Csákány a csládnak - Szabadtéri Bányászati Múzeum, Tatabánya

  • - legát -
  • 2006. július 27.

Tudomány

Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.
Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.

Tatabánya sohasem vált szeretnivaló várossá, mivel első látásra nem több a szocializmus különböző korszakaiból származó házgyári egyenépületek, szolgáltató objektumok, valamint képzőművészeti félreértések gyűjteményénél. A falusias részek ugyan hangulatosak, de itt az urbanizációnak nem találjuk nyomát, hacsak a szupermarketeket, benzinkutakat nem tekintjük annak. Mindenhol a félmúlt kísért - ráadásként a városra nehezedő, böhöm turullal megfejelve, és bár a település a bányaszat megszűnéséből adódó kilencvenes évek eleji krízist nemcsak átvészelte, de adottságait kihasználva - elsősorban az M1-es autópálya közelségének és az adókedvezményeknek köszönhetően - újra virágzásnak indult, nehéz olyan fogást találni rajta, ami ölelésnek is beillene.

A tatabányaiak lokálpatriotizmusához azonban nem férhet kétség, ráadásul igencsak hajlanak a nosztalgiára. Az itt élők szívében még mindig fekete gyémánt lakik, és bár nyilvánvaló túlzás az amatőr költő kilencvenes évek elejéről származó sóhaja - A föld még sok szenet rejteget / lehetne itt bányászni eleget -, egyértelmű, hogy errefelé a hagyományokat leginkább csákánnyal ápolják. Ám mindez nem csak a nyugdíjas-találkozók édesbús visszaemlékezéseit, a Jó szerencsét! köszöntést vagy a bányásznapon előadott Sej, haj, nyílik a tárna... kezdetű dal eléneklését jelenti. Amikor az 1987-es fináléban a mintegy 800 embernek munkát adó XV/a és XV/b aknát is bezárták, a "tizenötös" bányaüzem összes külszíni létesítményével együtt múzeumi kezelésbe került, ami persze - mint ahogy más ipari épületek esetében is - nem jelentett többet annál, hogy az objektumokat nem bontották le, a berendezéseknek pedig nem estek neki lángvágóval. De 1988-ban az akkor még létező Tatabányai Bányák Vállalat támogatásával megnyíltak az első állandó kiállítások is (ásványgyűjtemény, régi bányapénzek, igazgatói iroda, üzemmérnökség, faléz), sőt a divatot kissé megelőzve az ún. "Történelmi emlékparkba" kopjafát is állítottak.

Tatabánya történetének ismeretében azt gondolnánk, a múzeum fejlődése

nemhogy megtorpant,

de igazából el sem kezdődött, ha mégis, legfeljebb az elmúlt néhány évben. Csakhogy - és itt kerül képbe a fekete gyémántos lokálpatriotizmus - éppen az ellenkezője történt. A legnehezebb időszakban, 1992-93-ban kezdődött meg a géppark rendbetétele, a föld alatti bemutató és a skanzen (egy régi bányászkolónia) kialakítása az időközben beszálló városi önkormányzat, rengeteg önkéntes és olyan szervezetek, mint például a Bányász Hagyományokért Alapítvány segítségével. Tizenhárom év alatt szinte minden évre jutott valami újdonság, mára a Szabadtéri Bányászati Múzeum Magyarország egyik legjelentősebb ipartörténeti bemutatójává vált, ráadásul nemcsak halott vasak, döglött aknák alapos gyűjteménye, hanem élő műtárgy, afféle kulturális központ, ahol szakszervezeti juniálist éppúgy rendeznek, mint képzőművészeti tábort. Természetesen ide érkezik szeptemberben a bányásznapi felvonulás közönsége is.

Amíg ők gyalog, már-már zarándoklatként, a kíváncsi civilek hétvégeken, egy régi Ikarusszal juthatnak el a múzeumba. A több mint harmincéves veterán busszal elkövetett városnézés évek óta állandó nyári program Tatabányán, de mivel a városon nincs mit nézni, és gyorsan eljutunk olyan szédítő magasságokba is, mint a Turul-szobor kilátója, a program csúcspontját a múzeumi végállomás jelenti. Egy nyugdíjas szakember kedélyes idegenvezetése mellett ismerkedhetünk meg az egykori üzemmel. Szájunk tátva marad a Vértes csodálatos ásványvilágát bemutató föld alatti kiállítás láttán, vagy mosolyra görbül a föld alatti szleng olyan gyöngyszemein, mint a bumli (lógás) vagy a klecni (feldarabolt támfa, amit tüzelőnek vihettek haza a bányászok) - hát még, amikor kiderül, hogy a "zsíros deszka" is eredetileg bányász-szakkifejezés. A kommunista hatalomátvétel bumfordiságát kevés dolog jelképezhetné jobban, mint az, hogy a védőszent Borbála képét cserélték le Rákosi Mátyáséra, de olyan részletekben is elmerülhetünk, mint az 1951-es "jubileumi őrség", amelyen Francia Kiss János kétszáz százalékot teljesítve igencsak elébe vágott a 124 százalékos Péntek Bélának. Az igazi kis színesek azonban a kolónia - skanzen - területén várnak ránk, az igazgató otthonában, a régi bányászlakásokban (az ún. "hatajtósokban") és a mesterségek házában, ahol korhű cipész- és fodrászműhelyt, fényképészműtermet, pékséget rendeztek be.

De a takaros bányászidill, ami a lakótelepek építésének megkezdéséig létezett, ha egyáltalán, csak az üzemlátogatás után tárul fel, így afféle hepiendnek is tekinthető. Vagy inkább feloldozásnak. Közvetlen közelről, a munkafolyamatokat lépésről lépesre - még ha elbeszélés alapján is - felidézve, olyan orwelli elemeket megismerve, mint a faléz (hatalmas terem, ahol a műszak előtti névsorolvasás zajlott), a márkajegy (számozott alumíniumbiléta dögcédula helyett) vagy a menekülőkészüléknek nevezett minimálgázmaszk, ami harminc perc túlélésre volt elég, megértjük, miért hasonlították a bányászokat a katonákhoz. Miért nem csupán a propaganda túlzása, hogy hősöknek tartották őket. A látottak alapján mégsem szabadulhatunk a gondolattól: a bányász inkább rendszeres pokolraszálló lehetett, mint hétköznapi munkás. Egy ipartörténeti epizód vesztes szereplője, akinek tetteit úgy nemesíti meg a történelem, hogy egyúttal összekormozza és feketére festi.

- legát -

Bányászattörténeti Gyűjtemény, Várpalota

A gyűjtemény a vegyészeti múzeummal közösködik a várpalotai várban, a vaskos falak, a megemelt ablakbenyílók között nem könnyű átélni azt a bányászmiliőt, amit Tatabányán nemcsak a szabadtéri, de a belvárosi hagyományos múzeumban is megtalálunk - az utóbbiban főként a viszonylag friss rendezés miatt. Várpalotán a kiállítás semmiképp sem mondható korszerűnek, habár a lépten-nyomon elébünk kerülő, fába szoborolt bányászábrázolások (a Kossuth-díjas id. Szabó István stílusukban meglehetősen elöregedett alkotásai) minden bizonynyal a szikár munkafolyamatok ridegségét hivatottak az elvonatkoztatás egy magasabb szintjére emelni.

A várpalotai szénbányászat kezdeteit az 1870-es évekre datálják (kútásás közben találtak először szenet) - 1996-os megszűnéséről már nem számol be a centenárium alkalmából kialakított gyűjtemény. Sok kő, felszínre került ásvány és kövület, még több gusztusos, aprólékos, részben működőképes makett, modell köthetné le a figyelmünket, ha meg akarnánk érteni minden részletében például a fabiztosítású dőlés menti frontfejtés rendszerét. Ha nem vállalkozunk erre, megelégedhetünk a különféle szívlapátok és elképesztő méretű fúrók tanulmányozásával, amennyiben viszont inkább a kisebb méretek meghitt hangulata áll hozzánk közel, elidőzhet a tekintetünk például azon a kis, hordozható ajándék- vagy emlékkészleten, amely a nevezett szerszámokat, valamint csákányt és egyebeket tartalmazza - ezüstből.

A kiállítás szívünknek leginkább kedves társadalomtörténeti részében a bányászok művelődési, szabadidő-önszervezési erőfeszítésének korai lenyomatait tanulmányozhatjuk: olvasókör, dalkör, sportegyesület működött már a húszas évektől, sőt a Jószerencsét olvasókör strandot is épített. Az egykoron obligát munkásmozgalmi emlékeket alighanem némiképp megrostálták a rendszerváltás körül, mert a sztahanovista- és élmunkás-igazolványok, a Bányász cigaretta évenkénti különleges, bányásznapi csomagolásai mellett viszonylag szerényen húzódnak meg a termelés frontján aratott győzelmek relikviái. Ezzel szemben egy egész vitrint töltenek meg a különböző bányavállalatok által reprezentációs céllal legyártatott, rettenetes söröskorsók, melyek felől visszapillantva már-már szeretettel és tisztelettel futtatjuk végig a tekintetünket Korompai Lajos valahai bányaigazgató (a magyarországi szervezett vájároktatás megteremtője) és a három évtizeddel később tevékenykedő Buzási Lajos főmérnök személyéhez kötődő tárgyakon.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.