Amit a lakás rendje nem tud elviselni, az előbb-utóbb száműzetik az erkélyre, a sufniba, a lépcső alá, mindegy, csak legyen kívül a lakótéren. Az autósoknak is csak ürügy a garázs, állhat ott milliós kocsi, az mégiscsak arra van, hogy a gyerek ott alakítson zenekart, gyökerezzen a muskátli, elálljon a rózsaburgonya. A garázsban viszonylagosak a házban bevett törvények, a falat csak egyszer pucolják be az életben, és nem cserélnek kapcsolót minden tapétázáskor. A soklakásos társasházak betonszürke, föld alatti autóbeállóiban a garázs személyes jellege, individuális rendetlensége hiányzik: amerikai krimikben ilyen helyeken történik gyilkosság. Talán nem csoda, hogy az első Magház építői éppen a mélygarázsba engedték be a falfestőket. Pórul is járhattak volna, hiszen a writerek rajzai az utóbbi időben
gusztustalanul szétlőtték
a várost. Egy kicsit is hagyományosan gondolkodó ember számára firkák nem képviselnek értéket. Dévényi Tamás, a Magház építész-tervezője szerint a graffiti a városi vizuális kultúra része: "a Magház-koncepció lényege, hogy városi teret hozunk létre magánterületen, művészi graffitik díszítőelemként történő felhasználása csak ebből következik."
A rendezők szándéka és a firkászok világnézete között azért van egy kis különbség: a writerek nem várják el a külvilágtól, hogy művészetüket elfogadják, pláne nem, hogy múzeumot csináljanak belőle. Nekik az akció a lényeg, a rajz lehetőleg illegális elkészítése. A garázsba álmodott emlékfal legfeljebb a ház lakóinak hirdeti az alkotók tehetségét; a graffitisek tudják, Mercik és Audik hátterében a "hall of fame" (tudásukat megörökítő legális felület) holt sík. Így amikor a rendezők 320 négyzetméter falfelületet, félmillió forint értékben díjakat és ajándékokat, alkotásonként pedig tizenkét kanna ingyen festéket ajánlottak, csak az együttműködés árát fizették meg. Igaz, először tisztességesen Magyarországon, amit az is jelez, hogy Budapesten kívül több vidéki városból is (Miskolc,
Kiskunfélegyháza, Eger, Pomáz
stb.) eljöttek az akcióhősök, köztük a szcenárió húzónevei. A rendezőket csak az lephette meg, hogy a kontúrok nem álltak meg a kijelölt határokon. A firkászok védett falfelületeket is összefújtak. Délutánra már volt egy "tag" (graffitis szignó) a főbejárat mellett, és húsz-harminc a garázs szabadon festhető felületein kívül is. A Magház két spiritusz rektora (Iványi György befektető és Dévényi Tamás) összességében mégis elégedett volt a versennyel, megvalósult, amit terveztek: negyvennél több kép készült egy műszak alatt, hatvannál több alkotó keze nyomán. Nem is került sokba.
A verseny elvben tematikus volt, a városlakót kellett megjeleníteni, ami előrevetítette, hogy a szokásos "children of the city"-önvallomások kerülnek túlsúlyba. Ebben nem is csalatkoztunk, bár nemcsak a stílusok kiforrottságát lehetett lemérni, hanem azt is, ki szeretett volna a festékszóró spray-kből néhányat megspórolni az otthoni készletbe. A város Budapesten is New York: az inkák letűnt birodalmát idéző dolgozat vagy a belvárosi bérházak között drótkötélen velocipédező bohóc európaisága elütött a mainstreamtől. A téma szállította a rutinból, de technikásan festett toposzokat: felhőkarcolók mintájára festékeskannák nőttek ki a földből, a firkászcsecsemő burokban születik, és Bif is megrajzolta már valahol ezt a Popeye-arcú hiphop-kölköt. Néhány munkából ugyanakkor finom humor sugárzik. Egy tizenöt év körüli srác a Szentháromság téri Szent István-szobrot fogalmazta újra ("Egy szobor aztán igazán városlakó, hisz mindennap ott van" - nyilatkozta bölcsen).
A találkozó közös fal mellé állította a firkászok megosztott táborát. Az elit mögött ténykedő
második vonalban
az utóbbi időben több rendkívüli tehetségű "képzős" is feltűnt (képzőművészeti szakközépiskolába járnak, innen a nevük, amit az ellen szitokszóként is használ), akik szívesen festenek legált és figuratívat, a kiérlelt technikákat és tematikát pedig gyakran semmibe veszik. Szapulják is őket rendesen a netfórumokon, hogy puhányok, mert nem vesznek részt akciókban; közben munkáik megkerülhetetlenek.
Mire a Las Vigasz-formáció négy óra felé felváltotta a hiphop-konzervet, a firkászok már fent mobiloztak a garázslejáró előtt, és csak szúró autófényező-szag és az altizenéhez illő szolid bódulat emlékeztetett arra, hogy a falképek alig pár órája lettek készen. A zsűri a nagy neveket és a tradicionálisat jutalmazta: több kiosztott nívódíj mellett a fődíjat, egy digitális fényképezőt Angel háromtagú munkacsoportja vitte haza. Képükön egy Fábry-show-ba illő éjszakai amerikai város antracit és sötétkék színekben pompázó sziluettje látható, amit teljesen tönkrebarmol a három művész inkább felül-, mint alantírása.
Nem volt szenzáció, a márkanevek ütöttek, de ez egybevághat a rendezők jövőképével.
Bogár Zsolt
