„Egy self-made man története”

Patrice Gueniffey történész Napóleon emlékéről

Franciaországban heves viták folynak arról, hogy milyen formában emlékezzenek meg május 5-én Napóleon halálának 200. évfordulójáról. Erről, illetve a napóleoni örökségről beszélgettünk a korszak ismert kutatójával, a párizsi Centre d’études sociologiques et politiques Raymond-Aron (CESPRA) tanulmányi igazgatójával.

Magyar Narancs: Történészek, politikusok esnek egymásnak annak megítélésében, hogy Napóleon a modern Franciaország megalapítója vagy a köztársaság sírásója volt-e. Hogy lehet ekkora szakadék a közvélemény és a francia „elit” Napóleon-képe között?

Patrice Gueniffey: Napóleon mindig nagyon vitatott, megosztó személyiség volt. A jobboldal, az egykori monarchisták a szemére vetették, hogy túl forradalompárti volt, vagyis a francia forradalmat vitte tovább. A köztársaságpártiak viszont, elsősorban a balszárny, máig azt nehezményezik, hogy nem állt ki eléggé a forradalom mellett, egyenesen a sírásója lett. Valójában a jobboldal soha nem szerette, mert kisebb Franciaországot hagyott maga után, mint amekkora az ország a hatalomra kerülésekor volt. A másik oldal a háborúk több mint egymillió francia áldozatát nem tudta megbocsátani. Újabban pedig a baloldalon sokan rasszistának is bélyegzik, ami a francia társadalomban végbement nagyon jelentős demográfiai változás eredménye. A rabszolgaság, a gyarmatok kérdése ötven évvel ezelőtt még nem izgatta igazán a franciákat. Az elmúlt évtizedekben a nemek közötti egyenlőség, a bevándorlás, az egykori gyarmatosítás miatti lelkiismeret-furdalás, az emberi szabadságjogok kerültek napirendre. Manapság, különösen a nyugati világban, divatba jött tetemre hívni a történelmet, szobrokat törni, dönteni. Volt, akit a saját korában sokan utáltak, például XIV. Lajost, de ma már elnézőbbek vele, a történelem része lett, személyisége nem szól a jelenhez, csak Versailles, a ragyogás, a pompa emlékeztet rá.

MN: Tizenöt évi uralkodás után milyen örökséget hagyott maga után Napóleon, mit köszönhet neki a mai Franciaország?

PG: Az általa működtetett politikai rendszerből semmi nem maradt meg. Amit ezen a területen kiépített, nem élte őt túl. Túl nagyra nőtt, nem volt képes alárendelni magát semmiféle intézménynek. Ezért drágán fizetett Franciaország: majd’ 150 évig nem volt stabil politikai rendszere. Csak 1958-ban, a De Gaulle-féle V. Köztársasággal született meg az az állam, amely össze tudta egyeztetni a francia monarchista és köztársasági hagyományokat, az erős központi hatalmat és a képviseleti demokráciát.

A jogi és a civil intézményrendszerben végrehajtott reformjai viszont nagyon jelentősek és maradandók. Az egyik legfontosabb a polgári törvénykönyv (Code Napoléon vagy Code civile) 60–70 százalékban máig érvényben van, aztán a büntető törvénykönyv, az esküdtszék intézménye, a vizsgálóbírói funkció, a törvényszékek felállítása, a tanügyi reformok, az érettségi bevezetése, a Becsületrend és egy sor más. A romokban heverő gazdaság talpra állításához hatékonyak voltak a pénzügyi, gazdasági intézkedései is. Felállította a központi Banque de France-ot, a számvevőszéket, államilag központosította az adómegállapítást és -beszedést, új pénzt vezetett be, a franc gérminalt, amely a 20. század elejéig használatban volt. Sokat tett az elmaradott francia ipar fejlesztéséért is, emellett létrehozta a kereskedelmi kamarákat, új szakmák születtek, mint a jegyző, a végrehajtó. És végül gyökeres változást hoztak a központosító közigazgatási reformjai is, amelyek jó része szintén máig fennmaradt. Létrehozta a megyerendszert, a megyei tanácsokat, az önkormányzati rendszert, bár a polgármestereket nem a helyi lakosok választották, hanem a kormány jelölte ki. A megyékben prefektúrákat állíttatott fel az állam képviseletére. Mindezt persze nem ő találta ki, hanem a felvilágosodás eszmerendszerén felnőtt, jól képzett tanácsadói, szakértői, de neki volt elég akarata és hatalma megvalósítani. Ezért tekinthetjük a felvilágosodás utolsó képviselőjének.