Vasárnapi cyberpunk

  • - sissorg -
  • 1996. december 12.

Tudomány

Életed hátralévő részének első napja ma van. No Futrinka, no energia-rágógumi, no szmoking. Mindennapjaidat egy másik világban gyártják majd, szakadt szilikondzseki, sziderikus zene a lemezjátszón, peroxid és brillantin a hajnak, terápiás szerelem, áporodott vitaminital az asztalon, mocskos billentyűzet, a tekintet véres és a képernyő egy pixeljére mered.
Életed hátralévő részének első napja ma van. No Futrinka, no energia-rágógumi, no szmoking. Mindennapjaidat egy másik világban gyártják majd, szakadt szilikondzseki, sziderikus zene a lemezjátszón, peroxid és brillantin a hajnak, terápiás szerelem, áporodott vitaminital az asztalon, mocskos billentyűzet, a tekintet véres és a képernyő egy pixeljére mered.

A Jehova Tanúi így karácsony táján vasárnaponként házhoz jönnek, egészséges pékarcukat semmi nem tartja vissza attól, hogy vágyköztársaságuk eljövetelére vonatkozóan megadjanak minden szükséges koordinátát. Azt mondják, eljő végre az apokalipszis, és megjelenésük alapján valóban erre következtethet az ember, de legalábbis arra, hogy zsákállatként élhet majd tovább. A modern kommunikációs rendszereket elektronikus mélyföldeknek látják, sötét pixelfelhőkkel az égen, amelyek csak arra jók, hogy az ámokfutó gyilkosokat tájékoztassák, mekkora lehet azoknak az áldozatoknak a száma, akikhez nem jutnak el - és nem csak a bevehetetlen ágy miatt -, elektronföldek virágzanak a cybertérben és készül egy másik mesés köztársaság.

Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a cybertérben folyamatosan eltöltött egy év egyenlő tíz valóságos évvel, akkor többen már túl is élték a világvégét. Anyagi világunkban messze élünk a tökéletestől, miért ne használnánk ki lehetőségeinket a kibernetikus régióban, elég, ha az esély megvan rá, hogy valamiféle élet képzetét keltse az interface a face to face helyett. Ez lesz az ember legélettelibb fóruma, már ki sem lép majd senki az utcára a lelkiismereti ébresztgetők miatt. Ezrek csinálnak itt karriert, vannak itt tudósok, technikusok, tisztviselők, kémek és gyermekek. Benne élnek, házasodnak, leveleznek, bevásárolnak karácsonyra, dumálnak, pletykálnak, terveket készítenek, konferenciákat tartanak, információkat cserélnek, legálisat és kevésbé legálisat.

Nyolcvankettőben írták le először, de ennek a területnek a zsoldosai már százharminc éve harcolnak, amióta csak először lehackelték Bell drótjait a kalózkodó tinédzserek. Azóta már túl vagyunk a nyolcvanas évek fax ´n´ rollján is, kilencven óta halott a status quo Amerikában, és az elektronikus határok szabadon tágíthatók. Akik tágítják, a digitális underground hermetikusan elzárt elitje, a hackerek társasága, a cyberebetyárok, az éteri robinhoodok, akik nem hisznek a fennálló politikai rendszerekben, csak az információ szabadságában. Ez a harc tiszta, keménynek és büszkének kell lenniük, de sohasem hangosak, mert amint kiteszik a lábukat a cybertérből, az a letartóztatásukat jelenti egy aktuális világban, ahol nyomot hagy a gumibot a lapockán. Cyberek, mert a komputer billentyűzete már hozzánőtt kezükhöz, bármely akkordot és félhangot könnyen megtanulnak, és punkok, de csak annyiban, hogy lázadnak a korlátok ellen, és hisznek egy digitális osztályharc eredményeképp létrejövő új világban. Beáldoznák egy kollektivizálásra a szerverüket. Szorgos munkájuk eredményeképp egyszer ébredhetne arra a világ, hogy a szegényekből gazdagok, a gazdagokból szegények lettek, mert ők egy éjszaka alatt átrendezték a multinacionális bankok számítógépes folyószámláit.

Mindenki hacker egy kicsit a szilikonbomber alatt, még a vasárnapi cyberpunkok picit jungle, picit ambient társasága is, akik a rádiótelefonon kívül nem láttak még multiprocesszoros utazást, és úgy koordinálják mozgásukat reggel öt és hat között a végeérhetetlen táncpartikon, mint egy csapat hátba szúrt béka. Mert fizetni senki nem szeret az információért, azt gondolja, jár neki, ha már ráköltötte a pénzét valami méregdrága hardverre. Viszont, lévén az emberi természet igen szélsőséges, ha megfizetnék, szívesen lenne egy informatikai banánköztársaság rendszerfegyőre milliókért. Csakhogy az igazi hacker nem lesz az elektronikus szabadságjogok árulója. Egyedül talán a háziasszonynak hódol be, ha az saját malmára hajtaná az információ tengervizét, különben nincs algakonzerv meg redbull és tiszta nadrág. De hát ez így van rendjén, mert a hálózati köztársaság sem lehet több egyelőre, mint aktuális életünk görbe tükre, ahová reményeinket és problémáinkat is magunkkal cipeljük. Amint a hackerek egy pszichiáterszoftver segítségével megszabadultak pszichés gondjaiktól, semmi nem fogja őket megállítani a digitális internacionálé útján. Ha mégis vége lenne a világnak, legalább alszunk egy jót.

- sissorg -

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.