Az ünnepeket megelőző hetek sűrű történései között nem kapott nagyobb nyilvánosságot egy rég elfeledett szerzetes tanár emléktáblájának felavatása. 2011. december 14-én Marosi Arnold (1873-1939) intézményalapítóra, a Szent István Király Múzeum első igazgatójára emlékeztek Székesfehérvár és Fejér megye notabilitásai, többek között Cser-Palkovics András polgármester, Vargha Tamás, a megyei közgyűlés elnöke (mindketten fideszes parlamenti képviselők) és velük Dékány Árpád Sixtus zirci főapát, akik mind fejet hajtottak a múzeumügy egykori apostolának Nagy Benedek szobrászművész által készített domborműve előtt. Marosi Arnold nevét mára utca és múzeumi alapítvány is viseli, ráadásul a megyei közgyűlés már 2008-ban díjat alapított, amit a megye örökségvédelméért adományoznak az arra érdemeseknek.
Egy reneszánsz egyházfi
A rábaközi Szilsárkányban még Málics Mihályként született, később a cisztercieknél az Arnold egyházi nevet nyerő, utóbb pedig (alighanem már tanárként) Marosira magyarosító szerzetes-tanár-muzeológus-polihisztor valóban regényes életutat járt be. Már 16 évesen csatlakozik a zirci ciszterci szerzetesekhez, az 1890-es években a budapesti egyetemen folytat természettudományi stúdiumokat, többek között földrajz és természetrajz tárgykörében. A megszerzett tanári diplomát (melyhez később hitoktatói oklevelet is szerez) később sem hagyja porosodni - a tudományok terén pedig úgyszólván haláláig autodidakta módon képzi magát, s amit megtanult, azt szenvedélyesen tovább is adja. 1902-1909 között a pécsi ciszterci főgimnázium (később Nagy Lajos Gimnázium néven többek között jelen cikk szerzőjének alma matere) tanára, de emellett bekapcsolódik a pécsi múzeumi élet megszervezésébe is.
Beszédet mond 1904. november 27-én, a pécsi múzeum alapító ünnepségén, emellett fáradhatatlan tudománynépszerűsítő: népakadémiai előadásai többek között Az ember őskora, Az ember őstörténete, Az ősember és az ember származása (ezzel a témával 1906-ban a mohácsi publikumot képeszthette el!), Az élet kialakulása címet viselik. Az archeológia, a muzeológia s egyben a biológiai tudományok újabb eredményeinek megismertetése azután is szenvedélyei közé tartozik, hogy 1909 őszén áthelyezik Székesfehérvárra, ahol 1897-ben már eltölt egy kis időt, ám tüdőbetegsége ekkor még akadályt gördít pedagógiai karrierje elé. Egy évvel később megalapítja a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeumi Egyesületet, és magángyűjtemények, valamint megyei és városi levéltárak átvétele nyomán egy e célra kibérelt helyiségben létre is jön a Fejérvármegyei és Székesfehérvári Múzeum, melynek ő lesz az első igazgatója. Később is rendületlenül szervezi a helyi múzeumi életet, s jó érzékkel gyűjt magánmecénásokat és hivatali támogatókat a muzeológia és az archeológia számára. Jellemző, hogy már a kezdetektől bírja Prohászka Ottokár megyés püspök, korának egyik közéleti aktivitásáról ismert notabilitása, előbb az egyházi hierarchiával szembeni nonkonformizmusa, utóbb inkább antiszemita, fajvédő ideológusi munkássága miatt hírhedett egyházi vezetőjének támogatását. S bár Marosi utóbb a múzeumügy apostolaként, országos jelentőségű ünnepségek - például az 1930-as Szent Imre-év vagy az 1938-as Szent István-év - szervezőjeként és számos Fejér megyei régészeti lelőhely első feltárójaként válik ismertté, patrónusához hasonló módon és irányban aktivizálja magát a háborúvesztés és a forradalmak nyomán. (A kommün alatt Marosit elmozdítják múzeumvezetői állásából, s helyére a máig vitatott megítélésű művelődéstörténész, Rexa Dezső kerül.)
Az ellenforradalmi keresztény-nemzeti kurzus idején Marosi buzgón vesz részt a legkülönfélébb radikális jobboldali szerveződések életében. Jelen van a militáns antiszemita ÉME (az ébredő magyarok) városi taggyűlésein, a Területvédő Liga népgyűlésein, szerepet visz az amúgy veteránokat tömörítő MOVE életében, az EX (Etelközi Szövetség) táborozásain és különböző keresztény hivatásrendi szervezetek munkájában is. Az érzékelhetően kissé grafomán szerző cikkeinek címe is árulkodó: Faji öntudat, A magyar faj válsága, A magyar jövő, Iskola és világnézet, A templom a keresztény világnézet bástyája, Nemzetfenntartó tényezők, Törjük le a destruktív sajtót.
Ám ha azt gondolnánk, hogy Marosi nem lépte át a korában dominánsnak mondható kurzuskeresztény, tucatfajvédő sablonok által uralt kereteket, érdemes elolvasnunk 1923-as Átöröklés és nemzetvédelem című, már borítóján is meghökkentő eszmei kombinációt sejtető könyvecskéjét, mely Magyarországon úttörő módon próbálja az akkor már nálunk is régóta (és mint látni fogjuk: meglehetősen széles körben) népszerű eugenika eszméit - némileg megszelídítve - az új keresztény kurzus szolgálatába állítani. Műve jelentős részben kora genetikai, átörökléstani ismereteinek gyűjteménye - gyanítható, hogy sok hívő keresztény olvasója alighanem tőle értesült az első (mendeli) genetikai forradalom eredményeiről. Művében azonban Marosi tovább is lép, s jeles elődei, mindenekelőtt a diszciplínaalapító Francis Galton nyomdokain megkísérli egyes társadalmilag is releváns tulajdonságok genetikai átöröklését analizálni. Ezzel persze olyan talajra lép, ami az eugenikát és faji higiéniai kutatásokat zsigerből elvető korunkban gyanúsnak számít, de a maga korában tökéletesen comme il faut-nak számított - amennyiben a tehetséget, sőt a morális érzéket vagy annak hiányát, a "bűnöző hajlam" átöröklését genetikai okokkal magyarázza, még a környezeti jellemzőket is zárójelbe téve.
Ha nem tiszta, vidd vissza
Még ennél is gyanúsabb, amikor már az emberen belüli fajokról beszél: napjainkban a tudományos konszenzus része az emberi faj osztatlan egysége. Sőt nem átall ezen feltételezett "fajok" keveredésekor "korcsokról" értekezni, gyönyörűen leképezve azt a konsternációt, melyet korának "fajkutató" puristáiban az etnikumok és antropológiai csoportok (minimum évezredek óta zajló) keveredése keltett. Ehhez képest csak apró adalék, hogy a nemzetek életéről és pusztulásáról is rendes szociáldarwinista, "bio-historicista" alapon beszél - annak dacára, hogy a szociáldarwinizmust annak nyílt materializmusa miatt kénytelen elvetni. Könyvének utolsó fejezete már a Fajegészségtan címet viseli - s nyíltan átveszi Alfred Ploetz, az eugenika német (és korántsem náci!) apostolának "fajhigiénia" fogalmát. Természetesen ebben a fejezetben talál módot arra is, hogy néhány keresetlen szóval elparentálja a zsidóságot, amely sem lelki tulajdonságai, sem (különösebben nem részletezett) fizikai jellemzői miatt nem homológ a magyarsággal - pláne, ami a nemzeti érzést és a magyar hagyományokhoz való ragaszkodást illeti. A két "faj" keveredése éppen ezért Marosi szerint nem kívánatos, mivel a károsnak ítélt zsidó karakterjegyek így is csak 4-5 nemzedék múltán enyésznek el - de a visszaesés (regresszió) még ezután sem kizárt! A keveredés kizárása nyomán a megoldás sem egyszerű, hangzik a mélyen áltudományos válasz, elvégre a környezet asszimiláló hatására zsidóság esetében nem számíthatunk. A biológia (pontosabban Marosi) szerint a külső körülmények legfeljebb az egyénre vannak hatással, a faji jelleget azonban belátható időn belül nem változtatják meg. Marosi (s megannyi kortársa!) számára a nemzeti karakterjegyek és erkölcsi vonások a leszármazás mendeli törvényei szerint öröklődnek - ami persze a genetika emberi társadalomra történő mechanikus alkalmazásából közvetlenül adódó agyrém. Tehát nincs más feladat, mint kínosan ügyelni a fajtisztaságra - a magyar faj jó tulajdonságainak védelme és a faji öntudat fokozása amúgy is a magyar állam legfőbb feladatai közé kell, hogy tartozzon. S bár Marosi némiképpen elhatárolódik az eugenika materialista-szociáldarwinista irányzataitól s azok radikális módszereitől, mégis megértéssel idézi Hoffman Gézát, a radikális eugenikai gondolkodásmód magyarországi apostolát - aki írásaiban úttörő módon ötvözte a kezdetben Amerikából (!) importált eugenikai gondolatot, a faji alapú német, völkisch-alldeutsch biopolitikai meggondolásokkal. A kényszersterilizációtól az ilyen-olyan faji, genetikai, fizikai vagy morális szempontból alkalmatlan egyedek (a kor némely eugenistája szerint például az egypetéjű ikrek is csak elpusztítandó genetikai selejtek) kiiktatásáig, no meg a szuperhímek és szupernőstények többnejűségéig, többférjűségéig terjedő recepteket persze nem teheti magáévá egy keresztény szerző - ezeket tehát istentelenként el is veti. Számára a fajhigiénia mérsékletesebb megoldásai a kívánatosak, melyek népbe való átplántálásában igen nagy szerepet játszhat a nevelés, közötte a szexuális felvilágosítás, mely műfajban a népszerű, ámde "pornografikusnak" ítélt füzetkék helyett inkább A tiszta férfiúság szerzőjeként elhíresült Tóth Tihamér a zsinórmérték.
Marosinak megvan a véleménye a népesség genetikai összetételének jobbításáról is: különbséget kell tenni a fajfejlődésre nézve káros és hasznos elegyek között, és oda kell hatni, hogy az utóbbiak száma utódaik révén növekedjék, előbbiek meg lehetőség szerint ne vegyenek részt a jövő nemzedékek létrehozásában. Házasságot tehát csak orvosi-hatósági engedéllyel lehessen kötni, miután alaposan megvizsgálnák a házasulandókat fajhigiéniai szempontból is, majd a friss házasokat minél több utód létrehozására ösztönöznék. Vannak persze feladatai a negatív eugenikának is, de csak módjával: Marosi kénytelen elismerni, hogy a gyenge, beteges szervezetűek néha kivételes tehetséget árulnak el, melyet kár volna veszni hagyni pusztán túlhajtott fajhigiéniai szenvedélyből.
A darwini tanok félreértéséből és emberre való mechanikus alkalmazásából fakadó eugenikai program, a társadalmak, fajok és nemzetek genetikai állományának mesterséges jobbításában való (vak)hit egykoron ideológiai táborokon átívelő meggyőződés lehetett. Mint azt majd egy következő cikkben részletesen is kifejtjük, az eugenikának története során létezett szocialista, kommunista, liberális, konzervatív jobboldali és szélsőjobboldali-náci variánsa - vagyis ilyen eltérő közegekben is élhettek sokszor hasonló módszerekkel -, s e nézetek, sőt az ezeken alapuló praxis évtizedekkel élte túl még a fajhigiénia legszörnyűbb programját megvalósító hitleri rezsim tombolását. Marosi Arnold szerteágazó pályafutásának egyik markáns jellegzetessége volt az eugenika meglehetősen hajmeresztő, jobboldali-fajvédő ideológiába csomagolt, ugyanakkor részlegesen krisztianizált variánsának népszerűsítése. Aligha ez életművének legmaradandóbb epizódja.
