"Ne fogd meg a korlátot!" - figyelmeztetett Carolien, az iskola történelemtanára, amikor elindultunk felfelé a lépcsőn. "Miért?" - kérdeztem meglepődve. "Mert mindig leköpik" - jött a magyarázat.
Ez volt az első és az utolsó pillanat, hogy beigazolódni láttam előítéleteimet. Amikor elhatároztam, hogy meglátogatok egy amszterdami "fekete iskolát", rideg épületre és nem igazán "iskolabarát" légkörre számítottam; ahol gyorsan egyértelművé válik, hogy nem sok jóra számíthat, akinek ide kell járnia. De a Calvijn College, mely Amszterdam jórészt bevándorlók lakta Slotervaart nevű városrészében található, egyáltalán nem lepusztult. Minden beszélgetés és óralátogatás arról győzött meg, hogy a tanárok és a diákok szeretnek - de semmiképp sem utálnak - itt tanítani, illetve tanulni. Az alsó szintű szakképzést nyújtó intézmény a magyar viszonyokhoz képest ragyogóan felszerelt, és a némiképp megbélyegző "fekete" jelzőt csak azért viseli, mert az ide járó hétszáz, 12 és 16 év közötti tanuló kivétel nélkül nem nyugati származású bevándorlók gyermeke. A többség török, marokkói és suriname-i, a többiek antillaiak, ghánaiak, bosnyákok, pakisztániak és még ki tudja, milyen nemzetiségűek. "Igazi" hollandokat csak a tanárok és az alkalmazottak között találni. A Calvijn College "túlteljesíti" a normát, a fekete minősítést akkor is kiérdemelné, ha a nem nyugati származású szülők gyermekeinek aránya "csak" 75 százalék volna.
A fekete iskolák a hetvenes évek elején jelentek meg Hollandiában, amikor a török és marokkói vendégmunkások családegyesítés keretében maguk után hozhatták feleségüket, gyermekeiket, és a 80-as évek közepére szaporodtak el országszerte. Ma körülbelül hatszáz ilyen iskola működik, túlnyomórészt a nagyvárosokban. Amszterdamban az iskolák egyharmada tartozik a kategóriába, de az általános iskolák között arányuk
ötven százalék feletti
Mivel még mindig tart a bevándorlás és a családegyesítés, a családokban pedig az átlagnál több gyermek születik, a jövőben tovább nő a nem nyugati származásúak aránya, ez pedig nem könnyíti meg azoknak a dolgát, akik szeretnék felszámolni ezeket az iskolákat.
De miért kell őket felszámolni, illetve "kifehéríteni"? Leginkább azért, mert újratermelik vagy legalábbis konzerválják a többségi holland és a kisebbségi bevándorló világ közötti elkülönülést. Az ide vonatkozó kutatások azt mutatják, hogy a bevándorlók és az őslakos hollandok között nem nagyon van napi érintkezés - a törökök és marokkóiak hetven százaléka szinte csak és kizárólag saját honfitársaival ápol kapcsolatokat -, így potenciálisan az iskola azon kevés helyek egyike, ahol a két világ természetes módon érintkezhetne egymással. Erre azonban még várni kell. Bár senki sem vitatja, hogy a társadalom szempontjából előnyös volna a szegregáció megszüntetése, a gyakorlatban minden érintett a saját, ezzel többnyire ellentétes érdekeit követi. A szülők, és ez alól - legalábbis a szándék szintjén - a bevándorlók sem kivételek, minél jobb iskolát szeretnének a gyerekeiknek, ezért, ha tehetik, nem a többnyire hátrányos helyzetű tanulókkal teli fekete iskolákat választják, a fehér és vegyes iskolák a színvonal zuhanásától tartva nem forszírozzák a nem nyugati származású tanulók beáramlását, a fekete iskolák pedig anyagilag nem érdekeltek a változtatásban, mert akkor elveszítenék a nekik járó állami különjuttatásokat. Nem csoda hát, hogy mind a felülről jövő állami, mind az alulról jövő szülői kezdeményezések többsége kudarcba fullad. Nem hozott áttörést például a beiskolázás körzetesítése, melynek az lett volna a célja, hogy az iskolák összetétele tükrözze a városrészek összetételét. Nem fordította meg a trendet a vegyes iskolákat propagáló információs központok felállítása, mint ahogy az sem, amikor a fehér és vegyes iskolák a felvételnél azokat a holland gyerekeket részesítik előnyben, akik egy nem hollandot is beíratnak magukkal. Az eddigi próbálkozások csak tudatosították mindenkiben, hogy a holland polgár nem kíván lemondani a szabad iskolaválasztás jogáról - e jogával élve pedig mindig megtalálja a maga kiskapuját -, és a lakóhelyi szegregációt még a jól működő, az integrációt ösztönző iskola sem számolhatná fel.
A "realisták" szerint egyelőre csupán a fekete iskolák színvonalának emelése tűnik ténylegesen megvalósítható célnak. Erre szükség is van, mert a felmérések azt mutatják, hogy a fekete iskolák színvonala - bár ezt nem verik nagydobra - átlagosan tíz százalékkal alacsonyabb, mint a vegyes vagy a - húsz százaléknál kevesebb nem nyugati származású tanulóval működő - fehér iskoláké. Ez persze nem a tanárok bűne, hanem annak a következménye, hogy a "fekete" tanulók jelentős része szociálisan hátrányos helyzetű családból, illetve környezetből származik. A Calvijn College tanáraival és diákjaival folytatott beszélgetéseimben refrénszerűen ismétlődött, hogy a szülők között feltűnően magas a munkanélküliek és a leszázalékoltak aránya, hogy sok a csonka és/vagy aszociális család, hogy mivel a szülők jelentős része törve vagy egyáltalán nem beszél hollandul, tanácstalanul áll/él egy számára ismeretlen és idegen világban.
A hiányos nyelvtudást a bevándorló gyerekek túlnyomó többsége családi örökségként hozza magával, és ez a helyzet az elmúlt tíz-tizenöt évben - a várakozásokkal ellentétben - szinte egyáltalán nem javult. (A számtalan lehetséges magyarázat közül itt most csak egyet említek: a marokkóiak és a törökök hetven százaléka még mindig a szülőhazából hoz házastársat magának, amivel újra és újra nulláról indul a játék.) A Calvijn College képviselte iskolatípusban kevés az olyan tanuló, akinek ne lenne hiányos a nyelvtudása: korlátozott a gyerekek szókincse, és ez nemcsak a ritkán használt szavakra vonatkozik. Azt a szót például, hogy "ruhaujj" az egyik fiú csak körülményes körülírással tudta "kimondani". Gyakori hiányosság, hogy nem ismerik (fel) a szavak átvitt értelmét. Egy olyan fordulatot például, mint az "oldás és kötés", nem értenek meg, mert a "kötés" esetében kizárólag a sebre, a sérülésre asszociálnak. A helyesírás akut probléma. A Ferrari autómárka neve egy dolgozat alkalmával a következő változatokban fordult elő: "virari", "ferari", "farari". Ez indokolja, hogy a Calvijn College-ben tantervben megfogalmazott cél, hogy a tanulók hetente tanuljanak meg legalább tíz új szót.
A helyzetet súlyosbítja, hogy a gyerekek az anyanyelvüket sem beszélik tökéletesen. Jól illusztrálja ezt egy marokkói fiú története, akit apja, amikor Marokkóban nyaraltak, figyelmeztetett, hogy ne vásároljon egyedül, mert meghallják, hogy külföldi, és magasabb árat fizettetnek vele.
Hogy a gyerekek életkörülményeit illetően nem lehet minden rendben, arra a tanárok nem reagálásaiból is következtethettem. Amikor szó nélkül hagyják, hogy a gyerek fél órával később jön be az órára, minden látható ok nélkül zokogásban tör ki, kirohan az osztályból, vagy látványosan deklarálja, hogy ő most nincs jelen, sejteni lehet, hogy a tanár nem akarja felesleges szigorral tetézni a gyerek bajait. Általában elmondható, hogy a fekete iskolában a tanár sokkal többet tud a gyerekek szociális körülményeiről, mint egy átlagos holland tanítási intézményben. Családot látogat, többnyire ő
az első holland,
aki beteszi a lábát ezekbe az otthonokba, ügyeket intéz (előfordulhat, hogy az abortuszt a család kikapcsolásával a tanár "intézi el", pénzt ad "kölcsön", vagy ha látja, hogy éhes, ételt vesz a gyereknek, tehát a normáliskolához képest jóval intenzívebb az érzelmi viszony. Ezt részben a tanulók szeretetéhsége, részben pedig az magyarázza, hogy ők olyan kultúrákból jönnek, ahol az érzelmeknek szabadabb folyást engednek, ahol több a testi érintés, a "babusgatás". Ugyanakkor odahaza a gyerekek nem mindig tudják kibeszélni az őket ért traumákat. Ezt Carolien, aki nemcsak tanár, de sokszor pótmama is, a következőkkel illusztrálta: néhány hónappal ezelőtt egy utcai szóváltás során agyonszúrták az iskola egyik tanulóját. A fiú barátainak többségétől a szülők még egyszer sem kérdezték meg, miért sírnak annyit az utóbbi időben. Azoknak a tanároknak, akik a Calvijn College-ben és általában fekete iskolában dolgoznak, az átlagosnál sokkal nehezebb, de szebb munkájuk is van, mert egyfajta missziót végeznek. És hogy még nehezebb legyen a dolguk, sokszor azt is el kell fogadniuk, hogy bármennyit tesznek is egy gyerekért, bármilyen jó viszonyt is alakítanak ki vele, megmarad közöttük egy elválasztó sáv. Mégpedig azért, mert a gyerekek jelentős hányada - mindenekelőtt a többséget alkotó törökök és marokkóiak - nem tekinti magát hollandnak, és a tanár a "túloldal" tartozéka. Bár ezek a gyerekek Hollandiában születtek és élnek, nem érzik és nem tartják magukat hollandnak. Nem holland tévét néznek, nem holland zenét hallgatnak, nem holland barátot vagy barátnőt választanak maguknak. Amikor a kedves török tinédzsert, Ismailt megkérdeztem, tudna-e szerelmes lenni egy nem török lányba, szinte gondolkodás nélkül nemleges választ adott. Ezek a gyerekek egy zárt világban élnek, és akkor is körön belül maradnak, amikor látszólag kilépnek belőle. Esetükben például az utazás szinte kizárólag rokonlátogatást jelent. Az iskolának ezen a téren is fontos szerepe volna, de próbálkozásait nagyrészt meghiúsítja, hogy a mohamedán szülők többsége a lányokat még egynapos kirándulásra sem engedi el. Ha mégis sikerül megszervezni egy belföldi utazást, gyakran megtörténik, hogy a szülők a gyerekeket csak úgy, "isten hírével" bocsátják útra. Nem tesznek be uzsonnát, esőkabátot, egyebet, és ilyenkor jön megint a tanárÉ
Persze az iszlám nemcsak kirándulások tiltásában jelenik meg. Sok lány visel fejkendőt, amely a hangos politikai viták ellenére még - legalábbis ebben az iskolában - semmilyen problémát sem okozott. A mohamedán identitás egy másik - minden értelemben - negatív formája az antiszemitizmus. A gyerekeknek ugyan halvány fogalmuk sincs arról, kik azok a zsidók, a "lényeget" azonban tudják: gyűlölni kell őket.
Amikor végigjártam az osztályokat, bemutatkoztam, a gyerekek pedig szabadon kérdezhettek. A harmadik helyen már előre tudtam, mindjárt megkérdik, zsidó vagyok-e, hisz nem mindegy, hogy elfogadhatnak-e vagy gyűlölniük kell. Elég valószínű, hogy a mohamedán identitás iránti fogékonyság is a maguk negatív helyzetéből táplálkozik: "Nem vagyok holland", "Engem itt nem fogadnak be", "Olyan iskolába járok, ahová azok nem". Néhány gyereknél az identitáskeresés időlegesen vallási fanatizmusba is átcsaphat. Ilyenkor dzsellabát öltenek, a szigorúnál is szigorúbban betartják a vallási előírásokat és befelé fordulnak. Egy tapasztalt tanár már tudja, hogy ez a korszak egy-két évig tart, és utána "lenyugszanak a kedélyek". Ez az egy-két év azonban igen kritikus lehet. Elég, ha az ugyanebben a városrészben született és nevelkedett Mohamed B-re, Theo van Gogh gyilkosára gondolunk.
