Az Alföld természetes növénytakarója eredetileg erdős sztyepp volt, hol több, hol kevesebb fával. Ezt egy időben gyapjas mamutok, később lovak, szürke marhák legelték, ami a vegetáció természetes életéhez tartozott, egyfajta öntudatlan természetvédelmi kezelés. Az ember ezen a tájon sokáig nem változtatott nagyot. A 18. század hozott fordulópontot, amikor a legeltetést nagyon sok helyen váltotta föl a szántóföldi gazdálkodás. Kiderült, hol vannak jó termést adó csernozjom talajok; például a hegyekből érkező folyók hordalékkúpjain. Ez a pannon löszgyepekre jellemző talaj. El is tűntek ezek a gyepek majd’ 99 százalékban. Furcsa, de épp az emberi beavatkozás nyomán maradtak meg hírmondónak vékony sávokban, foltokban: utak, vasútvonalak mellett, kunhalmokon, illetve csak legeltetésre alkalmas szikes területeken belül, szigetszerűen. Ezeket is megpróbálták művelni több-kevesebb eredménnyel.
Papírzacskóba gyűjtik
Valami fű, valami száraz kóró lengedezik ott – ennyi látszik, pedig a földrajztudomány a Pannon Biogeográfiai Régió legfontosabb eredeti élőhelyei között tartja számon ezeket az olykor szobányi, kézilabda-pályányi földdarabokat. A régió Magyarország teljes területére kiterjed, kissé túl is nyúlik rajta. Tehát a pannon löszgyepeket – bár értékükkel a természetvédelmi szakemberek Európa-szerte tisztában vannak – igazán csak mi tudjuk védeni, ha akarjuk.
A Körös–Maros Nemzeti Park idén júliusban 223 millió forintot nyert a Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Program Plusz alapjából löszgyepek helyreállítására a Kígyósi-puszta és a Csanádi-puszták felhagyott szántóin, parlagokon. Az Európai Uniótól érkezik a pénz 85 százaléka. A projekt, amely 480 hektárt érint, 2029-ig tart.
Azt, hogy ez milyen munkával jár, Molnár Géza, a Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság természetmegőrzési osztályának vezetője, Balogh-Roth Melinda pályázati felügyelő és Balla Tihamér, a makói tájegység természetvédelmi őrkerület vezetője mutatta meg a Narancs kérésére a Királyhegyes–Csikóspuszta mellett, egy szikes területen lévő löszgyepszigeten.
Helyreállítani az eredeti növénytakarót olyan helyeken, amelyeket az elmúlt három évszázad során szántónak használtak, reménytelen feladatnak tűnhet, de nem az. Tudományos tapasztalat, hogy a természeteshez közeli vegetáció mindig sokkal ellenállóbb, a hozzá kötődő állatfajok révén is.
„Ha eltűnne Magyarországról az atracélcincér és a sztyepplepke – indít Molnár Géza –, a természetvédelem iránt kevésbé fogékony emberek nem vennék észre. Pedig nemcsak arról van szó, hogy hiányozna a kirakós két fontos darabja, ami miatt nem lenne teljes a kép, hanem ez a szegényedés olyan káros folyamat, amelynek a végén a mi túlélésünk is veszélybe kerülhet. A pannon löszgyepeknek azért érdemes segíteni, mert a rájuk jellemző növények egyedei – élőhelyük szétszabdaltsága miatt – messze kerültek egymástól. Egy-egy lösznövény terjedési tempója néhány méter, vagy csak annyi, hogy a növény virágot, majd magvakat hoz, elszárad, eldől, és a magok ott kiszóródnak. A pusztai csenkesz és a ligeti zsálya mellett – amelyek a löszgyepek uralkodó egyszikű, illetve kétszikű fajai, az élőhely karakterét meghatározva – még több száz faj fordul elő ezeken a helyeken, jó néhány védett vagy jelentős. Ezek különféle stratégiával terjednek, előfordul, hogy egymással versengve. A fűfélék magját a szél elteríti, a csenkesz például erős szövedéket alkot a talajon. Ha arra esik egy másik lösznövény magja, nem lesz belőle semmi – ha a csupasz talajra, akkor van esély a kicsírázására. A löszgyepek maguktól csak lassan és korlátozottan tudnak regenerálódni. Emberi segítséggel – ezt a nemzeti park 2010 óta kisebb-nagyobb területeken támogatásból vagy saját forrásból bizonyította – gyorsabban terjednek. Nyolcvan fajt írtunk be a projektbe. Ezek között van olyan, amelynek a magjait össze lehet gyűjteni kézzel, mondjuk, egy egyszerű papírzacskóba, és aztán ezeket összekeverve el lehet szórni megfelelő helyen a közelben. Némelyiknek elég, ha lekaszáljuk, a szénát leterítjük a kiválasztott területre, és ott kihullik a mag.”
A nyúlánk sárma esete a pocokkal
„Egyes fajoknál az vezet célra – folytatja Molnár Géza –, ha magot szedünk róla, palántát nevelünk füvészkerti körülmények között, aztán kiültetjük. És van, amikor ki kell ásni egy tövet, át kell vinni. Ha szárral együtt gyűjtjük, az azzal jár, hogy a hozzá tartozó élősködőt is visszük, a kiásott gyepkockával a gyökérkapcsolt gombát, vagy más, mikroszkopikus élőlényeket, amelyek hatását esetleg nem is ismerjük. Minden egyes ilyen területen tanultunk valamit erről a munkáról, de még nem eleget. Nem minden évben lehet mindegyik fajból szaporítóanyagot gyűjteni. Egy évben mentünk egy ismert helyre, hogy a nyúlánk sárma magjait gyűjtsük, és abban az évben nem találtunk ott egyetlen növényt sem, mert több pocok volt, kevés táplálék, így lerágták az összes sármát. A következő évben ugyanott kevesebb pocok volt, és simán tudtunk gyűjteni magot. Az aszály egyrészt akadályoz, mert vannak fajok, amelyek e stressz hatására nem tudnak magot érlelni. Viszont ahol ugyanezért nagyobb helyeken lesz csupasz a talaj felszíne, oda könnyebben tudunk magot szórni. Az, hogy kis területen kevés növény adott, a munka sebességét is befolyásolja. Hiába jönne háromszáz ember magot gyűjteni, azzal annyira kizsákmányolnánk egy területen a növényeket, hogy a természetes terjedést akadályoznánk. Korábban kisebb felületen próbálkoztunk intenzívebben, azt remélve, hogy majd elindulnak a növények a nekik tetsző irányban. Most nagyobb területen, de foltokban juttatunk ki magot, és majd egymás között eldöntik, hogyan akarnak rendeződni. Ha elmegyünk egy moldvai vagy kazah füves sztyeppére, a mi fajainkból ott is sok megvan, de teljesen más módon rendeződnek. Az egyik szórványosan szeret létezni, a másik, mint a macskahere a mi környékünkön, foltokban.”
Ahogy az atracélcincér
A Csikóspuszta mellett megmutatott folton macskahere terjed. Ez védett faj, a sztyepplepke szinte kizárólagos tápnövénye. A lepkét megeszi a pocok, és széttúrja a bábok fészkeit, a pockot pedig a kék- és vörösvércsék eszik. Ha egy másik ilyen löszfoltra eljuttatják a macskaherét, az most mesterséges beavatkozás. A sztyepplepkének azonban mindegy, hogyan jutott oda a növény, boldogan kihasználja az adódó lehetőséget. Ugyanígy áll hozzá az atracélcincér a kék atracélhoz. Nem nagyon érdekli, hogy az ő növényének tényleg ezekkel a fajokkal kell-e együtt lenni.
A nemzeti park azokat a növényeket juttatja be, amelyek a löszgyep sava-borsát adják, és ez már az első évben nagyon erős hatással jár. De azt, hogy erre a területre mikor lehet kimondani, hogy természetszerű, nem tervezhető előre, mert nagyon sok olyan tényezőtől függ, mint amilyen a nyúlánk sárma és a pockok példája. Ez a 223 millió forint hosszú távú befektetés, amelynek a megtérülési idejét nem lehet meghatározni – de ilyen programok nélkül sokkal szegényebb lenne a világ.
A szakemberek az „erőfeszítés-alapú projekt” kifejezést használják. „A löszgyepek élete olyan, mint az erdőké – mutat rá Molnár Géza –, nem néhány év alatt dőlnek el az élőhely szempontjából fontos dolgok. Svédországban a 19. században a haditengerészet számára erdőt telepítettek. A fát hadihajók alapanyagának szánták, de a világ úgy változott, hogy nem kellett többé fa a hajóépítéshez. Az erdő most, 180 év után a haditengerészettől egy természetvédelmi intézmény fennhatósága alá került, s immár elég jó természetességű terület. Így adhat vissza az ember valamit abból, amit elvett.”
(Szerkesztette: Fazekas Zsuzsanna)
