcsak a megszállottság, hanem az üzleti érdek is megtartja nekem – és még sokaknak – ezt a havonta adagolt szórakozást.
