Búcsú a Viharsarokban: Fagyos bocsánat

szerző
- legát -
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Békésszentandráson, a viharsarok nyugati csücskében, november végén, természetesen András-napkor jön el a búcsú ideje, és ezt a fagyos gesztust valamiféleképpen ki kell egészíteniük az ottaniaknak. Idén a hivatalos civilek címeravatással és zászlószenteléssel, a civil civilek disznóöléssel próbálkoztak.

A fővárosi kísérletek ellenére a búcsú elsősorban vidéki és egyházi dolog: leginkább bocsánat, de egy kicsit nevenap is. Zarándokhelyre föl és kutyába le - manőverezve imakönyvvel, demizsonnal. Csajozás a körhintán, célba lövés vámpírfogsorra, műanyag csontvázra, papírvirágra, később aztán mindenre, ami mozog. A végkifejlet: fetrengés a kanálisban lehugyozott nadrágszárral, táncdalt motyogva; a legjobb nők leléptek, a mézeskalács szív legfeljebb borkorcsolya. És persze nyár van, fullasztó meleg, nagy, kerek folt a fehér ingen a hónaljnál, mindennek szaga van, és még a legártatlanabbakban is ott lakozik a fiatal Szirtes Ádám.

De létezik még ennél is rosszabb! Azokon a helyeken, ahol a védőszent neve - és így a búcsú - a téli időszakra esik, ott még nagyobb baj. A szerencsétlen szentválasztás miatt az ilyen terepen végképp nem valósulhat meg az esemény legősibb jelentése, ami nem más, mint a bűnökért járó hangsúlyozottan önsanyargató vezeklés elengedése. Különben is, ki próbálná meg elengedni magát? A bűnöket meg úgyis elfelejtik.

Békésszentandrás a fagyos bocsánat jelképe is lehetne.

A templom telt házzal üzemelt,

Öcsödről, Cserkéről, de még Gyomáról is jött különbusz. Odabent áldást, hatalmas biciklitárolóvá változott kertjében pedig teát meg némi elemózsiát osztottak, a legaktívabb az a nénike volt, aki egészen biztos, hogy valami meséskönyvből bukkant elő, és azelőtt nem látta senki.

Mégis, ez számított a legkevésbé, aki a csodákra hegyezte ki magát, az

nagy ívben elkerüli a környéket

A talajvíznek köszönhetően térdmagasságig diszkrét árnyalatot kap a főként vályogból épült házak legtöbbje, úgyhogy nemhiába dolgozták meg lelkes mérnökök a Köröst. Az utcákon a bokáig érő sár a félbemaradt helyi földgázprogram és a meteorológia vonatkozásait demonstrálja. Igaz, az elfogultabbak azt terjesztik, hogy a projekt fizikai megvalósítói, vagyis a közhasznú munkások eladták a kincstári célszerszámokat, és ezért a kényszerpihenő, a toleránsabbak viszont beérik egy "tényleg kurva hideg van, bármikor fagyhat"-tal, aminek a végeredménye persze ugyanaz: idén is fűthetnek szénnel meg dunyhával, a módosabbak árammal, gázpalackos Fiestával, változás csak jövőre várható, ha lesz egyáltalán jövő.

A település lakóinak jelentős részét Sinkának hívják,

ami azért mégsem Szabó vagy Kovács. Bizonyítéknak elég egy rövidke séta a temetőben (ott van a nyugdíjasotthon mellett) vagy néhány sporttörténeti adat Sinka négyekről, ötökről. A genealógiával foglalkozóknak ez maga a Kánaán, a helyiek viszont maximum ismerősnek tartanak egy kvázi-hozzátartozót, noha híres Sinkák esetén szóba kerülhet a feltételezett rokonság, a "kinek a kije" elnevezésű helyi játék, ami még most is fantáziákat mozgat. Az idén erre nagyszerű alkalom volt a már említett címeravatás és zászlószentelés, amelyen Sinka József polgármester először életműdíjjal tüntette ki Sinka Istvánt, a kiváló edzőt, népszerű sportembert, és néhai Sinka Mátyást, a címer alkotóját - posztumusz. Csikós György a több évtizedes pedagógiai munkájáért járó hasonló kitüntetéssel kissé kilógott a sorból, a címer viszont elégedettséggel töltött el mindenkit. Sinka Mátyás, aki mellesleg még negyvenhat település címerét készítette el, talán élete főművének szánta (két évig dolgozott rajta) szülőfalujának jelképét, amelyen az andráskereszt, a duzzasztó, a Hármas-Körös és a Hunyadi-vonatkozást felidéző holló harmonizál. Az ünnepség után a helyi művészek előtt tisztelgő kiállítás nyílt a községházán, a díszvendég Sinka Brigitta, a címeralkotó húga, sakkmester, egykori olimpiai kerettag volt. Természetesen Sinka Mátyás alkotásai kerültek leginkább reflektorfénybe, de sikeresek voltak a többi kiállító, Lóránt János festő, Lórántné Leiter Olga tojásfestő, Klimaj János fafaragó és Lázár Julianna mézeskalácsos munkái is. A lakók többsége

mégsem a címeravatással

és a művészvilág dolgaival foglalkozott, hanem a szokásos november végi lelassulásban élte meg a szombat estét. Amióta kísértetkastéllyá változott a Nemzeti Mozi nevezetű objektum, azóta tényleg csak az ekrán maradt, és hiába minden erőfeszítés. A Körös étterem szórakoztatóipari részlege, a Sunshine diszkó üres, mint egy tekintet, a fiatalok inkább a cityt, a közeli Szarvast választják. A várost, amely az első helyen szerepel a röhögés miatt elszenvedett közlekedési balesetek tekintetében, ugyanis néhány éve, karácsony tájékán a lámpagyár dekoratőrei elhelyeztek egy hatalmas fenyőfát a 44-es út mentén, amit aztán a gyár termékeivel, olvasó-, hálószobai és borotválkozólámpákkal, valamint csillárokkal díszítettek fel.

Békésszentandráson legfeljebb az érintettek emlékeznek erre a PR-tevékenységre, és valószínű, hogy nemsokára már a címeravatás is csak néhány rutinsinkázást eredményez. Voltak azonban olyanok, akik egy kiadós disznóöléssel tényleg emlékezetéssé tették november végét.

Így van ez még akkor is, ha az érintettek szinte teljesen figyelmen kívül hagyták a néprajzi vonatkozásokat. Igazából kapkodós volt az esemény, a böllér csak hétköznap ért rá. Elfoglalt ember, állítólag háromezret öl egy évben, noha a harmadannyi is hihetetlennek tűnik. Itt most két malacról, Zsuzsikáról és Picurról volt szó, az egyiket kedden, a másikat szerdán, így szólt a megállapodás. A böllér sötét hajnalon érkezett, precíz volt és kegyetlen, Picurral kezdte, míg a másik csendben figyelte az aktust. Amint elkezdődött a feldolgozás - perzselés, orjára bontás, darabolás -, a túlélőt átterelték a szomszédba. Másnap egy kicsit szemmel hizlalták, dédelgették, nem csoda, ha úgy érezte, túl van a megrázkódtatásokon. Úgy elaludt, hogy hajnalban

zseblámpával kellett rávilágítani,

ébredjen már föl végre. Zsuzsika hunyorgott egy kicsit, de rögtön kapcsolt. Vadulni kezdett, a böllér majdnem lelőtte, aztán mégis inkább kést használt. Már úgy tűnt, kezdődhet "az érdemi munka", amikor még egy utolsó mozdulattal az ól falához kente a gumicsizmás gazdát, aki anyázott egy rövidet, aztán elöntötte a büszkeség, hogy milyen erős volt az ő disznaja.

A kóstoló igazán elégedett kiváltságosainak még szombaton sem volt elég, csendes, harmadnapos zabálás kísérte Harrison Ford menekülését Tommy Lee Jones elől, a másnapi vásár - a búcsú fénypontja! - azonban szóba se került.

- legát -

szerző
- legát -
publikálva
1996/50. (12. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...