A Pangasius-félék közös sajátossága, hogy valamennyien az óriásharcsafélék (Pangasiidaes) kiterjedt családjába tartoznak, ám azon belül külön nemet (genust)alkotnak. A taxonómia lelkes rajongóinak elárulhatjuk, hogy összesen 27 különböző halfaj tartozik Pangasiusékhoz, bár a folytonos szőrözésre hajlamos halbiológusok holmi molekuláris genetikai érvek alapján ezeket még három külön alnembe (subgenus) sorolják: a Pangasius, a Pangasianodon és a Pteropangasius már nevük alapján is tanúsítják a dinós filmek kártékony mentális hatását.
Mi jó falat
A lényeg, hogy ez a sok-sok faj mind Délkelet-Ázsiában honos, Pakisztántól Borneóig, de a jó részük valamiért a Mekongban és mellékfolyóiban tenyészik. Mi több, a szorgos délkelet-ázsiai lakosság tömegével tenyészti e szapora és bőséges táplálékforrást kínáló halacskákat - olyannyira, hogy exportra is jut belőlük: konkrétan az egész világot elárasztották a jellegzetesen fehér színű, fagyasztott Pangasius-filével. Persze tudnunk kell, hogy e fajokban gazdag uszonyos nemzetség nem minden tagja tartozik a tömegtermelt állati áruk közé. A gigantikus méreteiről híres mekongi óriásharcsa jókedvében közel háromméteresre is megnő, súlya pedig extrém esetben elérheti a három mázsát - ezért ideális alany lenne a tenyésztéshez, ám sajnos állóvízben nem szaporodik. A túlhalászás miatt többnyire védett fajnak számít egész Hátsó-Indiában, amit persze nem tartanak be - ezért az érintett kormányok (például a thaiföldi) mesterséges szaporítási programokkal igyekeznek pótolni a fogyatkozó állományt.
Más Pangasiusok azonban korántsem ilyen finnyásak, őket azután tömegesen szaporítják kisebb-nagyobb méretű halastavakban és vermekben. Közülük a legfinomabb (már ha e kategóriában e fogalmat használni lehet...) a basahal (Pangasius bocourti) - más kérdés, hogy sokszor rosszabb minőségű konkurensei kerülnek a tányérra, azonos néven. Helyettesként két faj kerülhet szóba (maguk is rokon Pangasius-félék), habár a halfogyasztó ínyencek (mindenekelőtt az ilyen tekintetben autentikus, dél-ázsiai halfogyasztók) szerint húsuk minősége elmarad a P. bocourtitól - annál érdesebb és fakóbb ízűek. Egyikük a Bengáli-öbölben honos, ott sűrűn halászott sárga farkú harcsa (P. pangasius), a másik a P. hypophthalmus, amit nálunk cápaharcsaként vagy becézve pangaként forgalmaznak és sütnek (például a balatoni lacikonyhák), s melyet eredeti élőhelyén tra (Vietnam) vagy sawai (Thaiföld) névvel illetnek. Utóbbit buzgón ajánlják a halkereskedések, hiszen hobbiból is tartják őket - csak éppen azt nem mindig tudják az amatőr akvaristák, hogy a cápaharcsák 130 centire is megnőnek, s hajlamosak az etető kézbe harapni. Magasabb életkort elérve a cápaharcsák fogaikat és rossz szokásaikat is elhullatják, s beállnak a békés növényevők közé - kár, hogy ekkorra már rég kinőtték az akváriumot. Az alapos fajleírások szerint a tra keskeny hátúszója mögött zsírúszót visel, farokúszója pedig nagy és erős. Apró, kidülledő szemével igen rosszul lát, ami helyes is, hiszen ijedős állat lévén alighanem megállna a szíve, amint megpillantja a serpenyőt.
Miután napirendre tértünk ama szomorúbb tény felett, hogy nekünk a Pangasiusból is csak a trébb (akarjuk mondani a tra) jutott, nézzük meg, mire is lehet ezt a halat használni. Mivel húsa fehérjékben gazdag, ideális táplálékforrás - zsiradék is csak annyi van benne, amennyi kell. A Pangasius-félék világméretű népszerűségéhez hozzájárult visszafogott halaromájuk - azaz azok is hajlamosak megenni őket, akik uszonyos állatot annak íze miatt nem esznek. Igaz, a Pangasius, pláne a nálunk forgalmazott cápaharcsa, ez alkalomból át is esik ama bizonyos csikóhal túloldalára, mivel konkrétan semmilyen íze sincs, így azután a belőle készült halétel aromáját csakis a kívülről felhordott adalékok és a felületkezelés határozza meg. Akadt olyan, a cikkíró által megszólaltatott Pangasius-rajongó is, aki büszkén hangsúlyozta: a cápaharcsasztéket leginkább a jó fűszeres, tojásos prézli miatt fogyasztja.
Mindent bele
A Pangasiusok világméretű térhódítását persze erős rosszallás is kísérte. Az Egyesült Államokban például néhány éve az ottani halaslobbi nyomására (ők a nálunk inváziós fajnak számító, de azért kulináris szempontból itt is kedvelt törpeharcsaféléket tenyésztik) megtiltották a Pangasius-félék harcsaként való forgalmazását. Nevük ott ettől fogva bocourti vagy basa - esetleg swai (a sawaiból), mert ebből még az amcsik is többet kapnak, mint finomabb társából. A hal tenyésztési körülményeivel kapcsolatos parák viszont nem korlátozódnak az Egyesült Államokra, sőt ott tömegesen nem is léptek fel efféle kifogásokkal. Gondoljuk csak meg, ha egyáltalán bármilyen komoly gyanú felmerült volna, az amúgy is nemszeretem halfélét úgy vágják ki az amerikai piacokról, hogy uszonya sem éri a földet. A későbbi pereket és gatyájuk kifizetését megelőzendő több nagy áruházlánc (igen, a Tesco is...) bevizsgáltatta az Ázsiából érkező basaszállítmányokat kémiai és biológiai szennyezés tekintetében, ám (legalábbis egészségügyi határérték fölött) semmit sem találtak. Amúgy hasonlóképpen cselekedett az ausztrál mezőgazdasági és halászati felügyeleti szerv (AQIS), amely nyomokban malachitzöld nevű szerves (neve ellenére rezet nem tartalmazó) festékanyagot mutatott ki a halfilékben, de mást ők sem leltek. Mellesleg a malachitzöldet kiterjedten használják akváriumokban, s néha halgazdaságokban is, hiszen remek ellenszere a halikrákat pusztító nyálkagomba-fertőzést (halpenészt) okozó heterokont szervezeteknek. Az interneten is terjedő vádak ennél sokkal konkrétabbak: ezek szerint a halakat pöcegödrökben tenyésztik, amelyekbe az eső amúgy belemossa a környező vegyi üzemek szennyét, meg azt is, amit az amcsik a háborúban kiszórtak. S ehhez még jön a tromf: a gyorsabb szaporodás érdekében női vizeletből kinyert kínai hormonkészítményekkel kezelik a halakat, amelyek amúgy sem kifejezetten wellnesskörülmények között nevelkednek. Nos, ez utóbbi biztosan áll is, ezért a Pangasius-tenyésztés eme formája fel is került egy WWF-feketelistára, ami náluk vörös, és annyit jelent: az adott faj fogyasztását nem javasolják a környezettudatos vásárlóknak. Most azonban az ENSZ környezetvédelmi világalapja megegyezett Vietnammal, s ennek értelmében 2015-ig legalább minden második Pangasius-exportszállítmánynak eleget kell tennie a WWF halkultúrák számára előírt szigorú, hét pontból álló kritériumainak - cserébe a panga kikerül a büntiből. A többi horrorsztorinak azonban nem lelik nyomát az analitikai laborokban - a biológiai és kémiai fertőzés mégsem oly mértékű, mint azt a szokásos parakeltők hirdetik, vagy meg sem történt. Ezenfelül számolni kell azzal is (természetesen a kommunális szennyeződés vonatkozásában), hogy a biológiai lebomlás trópusi körülmények között lényegesen gyorsabb, mint gondolnánk. S végül cinikus zárszó gyanánt elmondhatjuk: úgy tűnik, nincs az a nehézfémmel és hormonokkal megbolondított trágyalé, ami némi ízt bírna kölcsönözni a nálunk is kapható tra fajtájú Pangasiusnak.
