Csákány a csládnak - Szabadtéri Bányászati Múzeum, Tatabánya

  • - legát -
  • 2006. július 27.

Tudomány

Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.
Komárom-Esztergom megye székhelye olyan tipikus, kommunista Frankenstein-város, amit vonalzóval és csirizzel készítettek még a negyvenes évek végén néhány falu (Alsó- és Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) összeragasztásával. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a település(ek)nek ne lettek volna hagyományai. Az 1947-es városalapítás idején már évtizedek óta dübörgött a bánya, hősködött az erőmű. Ipar volt, iparkodás.

Tatabánya sohasem vált szeretnivaló várossá, mivel első látásra nem több a szocializmus különböző korszakaiból származó házgyári egyenépületek, szolgáltató objektumok, valamint képzőművészeti félreértések gyűjteményénél. A falusias részek ugyan hangulatosak, de itt az urbanizációnak nem találjuk nyomát, hacsak a szupermarketeket, benzinkutakat nem tekintjük annak. Mindenhol a félmúlt kísért - ráadásként a városra nehezedő, böhöm turullal megfejelve, és bár a település a bányaszat megszűnéséből adódó kilencvenes évek eleji krízist nemcsak átvészelte, de adottságait kihasználva - elsősorban az M1-es autópálya közelségének és az adókedvezményeknek köszönhetően - újra virágzásnak indult, nehéz olyan fogást találni rajta, ami ölelésnek is beillene.

A tatabányaiak lokálpatriotizmusához azonban nem férhet kétség, ráadásul igencsak hajlanak a nosztalgiára. Az itt élők szívében még mindig fekete gyémánt lakik, és bár nyilvánvaló túlzás az amatőr költő kilencvenes évek elejéről származó sóhaja - A föld még sok szenet rejteget / lehetne itt bányászni eleget -, egyértelmű, hogy errefelé a hagyományokat leginkább csákánnyal ápolják. Ám mindez nem csak a nyugdíjas-találkozók édesbús visszaemlékezéseit, a Jó szerencsét! köszöntést vagy a bányásznapon előadott Sej, haj, nyílik a tárna... kezdetű dal eléneklését jelenti. Amikor az 1987-es fináléban a mintegy 800 embernek munkát adó XV/a és XV/b aknát is bezárták, a "tizenötös" bányaüzem összes külszíni létesítményével együtt múzeumi kezelésbe került, ami persze - mint ahogy más ipari épületek esetében is - nem jelentett többet annál, hogy az objektumokat nem bontották le, a berendezéseknek pedig nem estek neki lángvágóval. De 1988-ban az akkor még létező Tatabányai Bányák Vállalat támogatásával megnyíltak az első állandó kiállítások is (ásványgyűjtemény, régi bányapénzek, igazgatói iroda, üzemmérnökség, faléz), sőt a divatot kissé megelőzve az ún. "Történelmi emlékparkba" kopjafát is állítottak.

Tatabánya történetének ismeretében azt gondolnánk, a múzeum fejlődése

nemhogy megtorpant,

de igazából el sem kezdődött, ha mégis, legfeljebb az elmúlt néhány évben. Csakhogy - és itt kerül képbe a fekete gyémántos lokálpatriotizmus - éppen az ellenkezője történt. A legnehezebb időszakban, 1992-93-ban kezdődött meg a géppark rendbetétele, a föld alatti bemutató és a skanzen (egy régi bányászkolónia) kialakítása az időközben beszálló városi önkormányzat, rengeteg önkéntes és olyan szervezetek, mint például a Bányász Hagyományokért Alapítvány segítségével. Tizenhárom év alatt szinte minden évre jutott valami újdonság, mára a Szabadtéri Bányászati Múzeum Magyarország egyik legjelentősebb ipartörténeti bemutatójává vált, ráadásul nemcsak halott vasak, döglött aknák alapos gyűjteménye, hanem élő műtárgy, afféle kulturális központ, ahol szakszervezeti juniálist éppúgy rendeznek, mint képzőművészeti tábort. Természetesen ide érkezik szeptemberben a bányásznapi felvonulás közönsége is.

Amíg ők gyalog, már-már zarándoklatként, a kíváncsi civilek hétvégeken, egy régi Ikarusszal juthatnak el a múzeumba. A több mint harmincéves veterán busszal elkövetett városnézés évek óta állandó nyári program Tatabányán, de mivel a városon nincs mit nézni, és gyorsan eljutunk olyan szédítő magasságokba is, mint a Turul-szobor kilátója, a program csúcspontját a múzeumi végállomás jelenti. Egy nyugdíjas szakember kedélyes idegenvezetése mellett ismerkedhetünk meg az egykori üzemmel. Szájunk tátva marad a Vértes csodálatos ásványvilágát bemutató föld alatti kiállítás láttán, vagy mosolyra görbül a föld alatti szleng olyan gyöngyszemein, mint a bumli (lógás) vagy a klecni (feldarabolt támfa, amit tüzelőnek vihettek haza a bányászok) - hát még, amikor kiderül, hogy a "zsíros deszka" is eredetileg bányász-szakkifejezés. A kommunista hatalomátvétel bumfordiságát kevés dolog jelképezhetné jobban, mint az, hogy a védőszent Borbála képét cserélték le Rákosi Mátyáséra, de olyan részletekben is elmerülhetünk, mint az 1951-es "jubileumi őrség", amelyen Francia Kiss János kétszáz százalékot teljesítve igencsak elébe vágott a 124 százalékos Péntek Bélának. Az igazi kis színesek azonban a kolónia - skanzen - területén várnak ránk, az igazgató otthonában, a régi bányászlakásokban (az ún. "hatajtósokban") és a mesterségek házában, ahol korhű cipész- és fodrászműhelyt, fényképészműtermet, pékséget rendeztek be.

De a takaros bányászidill, ami a lakótelepek építésének megkezdéséig létezett, ha egyáltalán, csak az üzemlátogatás után tárul fel, így afféle hepiendnek is tekinthető. Vagy inkább feloldozásnak. Közvetlen közelről, a munkafolyamatokat lépésről lépesre - még ha elbeszélés alapján is - felidézve, olyan orwelli elemeket megismerve, mint a faléz (hatalmas terem, ahol a műszak előtti névsorolvasás zajlott), a márkajegy (számozott alumíniumbiléta dögcédula helyett) vagy a menekülőkészüléknek nevezett minimálgázmaszk, ami harminc perc túlélésre volt elég, megértjük, miért hasonlították a bányászokat a katonákhoz. Miért nem csupán a propaganda túlzása, hogy hősöknek tartották őket. A látottak alapján mégsem szabadulhatunk a gondolattól: a bányász inkább rendszeres pokolraszálló lehetett, mint hétköznapi munkás. Egy ipartörténeti epizód vesztes szereplője, akinek tetteit úgy nemesíti meg a történelem, hogy egyúttal összekormozza és feketére festi.

- legát -

Bányászattörténeti Gyűjtemény, Várpalota

A gyűjtemény a vegyészeti múzeummal közösködik a várpalotai várban, a vaskos falak, a megemelt ablakbenyílók között nem könnyű átélni azt a bányászmiliőt, amit Tatabányán nemcsak a szabadtéri, de a belvárosi hagyományos múzeumban is megtalálunk - az utóbbiban főként a viszonylag friss rendezés miatt. Várpalotán a kiállítás semmiképp sem mondható korszerűnek, habár a lépten-nyomon elébünk kerülő, fába szoborolt bányászábrázolások (a Kossuth-díjas id. Szabó István stílusukban meglehetősen elöregedett alkotásai) minden bizonynyal a szikár munkafolyamatok ridegségét hivatottak az elvonatkoztatás egy magasabb szintjére emelni.

A várpalotai szénbányászat kezdeteit az 1870-es évekre datálják (kútásás közben találtak először szenet) - 1996-os megszűnéséről már nem számol be a centenárium alkalmából kialakított gyűjtemény. Sok kő, felszínre került ásvány és kövület, még több gusztusos, aprólékos, részben működőképes makett, modell köthetné le a figyelmünket, ha meg akarnánk érteni minden részletében például a fabiztosítású dőlés menti frontfejtés rendszerét. Ha nem vállalkozunk erre, megelégedhetünk a különféle szívlapátok és elképesztő méretű fúrók tanulmányozásával, amennyiben viszont inkább a kisebb méretek meghitt hangulata áll hozzánk közel, elidőzhet a tekintetünk például azon a kis, hordozható ajándék- vagy emlékkészleten, amely a nevezett szerszámokat, valamint csákányt és egyebeket tartalmazza - ezüstből.

A kiállítás szívünknek leginkább kedves társadalomtörténeti részében a bányászok művelődési, szabadidő-önszervezési erőfeszítésének korai lenyomatait tanulmányozhatjuk: olvasókör, dalkör, sportegyesület működött már a húszas évektől, sőt a Jószerencsét olvasókör strandot is épített. Az egykoron obligát munkásmozgalmi emlékeket alighanem némiképp megrostálták a rendszerváltás körül, mert a sztahanovista- és élmunkás-igazolványok, a Bányász cigaretta évenkénti különleges, bányásznapi csomagolásai mellett viszonylag szerényen húzódnak meg a termelés frontján aratott győzelmek relikviái. Ezzel szemben egy egész vitrint töltenek meg a különböző bányavállalatok által reprezentációs céllal legyártatott, rettenetes söröskorsók, melyek felől visszapillantva már-már szeretettel és tisztelettel futtatjuk végig a tekintetünket Korompai Lajos valahai bányaigazgató (a magyarországi szervezett vájároktatás megteremtője) és a három évtizeddel később tevékenykedő Buzási Lajos főmérnök személyéhez kötődő tárgyakon.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.