A történészek, akik most a háború és az egyes ember viszonyát kutatják, olyan adatközlőkről álmodnak, mint a makói Boros István (1888–1981). Kilencgyerekes tanyai családba született, huszonegy évesen hívták be sorkatonának 1909-ben. 1911-ben tizedesként szerelt le, de egy év múlva megint behívták, a monarchia utolsó nagy hadgyakorlatára. 1914 tavaszán megkérte Sarkadi Etelka kezét, de ez hosszú jegyesség volt, mert megint fel kellett vennie az egyenruhát. Végigharcolta a világháborút, megsebesült, meggyógyult, látott olyan borzalmakat, amelyekre sok embernek nem volt szava.
Neki volt. Naplót vezetett, egész felnőtt életében.
Ahogy hazatért, elvette Etelkát. A fiatal pár szűkölködött, de azért arra István rászánta az időt, hogy megtanuljon autót vezetni. Ez a lehető legjobb döntés volt.
„Pár nap elteltével megyek a városban nagy szomorúan – írja a naplóban –, összetalálkozok dr. Galamb Sándor ügyvéd úrral. Katonakoromban a 46-osoknál volt százados. Üdvözöljük egymást, majd tovább lép, de utána visszafordul és megszólít: Boros fiam, miért ilyen szomorú? Én el-elmondom sorra, hogy mennyi bajom van. Nem győzök orvosra, gyógyszerre keresni, négy beteget ápolni. Gondolkozik a százados úr. Egyszer megszólal: Fiam, ugye van jogosítványod? IGEN! Akkor megvan a megoldás a bajodra.
Írok levelet Amerikába József öcsémnek, hogy küldjön egy Ford autót! Amennyi pénzed van és bele tudsz fizetni, befizeted, a többit pedig részletre.
Kiállsz az »IRITZ kocsma« sarkára, és vállalod a fuvarokat. Az autórészleteket is fizeted, és a betegeket is el tudod látni, tudod fizetni az orvost, a patikát. Így is lett: Makón az első taxis én lettem.”
Van bejegyzés 1956-ból is: „Tüzelőt nem lehet kapni. Mindenféle gazzal tüzelek. Napközben a tűzhely sütőjébe rakom a követ, este az ágyba magammal viszem, ez a fűtés.” A kő nevezetes holmi, Olaszországból cipelte haza. Amikor megsebesült a fronton, azzal támasztották fel a lábát.
Boros István gyerekei, unokái tudták, hogy a papa naplót vezetett. A feljegyzéseket akkor találták meg, amikor eladták a régi házat. A padláson megkerült a katonaláda, benne egy élet dokumentumai. Előbb a napló első része jelent meg könyvben, Háborús emlékek. 1914–1918 címmel, olaszul is, mert kiderült a leírásokból, hogy Boros István megbízható, pontos megfigyelő. Megjelent a háború utáni évek naplója is, A makói évek. 1918–1981 címmel. A napokban pedig a harmadik könyvet adták ki Boros István hagyatékából: a frontról hazaküldött képeslapjait.
Halmágyi Pál nyugalmazott múzeumigazgató a múlt héten a szegedi ifjúsági házban számolt be arról, Boros Istvánnak megvolt az a jó szokása, hogy amerre csak vitték, keresett egy postahivatalt, föladott néhány lapot. Írt az anyjának, idővel a fivéreinek – az öt fiúból egyszerre négy szolgált a fronton, mint Ryan közlegény családjában –, és természetesen a jegyesének. A lapok attól is értékesek, hogy képes felükön egy eltűnt nagyhatalom háborús propagandájának eszközrendszere ismerhető meg.
A hajós képhez az a történet tartozik, hogy a központi hatalmak hajói a háború kitörése után igyekeztek kötelékbe összeállni és úgy hazatérni. A Falkland-szigeteknél volt egy nagy csata, a britek felszólították a bajba került egyik hajót, adja meg magát. A parancsnok válasza az volt, hogy nem, és az egész hajó ment a hullámsírba az emberekkel együtt.
A lapok hátulján viszont arról lehet olvasni, amit a kisember megélt. Az első makói taxis és Ford T-modell-tulajdonos a közös fotókat is megőrizte. Ezek többnyire csoportképek.
A monarchia soknemzetiségű hadseregének sebesültjei lábadoznak az ausztriai kórházban, még az első hónapokban, amikor nincs nélkülözés. Magyar, bosnyák, román, cseh fiúk finom kávét, olyan ételeket kapnak, amilyeneket életükben nem ettek még – és ha meghalnak, társaik és a nővérkék a halottak napján malomkeréknyi koszorúkkal borítják be a sírjukat.
Ha meggyógyulnak, mehetnek vissza a pokolba, aztán meg haza, a nincstelenségbe.
A Boros István képeslapjait és képeit bemutató előadás egy hat országban zajló, uniós támogatású program hazai rendezvényén hangzott el. A szlovén Pot Miru (A Béke Ösvénye) Alapítvány a kezdeményező, a program neve GOV4PeaCE. Szlovén, olasz, belga, lengyel, szlovák és magyar civil szervezetek, közgyűjtemények, állami intézmények tartanak rendezvényeket két és fél éven át. Műhelytalálkozókra, történészi konferenciákra, közös első világháborús adatbázis látrehozására, tananyagra és gyűjteményfejlesztésre kaptak pénzt az Európai Uniótól.
Ez nem csak hivatásos kutatók időtöltése. Az egyik résztvevő a Meritum Egyesület, amely eredetileg azoknak az egyetemi hallgatóknak a baráti társasága volt, akik az ezredforduló után Szegeden a Dugonics téri kávéházban együtt dolgoztak pincérként, programszervezőként, üzletvezetőként. Hasonló volt az érdeklődési körük. Önkéntes munkával régi katonatemetőt takarítottak ki, méltatlan módon, jelöletlenül eltemetett egykori katona maradványait exhumáltatták és temettették el tisztességesen. Meglátogatták a nagy háború szegedi érdekeltségű hadszíntereit, és ott hasonló érdeklődésű, segítőkész emberekkel találkoztak. Régóta működő civil szervezetekkel, amelyek a háború több generáción át ható nyomát és emlékeit kutatták, őrizték. Az ébresztett rokonszenvet egymás iránt az első pillanattól kezdve, hogy nyilvánvaló volt, a mieink is, az övéik is pont ugyanúgy szenvedtek. Ugyanott, ugyanolyan körülmények között öltek és ölettek parancsra, és személyes tragédiáik mögött ott volt a családok fájdalma.
A szülők, nagy- és dédszülők múltja iránt érdeklődő emberek és a történészek nagyon sokat tudnak egymásnak segíteni. Az I. világháború történetét a percnyi pontossággal vezetett dokumentumok révén azonnal az események után elkezdték feldolgozni, rögzítve a tényeket. Mostanában az egyes ember szempontjai kerültek előtérbe, és ez a fókusz összehoz a hivatásos és szabadidő-történészeken, családfakutatókon túl elég sok érdeklődőt.
A Meritum Egyesület közreműködött több nyelvű tájékoztató táblák elhelyezésében a beazonosítható helyekre, szervezett a nevezetes hadszínterekre tanulmányutakat a középiskolai tanároknak. Utazási iroda kérésére tematikus útvonalat állított össze a szervezet, és könyvet jelentetett meg a szegedi gyalogezred katonáinak sorsáról. A hat országra szóló programban most Mórahalom önkormányzatának támogatásával tudott részt venni.
Hasonló munkát végez a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány. Bartók Béla egri egyetemi tanár arról számolt be, milyen szerepe volt egy Bosznia-Hercegovinába férjhez ment magyar idegenvezetőnek, az országban szolgáló magyar és osztrák békefenntartó katonáknak abban, hogy megújulhatott az 1903. július 20-i bileki menetgyakorlaton – a halálmarsban – meghalt katonák emlékműve. Egy-egy ilyen emlékmű és sír állapota nem csak a leszármazottakat érinti meg. Erről a szegedi találkozóra a temesvári Erdei Lajos-Árpád hozott bizonyítékokat: a romániai Temes és Krassó-Szörény megyében megújuló sírok, emlékművek képeit.
A háború százéves évfordulója idején a magyar állam is szervezett programokat. Téglás Gyula alezredes, a HM Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság munkatársa arról számolt be, hogy 2016-ban 2 milliárd forintra pályázhattak temetőfenntartók, és 23 ezer 970 hadisír, 148 emlékmű, 7 emlékpark, 6 művészeti alkotás, 15 kripta, mauzóleum újult meg. Az első világháborús áldozatokat most is sok családban tartják számon. Tóth Marcell levéltáros szintén a szegedi rendezvényen szóba hozta, hogy a közelmúltban talált két adatot szovjet-oroszországi magyar hadifoglyokról.
Közzétette az információkat a Facebookon – másnapra mindkét katonának jelentkezett a családja.
Tóth Zsolt, a Nemzeti Örökség Intézetének munkatársa azt mondta, hogy tavaly a halottak napja alkalmából Budapesten a Fiumei Úti Sírkertben 661 fáklyával készültek, a világháború 661 ezer magyar honosságú elesettjének emlékére. Meghirdették, hogy aki gyújtana fáklyát, hol jelentkezhet, de arra készültek, hogy majd a munkatársak gyújtják meg a fáklyák nagy részét. Ám az összes fáklyának lett gazdája.
