Legutóbb egy Gyula környékén feltűnt, szabadon kóborló, kis termetű erszényes, egy úgynevezett Bennett-kenguru hívta fel a figyelmet arra, hogy a globalizációnak köszönhetően egészen egzotikus lakói is lehetnek a magyar pusztának. A szökevény kenguru (amely alighanem egy privát állatseregletből léphetett le) rövid időre valóságos médiasztárrá vált, ám befogni végül nem sikerült (egyes nézetek szerint csupán átugrott a szomszédos Romániába, mások szerint vacsorára tálalták fel) – ahogy az illetékesek nem nagyon boldogulnak az erszényes szökevénynél nagyobb létszámban kóborló jövevényekkel sem. A kenguru esete csupán azért tűnik különösen ironikusnak, mivel éppen eredeti otthona, Ausztrália az úgynevezett inváziós fajok által leginkább sújtott kontinens – most viszont ők adtak valamit az óvilágnak.
Az ember közvetett vagy közvetlen segítségével elterjedő (s néha kivaduló) állati migránsok alkalmanként pánikot is képesek kelteni. Napról napra érkeznek híradások a gyarapodó floridai tigrispiton-populáció őshonos faunát megtizedelő „rémtetteiről”. A Dél-Ázsiában honos óriáskígyókat (vagy éppen őseiket, hiszen szaporodnak is a lápvidéken – sőt a különböző alfajok a gyanú szerint egymással is kereszteződnek!) gondatlan gazdáik engedték szabadon, vagy éppen az átvonuló trópusi viharok, hurrikánok, tornádók terráriumzúzó ereje nyomán szabadultak el, s mostanára a nekik kedvező klímájú mocsárvidék (Everglades) csúcsragadozójává nőtték ki magukat. A magyar klíma szerencsére nemigen teszi lehetővé, hogy trópusi klímához szokott agresszív ragadozók, krokodilok, kajmánok, piranhák, óráskígyók vagy éppen nagyragadozók néhány szerencsés hónapnál többet is kibírjanak a magyar vadonban. Alkalmi jelenlétükről persze rendszeresen érkeznek – többnyire persze kacsának bizonyuló – hírek. Náluk azonban sokkal „közhelyesebb” vendégfajok tömkelege lakja hazánkat – sokuk jelenlétét a biológusok veszélyesnek tartják a honi biodiverzitásra (azaz a biológiai sokszínűségre) nézve. Ebbéli kártételük második helyen szerepel a kockázatok listáján, közvetlenül a módszeres élőhelypusztítás mögött, ez utóbbiban mi emberek vagyunk a ludasok – miközben némelyikük esetében határozott meglepetést okozhat már maga az a tény is, hogy nem őshonosak a Kárpát-medencében.
Fotó: MTI
Vértetű, krumplibogár, naphal Vizsgálódásunkat a hatlábúakkal kezdjük: az inváziós rovarfajok között találunk olyan régóta rossz hírű, közismert kártevőket is, mint a krumplibogár, a vadgesztenyelevél-aknázómoly, a vértetű, vagy a tölgyselyemlepke. Utóbbi kivételével (amelyet Japánból hurcoltak be), a többi Amerikából került ide. Elterjedésüket néha hajmeresztő összeesküvés-elméletek kísérték, pedig jöttek ők maguktól, kihasználva a világkereskedelem kínálta közlekedési infrastruktúrát. Érkeznek persze újabb hívatlan vendégek is, mint az utóbbi időben nagy sajtónyilvánosságot kapott harlekinkaticák: a Kelet-Ázsia felől megállíthatatlanul terjedő faj nálunk először négy éve jelent meg, de mára óriási létszámú kolóniákban él. A harlekinkaticák több alfaja is ismert, ezek közül kettő kitinpáncélja fekete alapon kettő, illetve négy piros, vöröses folttal, harmadik a mi katicánkhoz hasonlóan narancssárga vagy piros alapon fekete pöttyös, de azokból két-háromszor annyit találunk, mint a hétpettyeseknél. A harlekinkaticák pont ott élnek (a fák lombkoronájában), és pont azt eszik (levéltetveket), mint az őshonos kétpettyes katicáink, ezért elsősorban rájuk nézve veszélyes a kiszorító hatásuk – a hétpettyes őslakók ennél egy fokkal védettebbek velük szemben. A halak között is sok a betelepített fajta, melyektől néha nehezen lehet megszabadulni: a szivárványos pisztráng, a naphal, a törpeharcsafélék mind észak-amerikai eredetűek, a többi uszonyos jövevény többnyire kelet-ázsiai, kínai származású. (Ilyenek például a busafélék, az amur, az ezüstkárász.) Többnyire gazdasági okokból telepítették hozzánk ezeket, de az élet az ő esetükben is utat tört, s elterjedtek ott is, ahová nem szánták őket – a főleg akvaristák által kedvelt naphal például egy tógazdaságból szökött ki több mint száz évvel ezelőtt. Szinte valamennyiükre jellemző, hogy túlszaporodásuk esetén veszélyeztetik ez eredeti biológiai környezetet és az őshonos fajokat vagy azok életterét – ugyanakkor még mindig több-kevesebb kulináris jelentőséggel bírnak (habár a busahalászlétől az isten mentsen meg mindenkit…).
A mosómedvék és a páriák Miközben akadnak inváziós fajok a puhatestűek (például az időről időre pánikot okozó spanyol meztelen csigák és az amuri kagyló) vagy a rákok között (mint a szennyezett vizet is remekül tűrő, szó szerint minden szirszaron megélő amerikai folyami rák), de az igazán nevezetes, gerinces vendégek jórészt préda vagy haszonállat gyanánt kerültek hozzánk.
A fácánt például többségünk őshonosnak vélné, pedig a Kaukázus vidékéről telepítették be Európába – először az ókori görögök, akiktől a rómaiak vették át a stafétát, s a madár elterjedése túlélte a birodalom összeomlását is. Igazából nem tudhatjuk, milyen volna, ha korlátlanul elszaporodnának, elvégre manapság is kegyetlenül vadásszák őket. Hasonló módon betelepített állatok a dámvad és a muflon is: előbbi gyakorlatilag már kihalt (vagy erősen megritkult) eredeti holocén lakóhelyén, Észak-Afrikában és Elő-Ázsiában, az ókor óta Európába telepített állományok azonban köszönik, jól vannak. A mosómedvéket prémjük miatt kezdték el tenyészteni Európában, ám a lágerekből megszökött példányok idővel életképes kolóniákat hoztak létre Európában – például a (Németországban lévő) Mosel-völgyében, de érkeztek már hírek magyarországi mosómedve-partizánokról is.
A pézsmapocok, egy másik olyan bundás állat, amely nemcsak szökés, de tudatos telepítés révén is megkapta a maga életterét. Élt is a lehetőséggel, s mesterien foglalta el a számára kedvező ökológiai fülkét. Mára egész Eurázsiában elterjedt, nálunk is igen gyakori – szorgalmasan furkálja a gátakat, és már ezzel is hatalmas károkat okoz. Ráadásul a populáció működésének sajátosságaiból következően az őszi irtás még növeli is téli túlélési esélyeiket (kevesebben kénytelenek osztozni a szűkös táplálékkészleteken, így azután életerős, fickós példányok látnak neki tavasszal a közösség gyarapításának).
A magyarországi vándorfajok páriája kétségtelenül a nyestkutya. Az eredetileg Kelet-Ázsiában és Japánban honos (utóbbi helyen tanuki néven mágikus sajátságokkal felruházott) lény magyarországi előfordulásáról alig van adat, de puskás szemszögből irgalmatlanul vadászandó dúvadnak, az ökoszisztéma egyensúlyának szempontjából pedig veszélyes inváziós fajnak tekintik.
(Cikkünk hamarosan következő második részében a növényi bevándorlókkal foglalkozunk.)
