Szuperbaktériumok, amiktől retteghetünk: csak röhögnek a pirulán

Az antibiotikumoknak ellenálló baktériumtörzsek feltűnéséért leginkább a felelőtlen fogyasztókat meg a rossz orvosi szokásokat szokták vádolni. A gyógyszergyárak sara ugyanakkora.

Régóta zajlik a sajátos biokémiai, mikrobiológiai fegyverkezési verseny a patogén kórokozók és az orvosok meg a gyógyszeripar között (Lásd: A szervezet még ellenáll, Magyar Narancs, 2010. szeptember 23.).

Gondok akkor is jelentkeznének, ha minden szereplő gondosan betartaná a szabályokat: az orvosok csak akkor írnának fel antibiotikumot, ha az indokolt, a beteg végigszedné a kúrára felírt gyógyszert, s a maradék pirulát nem dobná a szemétbe vagy a lefolyóba, és a gyártók a szigorú regulák betartásával állítanák elő a pirulákat, amelyeket senki sem használna állattenyésztési segéd­eszközként. Sajnos e feltételek közül egyik sem teljesül.

Lehet egy tablettával kevesebb?

Az ellenük bevetett kemikáliákkal szemben minimum az alkalmazásuk első percétől kezdve fejlesztik az ellenszert a baktériumok. A mechanizmust az evolúció szolgáltatja, s az erős szelekciós nyomás során sorra születnek meg azok az ellenálló törzsek, amelyek így vagy úgy, de képesek kicselezni a modern orvostudomány trükkjeit.

 

A baktériumok egy része képes volt átalakítani azon enzimjeit, amelyek az antibiotikumok célpontjául szolgálnak – ilyenek például a meticillin nevű erős antibiotikumra rezisztens Staphylococcus aureus (rettegett rövidítéssel MRSA) törzsek, vagy a végső mentsvárként alkalmazott erős antibiotikum vankomicinre immár érzéketlen Enterococcus-törzsek. A baktériumok néha meg tudják reformálni az anyagcseréjüket is, kihagyva, kikerülve azon epizódokat, amelyeket blokkolna a gyógyszer, vagy éppen képesek radikálisan lerövidíteni az antibiotikum tartózkodási idejét, gyorsan kipumpálva a gyógyszerhatóanyagot a sejtmembránon keresztül.

A legravaszabb és kifinomultabb versenyzők azonban magát a hatóanyagot támadják és dekonstruálják: például mert olyan béta-laktamáz-enzimet termelnek, amely képes deaktiválni, kikapcsolni a penicillint és más antimikrobiális szereket. Utóbbiakhoz tartozik két, a kórházi fertőzésekben is mind fontosabb szerephez jutó kórokozó, a tüdőt és a vesét megtámadó Pseudomonas aeruginosa és a legkülönbözőbb szerveket megbetegítő, az Irakban szolgáló amerikai katonák között is számos fertőzést okozó (ezért Iraqibacternek is becézett) Acinetobacter baumannii.

A világban évente 700 ezertől több millióig terjedhet azok száma, akik ilyen fertőzéseknek esnek áldozatul, és ez a szám 2050-ig meredeken emelkedhet. Még a fejlett egészségügyi hálózattal rendelkező Egyesült Államokban is évente 2 millióan szedhetnek össze olyan fertőzést, amelyet már a széleskörűen ellenálló kórokozók okoznak, és a betegek közül legalább 23 ezren emiatt halnak meg (hasonló mértékű az európai halálozás is).

A multirezisztens baktériumok folyamatos evolúciója számos forrásból táplálkozhat.
A higiéniával és egészségüggyel összefüggő legtöbb praxis előbb-utóbb kedvez az ellenálló baktériumok felbukkanásának, ahogy a nem végigvitt antibiotikum-kúra is régóta szerepel a felelősök között – elvégre ezeknél az apró patogéneknél tényleg értelmet nyer a mondás, miszerint ami nem öli meg őket teljesen, azaz nem irtja ki a teljes populációt, az csak erősebbé teszi az utódokat.

Ráadásul a védettség továbbadásában is ravasz metódusok állnak a rendelkezésükre: akár fajokon átívelő horizontális géntranszferrel is továbbadhatják egymásnak a védettséget biztosító molekuláris attri­bútumokat. A rezisztencia nem csupán azzal a szerrel szemben alakulhat ki, amellyel elégtelen koncentrációban bár, de találkoztak: a keresztrezisztencia révén a hasonló kémiai szerkezetű vagy mechanizmusú hatóanyagok is hatástalanná válhatnak.

Védőoltás

 

 

Miközben számos országban maguk az orvosok is joggal vádolhatók azzal, hogy indokolatlanul írnak fel antibiotikumokat „egyszerű” vírusfertőzésekre, amikor még ki sem alakult bakteriális szövődmény, jól látható, hogy a baktériumok rezisztenciáját nem csak a gyógyító tevékenység segítheti. Bizony, a szokásos napi, néha kissé túlzásba vitt higiénia: a mosakodás, pláne az antibakteriális szerekkel végrehajtott sűrű tisztálkodás, a klórtartalmú fertőtlenítőkkel végzett felmosás, az alapos, szájvízzel is megtámogatott fogtisztítás, a dezodorok, bőrápoló krémek használata mind evolúciós nyomás alá helyezi a baktériumflóránkat. Míg a hasznos, bőrön vagy a szájüregben élő baktériumok között arat a halál, megerősödhetnek az opportunista patogének, s csak az alkalomra várnak, hogy megbetegíthessenek minket.

Az ellenálló kórokozók elszaporodásához persze különleges, számukra kedvező körülmények sem ártanak – például olyan zárt helyek, amelyek legyengült szervezetű bentlakói­ból lesznek a fertőzések önkéntelen inkubátorai. Természetesen a kórházakat emlegetik első helyen; számos országban már a kórházi fertőzések körül is vita zajlik – Magyarországon sokáig nem is volt nyilvános ezek száma (lásd: A kosz és a kaszás, Magyar Narancs, 2016. március 3.). Ám még ma sem egyértelmű, hogy a kórházi halálozások hány százalékát okozza (vagy járul hozzá) egy-egy ott összeszedett, mondjuk, nyílt seben át fertőző MRSA-törzs okozta megbetegedés vagy egy Clostridium difficile okozta bélfertőzés.

Szabadtéri színpad

Az ellenálló baktériumok keltetői között természetesen nem csak a kórházak bukkannak  fel: a multireziszens tbc-kórokozók inkubációjában például kulcsfontosságú szerepet játszanak az orosz börtönök. Egyes becslések szerint az orosz börtönvilág egymillió bentlakójának egytizedében már kialakult a tbc, gyakorta annak nem kezelhető változata.

De nem kell e zárt világban maradnunk, ha az ellenálló baktériumok forrását keressük: ott van maga a természet is, melynek evolúciós boszorkánykonyhájában már azelőtt megjelent az antibiotikum-rezisztencia, mielőtt tömegesen alkalmazni kezdtük volna a penicillint és társait. Legalábbis erre mutat, hogy már az 1950-es évek elején is találtak a penicillinnek ellenálló törzseket, és a védekezésükben kulcsfontosságú penicillináz­enzimet kimutatták olyan Bacillus-endospórákban, amelyek a British Museumban őrzött, 1689 óta tartósított növények gyökérlabdáiban maradtak fenn.

 

Az persze természetes, hogy a szemétre került, lefolyóba jutott vagy éppen a vizelettel, széklettel a csatornarendszerben kikötő antibiotikumok segíthetik a természet laborjának eredményesebb működését. Még gyakrabban kerül a vádlottak padjára az a gyakorlat, amelynek során a fejlett és kevésbé fejlett országok állattartói kis dózisú antibiotikum-kezeléssel biztosítják haszonállataik kívánt ütemű fejlődését és töretlen egészségét.

De mind több gyanú övezi a gyógyszergyárak gyakorlatát is – különös tekintettel a harmadik világba kihelyezett termelés esetén, ahol a lazább ellenőrzési praxis nyomán sokszor kontrollálatlanul kerülhet a természetbe egyebek mellett antibiotikum-gyártási maradékkal szennyezett víz is.

Indiát különösen gyakran emlegetik, mint afféle gyógyszergyártási állatorvosi lovat: legutóbb a Le Monde egyik riportja kavart hullámokat, amelyben azt állították, hogy a dél-indiai Haidarábád körüli gyógyszergyárak tömegesen eresztik a szabadba a gyártási melléktermékeket, és emiatt az Európában szokásos antibiotikum-koncentráció százezerszerese is előfordulhat a szabad vizekben. Ez pedig természetesen kedvezhet a multirezisztens baktériumtörzsek kialakulásának is – hogy mást ne mondjunk, 2011-ben már Újdelhi ivóvízhálózatában is kimutatták az NDM-1 (neve az indiai hatóságok tiltakozása dacára tartalmazza Újdelhi rövidítését) ellenálló képességet növelő enzimmel ellátott Klebsiella pneumoniae és Escherichia coli baktériumtörzseket. Ez a rendkívül hatásos enzim szintén képes terjedni rokonságban nem álló baktériumok között is.

Nyálában az orvosság

Miközben a mikrobák rendületlenül növelik saját fegyverzetüket, a gyógyszeripar jelentősen lemaradt ebben a versenyben. A hatósági szabályozás miatt csak viszonylag nyomott áron forgalmazható antibiotikumok kevesebb haszonnal kecsegtetnek, mint más termékek. Ráadásul egy-egy ígéretes hatóanyag kifejlesztéséhez, teszteléséhez, bevezetéséhez hosszú évekre vagy akár évtizedekre van szükség – míg az evolúciós mechanizmus, a természetes szelekció ennél gyorsabb ütemben állítja elő a versenyképes kórokozókat.

 

Gond az is, hogy a gyártók kellő érdekeltsége híján sokfelé már a régen piacra került, hatékony gyógyszerekből is hiány mutatkozik; emiatt a gyógyszerek kevésbé széles és hatékony körét alkalmazzák, és ez megint csak gyorsíthatja a rezisztencia kialakulását. Nem túl biztató fejlemény, hogy viszonylag csekély számban találtak, illetve szintetizáltak új, a bevezetéstől még messze járó gyógyszermolekulákat. Így a kutatók kétségbeesésükben már olyan példamutatóan működő fajokat vizsgálnak, mint a komodói varánusz, mert ezt a hüllőt notóriusan dögevő életmódja dacára sem fertőzik meg holmi multidrogrezisztens baktériumok.