Amennyiben tényként (vagy legalábbis erős hipotézisként) fogadjuk el az antropogén globális felmelegedés tényét, ráadásul hiszünk abban is, hogy ennek kedvezőtlen hatásai csökkenthetők, úgy kutya kötelességünk tenni a károsanyag-kibocsátás és az energiapazarlás ellen. Ha pedig kétségeink vannak, akkor meg pontosan azért nem szabad tétlenkedni. Az általunk két marokkal zabált fosszilis energiahordozók erősen fogytán vannak - ehhez képest állandóan pazaroljuk őket. Így aztán nem is olyan meglepő, hogy például a jövő nemzedékek jogait képviselő "zöldombudsman" hivatala miért foglalkozik az épületenergetikai hatékonyság kérdéseivel és a társadalompolitikáért is felelősséget érző közszereplőként azok munkaerő-piaci vetületeivel.
Zöld és mozog
A klímaváltozást az üvegházhatású gázok emberi eredetű kibocsátásának eredőjeként kezelő szemlélet szerint sürgető fontosságú az úgynevezett "dekarbonizációs folyamat", az üvegházhatású gázok (mindenekelőtt a szén-dioxid) kibocsátásának radikális csökkentése, amelynek fontos határidejét az európai uniós előírások 2050-re tűzték ki. Amennyiben komolyan vesszük a terveket és itthon is számolunk velük, úgy jól tesszük, ha máris elkezdünk a céltól visszafelé számolni. Ez alapján nyilvánvaló, hogy radikális változásokra van szükség, amelyeket most kellene elkezdeni, hogy aztán ne jelentsenek aránytalanul nagy terhet a társadalom és a gazdaság számára. A célpontok jól követhetők és világosak: az energiatermelés, a lakóépületek energiafelhasználása, valamint az egyéni és közösségi közlekedés olyan irányú átalakítása, amely az adott határok között minimalizálják a (klimatikus szempontból vett) károsanyag-, főképp szén-dioxid-kibocsátást. (Most nem térnénk ki a Mad Max típusú, ultrapesszimista forgatókönyvekre, amelyek nullához tendáló jövőbeli kibocsátással kalkulálnak.) A kibocsátáscsökkentés és az energiagazdálkodás átalakításának témájában számos érdekes tanulmány született - az egyik általunk felhasznált szakanyagot közösen készítette Feiler József, a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosának Irodája főosztályvezetője és Ürge-Vorsatz Diána, a CEU professzora (a vele készült interjút lásd: "Most már biztosan nincs így", Magyar Narancs, 2007. október. 25.). A két szakértő már ebben a tanulmányban is leszögezi: az energiatermelés és a közlekedés átalakítása rövid távú gazdasági lobbiérdekeket sértene, éppen ezért kivitelezése sem lesz egyszerű. Ugyanakkor a lakó- és egyéb célú épületek energiahatékonyságának jelentős növelése a legtöbb érintett számára jól érzékelhető, pozitív hatással járna, ellenérdekeltnek egyedül a földgázforgalmazók tekinthetők (már amíg egyáltalán lesz földgáz, tennénk hozzá pesszimistán).
Az épületek energiahatékonyságának radikális javítása a tanulmányírók szerint egyáltalán nem sci-fi, akár jelenlegi technológiákkal is megvalósítható, és okosan kivitelezve a költségek sem szöknének az egekbe. Feiler József saját személyes tapasztalataira alapozva állítja: egy passzívház (erről szóló korábbi cikkünket lásd: "Kincses szigetelés", Magyar Narancs, 2007. november 8.) építése egyáltalán nem drágább, mint egy hagyományos, elavult épületenergetikai tulajdonságokkal rendelkező otthoné. Ebben a műfajban panelház-felújításra is láttunk már példát: 2005-ben a dunaújvárosi Solanova-projekt - láss csodát - nyolcvanszázalékos energiamegtakarítást ért el. Az ombudsmani iroda deklarált célja, hogy elősegítse a "dekarbonizációs" átmenetet, márpedig ebben a tekintetben éppen az épület-korszerűsítés a legreményteljesebb szektor. Ám még itt is akadhatnak olyan problémák, amelyeket alkalmanként éppen a jó szándékú beavatkozás okozhat. Ilyen például az úgynevezett bezárási effektus: ez esetben olyan középszerű és közepes mértékű felújításokat végeznek, amelyek elvégzése után harminc évig nem lesz gazdaságos az igazán szükséges és lehetséges minőségi felújítás.
A munkásoké a jövő
Az épületek energetikai kipofozása már csak azért is döntő fontosságú, mivel szerény becslések szerint is ezek felelősek az energia-végfelhasználókhoz kapcsolódó szén-dioxid-kibocsátás több mint feléért. Ráadásul egy másik, a CEU-n belül Ürge-Vorsatz Diána irányításával készülő kutatás már azzal számol, hogy a szükséges korszerűsítés nem csupán a károsanyag-kibocsátást mérsékelné, de javítaná az energiabiztonságot (gondoljunk csak krónikus importgázfüggésünkre), csökkentené az energiaszegénységet, elméletileg fokozná a társadalmi jólétet, a levegő- és életminőséget. Mi több: még a lakosság egészségi állapotát is javíthatná - ez már akkor is biztató, ha a klímaváltozás ellen nem is tudnánk tenni. Ehhez a kutatók hozzáteszik, hogy a felújítási programok enyhíthetnének az ország alacsony foglalkoztatási szintjéből származó kórságokon is. Még akkor is, ha az energiafogyasztás csökkentése létszámleépítéshez vezetne az energiaszolgáltató szektorban, a korszerűsítéssel járó építőipari beruházások valószínűleg egyből növelnék az építőipari munkaerő-keresletet. A korszerűsítési folyamat emellett új munkahelyeket teremtene a szekunder, vagyis a beszállítói szektorban. És ez még mind semmi: a programok hatásainak elemzése során a kutatók arra jutottak, hogy az energiaköltségek racionalizálásával keletkező fogyasztói megtakarítás, plusz a növekvő foglalkoztatás jelentette jövedelemnövekedés többletkeresletként jelentkezne a belső nemzetgazdasági piacon, ami a gazdaság más szektoraiban is bővíti a foglalkoztatást. (Ezt más, növekedés-központú gazdasági megközelítések keresletvezérelt gazdaságélénkítésnek hívják, de tudjuk, ebben a növekedéskritikus kontextusban az efféle élénkülés önmagáért való értéke csekély. Viszont nyomatékosító érvként annál inkább megteszi.) A szakemberek számos forgatókönyvet vettek végig, mindegyiknek gondosan megvizsgálták a foglalkoztatásra gyakorolt hatását. Úgy találták, hogy a munkaerőpiacra a legkedvezőbb hatással az általuk legintenzívebbnek tekintett szcenárió, azaz a gyorsabb megtérülési rátával számoló, komplex energia-megtakarítási célú felújítási program lenne. Ezzel a forgatókönyvvel 2035-re akár kétszázmilliárd tonnával lehetne csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást. Azt is kiszámolták, hogy egymillió befektetett euró hány munkahelyet hoz, és ez a szám - harmincöt-negyven új alkalmazott - magasabb, mint a szakirodalomban szereplő korábbi adat. A munkaerő-kereslet szerintük egyenletesen, az ország minden részén nőni fog, elvégre a felújítandó épületek nem koncentrálódnak egy bizonyos vidékre. Ráadásul a program akkora, hogy a foglalkoztatási hatás akár évtizedeken át is fennmarad, ami bizonyosan ellensúlyozza majd az energiaszektorban alighanem bekövetkező, de egyelőre még határozatlan irányú változásokat. Ebben közrejátszik az is, hogy az alternatív energiaforrások használatának elterjedése, az új forrásokon alapuló energiatermelő ipar bővülése esetleg magában is munkahelyteremtő hatású.
A kérdés már csak az, hogy a beruházások indulásakor rendelkezésre áll-e majd a kellő számú munkaerő, főleg hogy az efféle beruházások innovatív készséget és szakképzettséget igényelnek. Mindez a kutatás készítői szerint is elsősorban a kevésbé képzett munkaerőt érinti. Habár a tervezet számol egy legalább hároméves felkészülési időszakkal, ami alatt az építőipar megfelelhet a kihívásoknak, végül az sem kizárt, hogy a problémák áthidalására vendégmunkásokat vagy éppen képzett bevándorlókat kell alkalmazni.
Emissziós munka
Végül, mintegy a nagy energiatermelők megnyugtatására, a kutatási anyag azzal is kalkulál, hogy a csökkenő energiafogyasztásból származó megtakarítás végül sokszor magasabb energiaigényű javakra irányuló keresletként jelentkezik. Ha kisebb az energiaszámla, lesz pénz nagyobb házra, új háztartási gépekre, hűtőszekrényre, amelyek összességében majd többet fogyasztanak.
Persze egy efféle elemzés nem kerülheti meg a finanszírozás kérdését sem: azzal itt is számolnak, hogy pusztán a háztartások magukban képtelenek lennének kigazdálkodni az efféle beruházások költségeit. A szerzők szerint talán a külső, uniós finanszírozás lenne a legideálisabb, de tudnunk kell, hogy a háztartások közvetlen vagy közvetett (az államon keresztül megvalósuló) hozzájárulása nem úszható meg. Utóbbi témához mások is hozzátették a magukét: a Magyar Építőanyag-ipari Szövetség (Méasz) számos szakmai szervezet közreműködésével már idén tavaszra kidolgozta az úgynevezett Komplex Épületenergetikai és Klímavédelmi (KÉK) Programot, amit a szakmai nyilvánosság és a nagyközönség a Construma kiállításon mutatott be áprilisban (a dokumentum a www.measz.hu oldalon található). Nem titkolt céljuk, hogy a tervezet lényeges pontjai megvalósítható javaslatokként kerüljenek az új kormány asztalára. A dokumentum összefoglalja, mit is vár el tőlünk az Európai Unió épületenergetikai korszerűsítés, illetve klímavédelem terén, majd felvázol egy finanszírozási konstrukciót is, természetesen felhasználva az EU-n belüli kedvező tapasztalatokat. Talán kevesen tudják, de az épületek energiahatékonyságáról szóló (most módosuló) európai irányelv szerint várhatóan 2020. december 31. után (alig tíz év múlva!) csak olyan új ház épülhet, amelynek energiakibocsátása gyakorlatilag nulla - a hivataloknak már két évvel korábban is tilos lesz nem nulla emissziós épületbe költözni.
Nyilvánvaló, hogy a kívánt állapot elérése csak tudatos tervezéssel, lépésről lépésre történhet. A tagállamoknak például jövő júniusban be kell nyújtaniuk terveiket arról, hogyan kívánják elérni az alacsony energiafelhasználású épületek elterjedését, ezt követően pedig háromévente referálniuk kell meglévő és tervezett támogatási rendszereikről. Ráadásul 2012. június 30. után már nem támogatható olyan építkezés vagy felújítás, amely nem teljesíti az Európai Bizottság által jövőre kidolgozandó úgynevezett költségoptimum szerint számolt minimumkövetelményeket - bármik is legyenek azok.
