Csákány a csládnak - Szabadtéri Bányászati Múzeum, Tatabánya

  • - legát -
  • 2006. július 27.

Tudomány

Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.
Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.

Tatabánya sohasem vált szeretnivaló várossá, mivel első látásra nem több a szocializmus különböző korszakaiból származó házgyári egyenépületek, szolgáltató objektumok, valamint képzőművészeti félreértések gyűjteményénél. A falusias részek ugyan hangulatosak, de itt az urbanizációnak nem találjuk nyomát, hacsak a szupermarketeket, benzinkutakat nem tekintjük annak. Mindenhol a félmúlt kísért - ráadásként a városra nehezedő, böhöm turullal megfejelve, és bár a település a bányaszat megszűnéséből adódó kilencvenes évek eleji krízist nemcsak átvészelte, de adottságait kihasználva - elsősorban az M1-es autópálya közelségének és az adókedvezményeknek köszönhetően - újra virágzásnak indult, nehéz olyan fogást találni rajta, ami ölelésnek is beillene.

A tatabányaiak lokálpatriotizmusához azonban nem férhet kétség, ráadásul igencsak hajlanak a nosztalgiára. Az itt élők szívében még mindig fekete gyémánt lakik, és bár nyilvánvaló túlzás az amatőr költő kilencvenes évek elejéről származó sóhaja - A föld még sok szenet rejteget / lehetne itt bányászni eleget -, egyértelmű, hogy errefelé a hagyományokat leginkább csákánnyal ápolják. Ám mindez nem csak a nyugdíjas-találkozók édesbús visszaemlékezéseit, a Jó szerencsét! köszöntést vagy a bányásznapon előadott Sej, haj, nyílik a tárna... kezdetű dal eléneklését jelenti. Amikor az 1987-es fináléban a mintegy 800 embernek munkát adó XV/a és XV/b aknát is bezárták, a "tizenötös" bányaüzem összes külszíni létesítményével együtt múzeumi kezelésbe került, ami persze - mint ahogy más ipari épületek esetében is - nem jelentett többet annál, hogy az objektumokat nem bontották le, a berendezéseknek pedig nem estek neki lángvágóval. De 1988-ban az akkor még létező Tatabányai Bányák Vállalat támogatásával megnyíltak az első állandó kiállítások is (ásványgyűjtemény, régi bányapénzek, igazgatói iroda, üzemmérnökség, faléz), sőt a divatot kissé megelőzve az ún. "Történelmi emlékparkba" kopjafát is állítottak.

Tatabánya történetének ismeretében azt gondolnánk, a múzeum fejlődése

nemhogy megtorpant,

de igazából el sem kezdődött, ha mégis, legfeljebb az elmúlt néhány évben. Csakhogy - és itt kerül képbe a fekete gyémántos lokálpatriotizmus - éppen az ellenkezője történt. A legnehezebb időszakban, 1992-93-ban kezdődött meg a géppark rendbetétele, a föld alatti bemutató és a skanzen (egy régi bányászkolónia) kialakítása az időközben beszálló városi önkormányzat, rengeteg önkéntes és olyan szervezetek, mint például a Bányász Hagyományokért Alapítvány segítségével. Tizenhárom év alatt szinte minden évre jutott valami újdonság, mára a Szabadtéri Bányászati Múzeum Magyarország egyik legjelentősebb ipartörténeti bemutatójává vált, ráadásul nemcsak halott vasak, döglött aknák alapos gyűjteménye, hanem élő műtárgy, afféle kulturális központ, ahol szakszervezeti juniálist éppúgy rendeznek, mint képzőművészeti tábort. Természetesen ide érkezik szeptemberben a bányásznapi felvonulás közönsége is.

Amíg ők gyalog, már-már zarándoklatként, a kíváncsi civilek hétvégeken, egy régi Ikarusszal juthatnak el a múzeumba. A több mint harmincéves veterán busszal elkövetett városnézés évek óta állandó nyári program Tatabányán, de mivel a városon nincs mit nézni, és gyorsan eljutunk olyan szédítő magasságokba is, mint a Turul-szobor kilátója, a program csúcspontját a múzeumi végállomás jelenti. Egy nyugdíjas szakember kedélyes idegenvezetése mellett ismerkedhetünk meg az egykori üzemmel. Szájunk tátva marad a Vértes csodálatos ásványvilágát bemutató föld alatti kiállítás láttán, vagy mosolyra görbül a föld alatti szleng olyan gyöngyszemein, mint a bumli (lógás) vagy a klecni (feldarabolt támfa, amit tüzelőnek vihettek haza a bányászok) - hát még, amikor kiderül, hogy a "zsíros deszka" is eredetileg bányász-szakkifejezés. A kommunista hatalomátvétel bumfordiságát kevés dolog jelképezhetné jobban, mint az, hogy a védőszent Borbála képét cserélték le Rákosi Mátyáséra, de olyan részletekben is elmerülhetünk, mint az 1951-es "jubileumi őrség", amelyen Francia Kiss János kétszáz százalékot teljesítve igencsak elébe vágott a 124 százalékos Péntek Bélának. Az igazi kis színesek azonban a kolónia - skanzen - területén várnak ránk, az igazgató otthonában, a régi bányászlakásokban (az ún. "hatajtósokban") és a mesterségek házában, ahol korhű cipész- és fodrászműhelyt, fényképészműtermet, pékséget rendeztek be.

De a takaros bányászidill, ami a lakótelepek építésének megkezdéséig létezett, ha egyáltalán, csak az üzemlátogatás után tárul fel, így afféle hepiendnek is tekinthető. Vagy inkább feloldozásnak. Közvetlen közelről, a munkafolyamatokat lépésről lépesre - még ha elbeszélés alapján is - felidézve, olyan orwelli elemeket megismerve, mint a faléz (hatalmas terem, ahol a műszak előtti névsorolvasás zajlott), a márkajegy (számozott alumíniumbiléta dögcédula helyett) vagy a menekülőkészüléknek nevezett minimálgázmaszk, ami harminc perc túlélésre volt elég, megértjük, miért hasonlították a bányászokat a katonákhoz. Miért nem csupán a propaganda túlzása, hogy hősöknek tartották őket. A látottak alapján mégsem szabadulhatunk a gondolattól: a bányász inkább rendszeres pokolraszálló lehetett, mint hétköznapi munkás. Egy ipartörténeti epizód vesztes szereplője, akinek tetteit úgy nemesíti meg a történelem, hogy egyúttal összekormozza és feketére festi.

- legát -

Bányászattörténeti Gyűjtemény, Várpalota

A gyűjtemény a vegyészeti múzeummal közösködik a várpalotai várban, a vaskos falak, a megemelt ablakbenyílók között nem könnyű átélni azt a bányászmiliőt, amit Tatabányán nemcsak a szabadtéri, de a belvárosi hagyományos múzeumban is megtalálunk - az utóbbiban főként a viszonylag friss rendezés miatt. Várpalotán a kiállítás semmiképp sem mondható korszerűnek, habár a lépten-nyomon elébünk kerülő, fába szoborolt bányászábrázolások (a Kossuth-díjas id. Szabó István stílusukban meglehetősen elöregedett alkotásai) minden bizonynyal a szikár munkafolyamatok ridegségét hivatottak az elvonatkoztatás egy magasabb szintjére emelni.

A várpalotai szénbányászat kezdeteit az 1870-es évekre datálják (kútásás közben találtak először szenet) - 1996-os megszűnéséről már nem számol be a centenárium alkalmából kialakított gyűjtemény. Sok kő, felszínre került ásvány és kövület, még több gusztusos, aprólékos, részben működőképes makett, modell köthetné le a figyelmünket, ha meg akarnánk érteni minden részletében például a fabiztosítású dőlés menti frontfejtés rendszerét. Ha nem vállalkozunk erre, megelégedhetünk a különféle szívlapátok és elképesztő méretű fúrók tanulmányozásával, amennyiben viszont inkább a kisebb méretek meghitt hangulata áll hozzánk közel, elidőzhet a tekintetünk például azon a kis, hordozható ajándék- vagy emlékkészleten, amely a nevezett szerszámokat, valamint csákányt és egyebeket tartalmazza - ezüstből.

A kiállítás szívünknek leginkább kedves társadalomtörténeti részében a bányászok művelődési, szabadidő-önszervezési erőfeszítésének korai lenyomatait tanulmányozhatjuk: olvasókör, dalkör, sportegyesület működött már a húszas évektől, sőt a Jószerencsét olvasókör strandot is épített. Az egykoron obligát munkásmozgalmi emlékeket alighanem némiképp megrostálták a rendszerváltás körül, mert a sztahanovista- és élmunkás-igazolványok, a Bányász cigaretta évenkénti különleges, bányásznapi csomagolásai mellett viszonylag szerényen húzódnak meg a termelés frontján aratott győzelmek relikviái. Ezzel szemben egy egész vitrint töltenek meg a különböző bányavállalatok által reprezentációs céllal legyártatott, rettenetes söröskorsók, melyek felől visszapillantva már-már szeretettel és tisztelettel futtatjuk végig a tekintetünket Korompai Lajos valahai bányaigazgató (a magyarországi szervezett vájároktatás megteremtője) és a három évtizeddel később tevékenykedő Buzási Lajos főmérnök személyéhez kötődő tárgyakon.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.