Amikor a hetes busz a Tétényi útra fordul, családi házas/panel lakótelepes negyedbe érkezünk. Láttunk már szebbet és láttunk már rosszabbat is, arra azonban semmi nem emlékeztet, hogy a környék legismertebb objektumának, a Szent Imre Kórháznak a területén nem is olyan régen még gyógyfürdő és szanatórium várta a felépülni vágyókat, mivel egy ritka természeti "együttállásnak" köszönhetően a felszínen és a mélyben is gyógyhatású víz csörgedezett. A víz ma sem tűnt el teljesen.
A varázserejű forrás felfedezését legenda övezi. A régi Kelenföldet inkább a konyhakertek, nem pedig a lakótömbök jellemezték, így hát a kútásó keresett szakma volt errefelé. 1853-ban Schleisz György is szakembert hívott, aki szinte pillanatok alatt vizet fakasztott a földből, a gazda legfeljebb azért szomorkodhatott, mert a locsolásra alkalmas vizet ihatatlannak tartotta. Nem így egy éppen arra járó huszár. Miként egy 1854-es keltezésű ismertetőben olvashatjuk: "E tájon vadászván, szomját itt kívánta oltani, s egy pohár vizet kért a tulajdonostól, s noha ennek rossz ízére figyelmezteték, azt mégis megízlelé, mire azon nyilatkozatra fakadt: ez ásványvíz!" Később egy kiránduló hölgy jutott arra a következtetésre, hogy e sós-keserű ízt eddig csak a messzi Csehország szanatóriumaiban volt alkalma megkóstolni, Schleisz pedig "felfogta ezen asszonyság szavait s követve ama tanácsát: hogy e víz szakértő emberek bírálata alá bocsátassék, azt ezután meg is vizsgáltatta".
A gazda egy budai patikushoz, Unger Ferenchez fordult, aki nemcsak azt állapította meg, hogy a "vegytani vizsgálat szerint ezen víz olyan mennyiségű kén- és sósavas sókat tartalmaz, hogy ez
a leghíresebb gyógyvizek
közé méltán sorolandó", de azt is rögtön tudta, hogy élete nagy lehetősége előtt áll: társult Schleisszel, s azonnal nekilátott, hogy világraszóló gyógyfürdőt létesítsen. Szinte hihetetlen, de már 1855-ben megnyílt az Erzsébet császárnénak keresztelt forrásra épült fürdőház tíz káddal és ivócsarnokkal. Természetesen vendéglőt is nyitottak szomszédságában, a kúrákat pedig többé-kevésbé az összes akkor ismert betegség megelőzésére javallották. A palackozásról sem feledkeztek meg, a gyógyvizet a vendégek hazavihették.
Az akkoriban párját ritkító komplex szolgáltás hamar népszerűvé vált, Unger Ferenc tíz év alatt világszenzációvá formálta az egyébként valóban hatásos gyógyvizet, hogy aztán a következő tulajdonos, Mattoni Henrik - több csehországi víz birtokosa (ma a legismertebb palackozott ásványvíz őrzi ott a nevét) - kellő tőkebevonással világszínvonalúvá fejleszthesse a fürdőt. Az 1870-es években már negyvenszobás szálloda, ugyanennyi kád, sőt még egy kápolna is a gyógyulni vágyók rendelkezésére állt, de Mattoni nem érte be ezzel, s Ybl Miklóst bízta meg a bővítésre vonatkozó tervek kidolgozásával. A "svájci stílusban" megálmodott szanatórium 1882-re készült el, ekkor a kádfürdők mellett már medencék is voltak, a palackozóüzem pedig évi hétmillió üveg keserűvizet állított elő. "Budapest főváros határában, Kelenföld közelében fekvő fürdő, mely szép park közepette fekvő fürdőházból s többi lakóépületből áll, melyekben 65 fürdő- és 70 lakószoba van, 7 keserűforrása van, melyek egyike, az Erzsébet-forrás ivásra szolgál, ez keserűsóban legszegényebb s ez okból hosszasabb rendszeres gyógykezelésre igen alkalmas. Leginkább alhasi s emésztési bajok, köszvény, női és bőrbajok ellen használják." A fürdő jelentőségét bizonyítja, hogy az 1890-es években megjelent Pallas Nagylexikon szerkesztői már ezzel a lelkendező szócikkel emlékeztek meg róla, 1900-ban pedig menetrend szerinti villamosjárat indult a nagy érdeklődésre való tekintettel.
Kelenföld mégsem lett Karlsbad
A fejlődés az első világháborút követően megtorpant, ráadásul mivel egyre több gyár létesült a környéken, a levegő is kifogásolhatóvá vált. A harmincas években azonban új terv körvonalazódott: épüljön a falusias szanatórium helyére hipermodern fürdőkórház. 1938-ban az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) vette birtokába a területet, amely azonnal nekilátott a modernizációnak. A háború azonban keresztülhúzta a számításokat, az ostrom után pedig szinte minden, ami a régi szép időkre emlékeztetett - beleértve az Ybl-fürdőházat - megsemmisült.
1946-ban jobb híján strandot nyitottak a területen, bár közben folytatódott az OTI által megálmodott fürdőkórház építése is. De 1950-ben, amikor végre avatóünnepséget tarthattak, már szó sem volt vízkúráról: Tétényi Úti Kórház és Rendelőintézet néven közönséges közkórház nyitotta meg kapuit, a csodaforrás pedig szó szerint feledésbe merült - ma már megmagyarázhatatlan okokból.
Tovább rontotta a helyzetet, hogy a hatvanas években úgy döntöttek, hogy a környéken lakótelepet létesítenek. Az építkezés következtében teljesen megváltoztak a talajviszonyok, s így a felszín közelében található sós gyógyvíz eltűnt. De a mélyről feltörő forrással se nagyon törődtek. Létesítettek ugyan egy tanuszodát a kórház területén, amit az egykori kút táplált, és ez legalább valamiféle hasznot hajtott, de miután valaki a hatvanas években kitalálta, hogy gyógyvízzel táplálják a kórház fűtésrendszerét, amitől a vadonatúj vezetékek elég hamar tönkrementek, mindenki jobbnak látta, ha nem hozza szóba a témát.
A nyolcvanas évek végén azonban fordult a kocka. Az ekkor már hatalmasra nőtt kórház vezetői újra felfedezték a területükön található egyetlen csapot, ami gyógyvizet áraszt, s megkezdődött az álmodozások kora.
Az első "újkori" gyógyszálló terve 1988-ból való. Fedelén a margitszigeti Thermál Hotel modorában megálmodott épület. Pár évvel hamarabb talán valamelyik nagy állami szállodalánc fel is építette volna, ám akkoriban nemhogy egy ilyen nagyszabasú beruházásra, de talán már egy kulcsosházra sem nagyon futotta volna. Később - már a rendszerváltás után - vállalkozók tűntek fel, hogy palackozóüzemet létesítenének, ám ebből sem lett semmi, rossz nyelvek szerint azért, mert az állam, a főváros, a kerület és a kórház is túl sokat akart keresni a dolgon. És bár a gyógyszálló terve nem került le a napirendről, Back Frigyes sebész-orvostörténész a következőket írta a kilencvenes évek elején Az eltűnt gyógyvíz nyomában című munkájában: "Merem remélni, akad majd egy szép napon egy olvasó, aki reális ötletével megoldáshoz segíti a jelenleg felhasználatlan termálvizet, mely más korban, másutt, másokat gazdaggá tehet, felvirágoztathat, nálunk azonban egyelőre pocsékba megy a hozzá nem értés és gondatlanság következményeképpen. Az egész elmúlt időszak minden szemlélete, de főképp gyakorlata benne van ebben a szép történetben. Mostantól fogva azonban nem lehet a múlt hibáival takarózni - reméljük. Várjuk a szemléletváltozást a természet által ajándékozott kincsek okos felhasználását illetően."
Nos, az ezredforduló valóban a "szemléletváltozás" jegyében köszöntött a területre. 2001-ben minden részletre kiterjedő állapotfelmérést végeztek, s amikor elkezdődött az addigra már Szent Imrének nevezett kórház rekonstrukciója, ami a tervek szerint jövőre ér véget, úgy látszott, végre a vízzel is kezdenek valamit. 2003-ban a helyszínen tartózkodó Demszky Gábor a következőt jelentette ki: "A cél egy olyan korszerű, felújított, regionális feladatokat ellátó intézmény, amelynek a működését egy magas színvonalú gyógyszálló, illetve gyógyfürdő egészíti ki. A dél-budai régió központi egészségügyi intézményének parkjában feltörő Erzsébet-forrást a főváros és a kórház egészségügyi célú beruházás keretében kívánja a következő években hasznosítani."
László Imre, a kórház főigazgatója akkor még derűlátóan úgy nyilatkozott, hogy a szálló akár 2006-ra felépülhetne, ma már inkább nem bocsátkozik jóslatokba. "A kórház területéből
tízezer négyzetméter
terület kifejezetten erre a célra van elkülönítve, mivel a gyógyszálló nem a mi szolgáltatásunk, hanem önálló vállalkozás lenne. Ám a mai napig nem sikerült dűlőre jutni abban, hogy mindezt milyen tulajdonviszonyok között kellene megvalósítani. Az egyik lehetőség az volna, hogy a jelenlegi tulajdonos, vagyis a főváros apportként a gyógyvizet és a területet viszi a vállalkozásba, amivel úgy 20-30 százalékos tulajdonrészt szerezne, a másik pedig egyszerű bérleti szerződés lenne, amely szerint a szálloda üzemeltetője 99 évre kapna területhasználati engedélyt. Tudomásom szerint most éppen ezen áll a dolog, ám a téma 2006-ban egész egyszerűen lekerült a közgyűlés napirendjéről. Márpedig amíg nem születik ez ügyben döntés, addig érdemi lépésekre sem kerülhet sor. Addig legfeljebb reménykedhetünk abban, hogy minél hamarabb sikerül döntést hozni."
László Imrének meggyőződése, hogy a kórház és a gyógyszálló remekül kiegészítené egymást. Az előbbi számára bevételi forrást jelenthetne, ha a szálló vendégei is igénybe vennék a kórház magyar viszonylatban kiemelkedő szolgáltatásait, de a kórház dolgozói is pluszjövedelemhez juthatnának, hiszen szaktudásukat a "szomszédban" kamatoztathatnák - mellékfoglalkozásban. A szálló megléte egyebek mellett arra is lehetőséget teremtene, hogy a kórházi ápoltak hozzátartozói a "közelben maradhassanak", ráadásul úgy, hogy őket is "gyógyítják". A főigazgató szerint ugyanolyan korszerű egészségügyi centrum jöhetne létre, amilyen a Erzsébet sósfürdő volt száz évvel ezelőtt.
