KÖNYVMELLÉKLET - kritika

Végül megjöttünk

Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor Pannóniában

Sorköz

A kora középkori história egyik legrejtélyesebb időszaka a Kárpát-medence története a honfoglalás előtti évtizedekben.

Az köztudott, hogy az avarok 9. század elejéig fennálló birodalmának Nagy Károly vetett véget (hogy miként, arról is rengeteget tudunk meg e könyvből), de a jeles frank uralkodó halálától a magyar honfoglalásig tartó időszak többé-kevésbé homályban maradt. Szőke Béla Miklós régészként döntő szerepet játszott a pannóniai Karoling-kori archeológiai hagyaték, az idővel királyi székhellyé emelkedő Mosaburg feltárásában, történészként pedig egy vaskos kötetben foglalta össze, amit a 9. század itteni történetéről tudhatunk. Hatalmas forrásanyagot dolgozott fel, s újraértelmezte a korszakról és a kora középkori Pannóniáról (ami a Dunántúlt, a Dráva–Száva közét, sőt Kelet-Ausztriát is magában foglalta) született szakirodalmat is. Eközben több tekintetben sarkos, markáns és nemegyszer polemikus álláspontot alakított ki – úgy a régió uralmi viszonyainak, mint a magyarok beköltözésének, harcainak tekintetében. Könyvéből kiderül, mennyi minden deríthető ki írott forrásokból a közigazgatásilag és egyházszervezetileg a keleti-frank birodalomba tagolódó tartomány életéről.

A rekonstrukció szerint a több emberöltőnyi frank uralom alatt egy meglehetősen kevert populáció lakta a mai Magyarország nyugati felét: az avar lakosság maradékai mellett (akikből talán sokkal több juthatott a „Dunán inneni”, alföldi régióba) szlávok és betelepülő frankok/bajorok alkották ezt a rövid ideig fennálló helyi kultúrát. A keveredésből egy izgalmasan szinkretikus kultúra bontakozik ki a könyv lapjain, sajátos (zömmel már keresztény) vallási szokásokkal, ami egyformán megmutatkozott a temetkezésben, a mindennapi tárgyak használatában és a fegyvermellékletek átalakulásában is.

Eközben persze a különböző regionális hatalmak ütközőzónájává is vált a terület, az ekkor még félig-meddig török bolgárok kánjának seregei is visszatérő vendégek a régióban, majd a magyar inváziót megelőző évtizedekben a frankok korábbi „kliensei”, a morvák is végigpusztítják a későbbi Dunántúlt. És az sem véletlen, hogy míg a Kárpát-medence nyugati régiójának történései jól követhetők az írástudó klerikusok által telerótt oklevelek, gondosan vezetett évkönyvek és krónikák által, addig a medence nagyobb részének történéseiről alig tudunk valamit. Szőke történészi figyelmét is az keltette fel, hogy míg a Dunától keletre egy ideig látszatra megmarad az avarok államának maradéka, de a 9. század közepétől alig esik róluk szó, ezzel szemben már a 960-as évektől mind többet emlegetik a magyarokat (nemegyszer a kabarokkal együtt). A nyugati leírások a Kárpát-medence konfliktusaiba beavatkozó magyarok kapcsán meglehetősen alaposak, ebből (és az első temetőik datálásából) következtet arra Szőke, hogy eleink jóval korábban (akár évtizedekkel előbb) is megtelepülhettek a Kárpátok karéjában, de leginkább a medence keleti részén, és innen indították hadjárataikat morva és/vagy frank szomszédaik ellen. És bár a korszaktól egyáltalán nem volt idegen a kegyetlenség, ami mind a hadak pusztításaiban, mind a hatalmi konfliktusokat lezáró orgyilkosságokban, mészárlásokban vagy a konkurensek szertartásos megvakításában is megmutatkozott, de a magyarok (az irányukban bizonyára elfogult krónikások leírásai szerint) ebben is új minőséget hoztak magukkal.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk