A pisztácia sokáig csak afféle ropogtatnivalóként, keleti édességek alapanyagaként vagy éppen fagylaltok ízesítőjeként volt ismert (Magyarországon például elég későn vált azzá). Azután jött pár éve a dubajicsoki-mánia, ami felrobbantotta a keresletet. Rendkívül fontos élelmi anyagról beszélünk, sőt bizonyos tekintetben stratégiai jelentőségűnek is mondható.
A keleti széllel érkezett
A pisztácia (tudományos nevén: Pistacia vera) a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozik, őshazája a mai Törökországtól Közép-Ázsiáig terjedő régió, beleértve mindenekelőtt Iránt, illetve Afganisztán mostani területeit. A pisztáciafogyasztással kapcsolatos legkorábbi – úgy 7 ezer éves – lelet a mai Üzbegisztánból (a történeti Baktriából) származik. A név a középperzsa pistakēből ered, ez a görögbe pistákionként került át, majd a latin közvetítésével sorra átvette a többi európai nyelv is. A termesztését rómaiak terjesztették el a Mediterráneumban (Dél-Európa, Észak-Afrika), manapság ebből a régióból csak Görög- és Spanyolország számít jelentősebb, de a nagyokhoz képest elhanyagolható termelőnek.
A pisztácia csonthéjas termése egy eredetileg húsos (önmagában nem ízletes) burokban megbúvó mag. Érett állapotban kinyílik, azaz ránk mosolyog – kivéve, ha mégsem nyílott ki (minden zacskóban akad egy-két ilyen).
A pisztácia a növények azon különleges kétlaki csoportjához hasonlít, ahol külön nő- és férfiivarú példányok vannak (mint mondjuk, a ginkgófa vagy a kender esetében). Ennek megfelelően gondoskodni kell arról, hogy egy ültetvényen mindkét nembeli fa kellő számban forduljon elő – már csak a beporzás kedvéért is. A sivatagi-félsivatagi körülményeket kedvelő növény bónuszként nagyon jól tűri a magas sótartalmú talajt és a sós vizes öntözést is. A pisztáciafák jól bírják az extrém hőmérsékleti körülményeket, és képesek túlélni a téli mínusz 10 és a nyári plusz 48 Celsius-fok közötti tartományban – azaz a termőhelyükre jellemző magas éves hőingadozást. Sok napsütésre és jó vízelvezetésű talajra van szükségük ahhoz, hogy megfelelő termést hozzanak, ezzel szemben rosszul érzik magukat magas páratartalmú környezetben. A gyümölcs megfelelő éréséhez hosszú, forró nyár szükséges – ezt eredeti és új termőhelyein is bőséggel megkapja. A pisztácia már a 19. században megjelent kerti növényként Kaliforniában, s a manapság egyre jelentősebb termelővé váló Ausztráliában is.
Áttelepítési kísérlete oly jól sikerült, hogy az Egyesült Államok (mindenekelőtt a kaliforniai telepítésű pisztáciaültetvényeinek köszönhetően) mára megelőzte a tradicionálisan piacvezető Iránt (a részletekről lásd keretes írásunkat). A világ harmadik termelője hagyományosan Törökország – az ottani (például Gaziantep környékén) termesztett pisztácia az iránival nagyjából megegyező minőségű. A 2024/2025-ös szezonban globálisan 1,18 tonna pisztácia termett, ennek nagyjából 90 százaléka az Egyesült Államok, Irán és Törökország pisztácialigeteiben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
