A világosi fegyverletétel után néhány évvel a Komárom melletti Ácsnál elesett az utolsó magyar hódvár, a feltartott kézzel kimasírozó védőket egyszerűen agyonlőtték. A WWF hét éve elkezdte visszaköltöztetni a kipusztított rágcsálót a hazai árterekre, miként Mária Terézia idején, most is német telepesek érkeznek az elnéptelenedett területekre. Mielőtt a horgászok és az erdészek a szívükhöz kapnának, szögezzük le: a hód étrendje zömében nem halakból, hanem lágyszárú növényekből áll, és vár helyett beéri partba vájt üreggel is.Hiába a rajzfilmbe illő külső, a tiszteletet parancsoló szorgosság, a hód nem úszhatta meg. Prémje a kalapgyártás fontos alapanyagaként szolgált, farktőmirigyének váladéka, a hódpézsma gyógyító csodaszernek számított, ráadásul a katolikus egyház tévesen halnak minősítette, ezért húsát a hívők böjt idején is fogyaszthatták. Magyarországon az 1850-es években lőtték ki az utolsó példányokat, a hódot ekkoriban egész Európában a végveszély fenyegette. Svédországban már az 1920-as években elkezdődött a visszatelepítés, a példát több észak-, majd nyugat-európai ország követte. Miután a faj Magyarországon
posztumusz védettséget kapott,
a 90-es évek óta nálunk is igyekeznek újra meghonosítani a 30 kilósra is megnövő rágcsálót. Jellemző módon azonban nem környezetvédelmi hatóságaink, hanem egy civil szervezet látott munkához. 1997-ben Gemencen maga a walesi herceg, a WWF tiszteletbeli elnöke kívánt sok szerencsét az egyik első telepes családnak, akik a főúri beszédet udvariasan végighallgatták, majd szétrágták a faágakból tákolt alkalmi ketrecet, és a sajtónyilvánosság elől angolosan távoztak. A betelepítések nyomán ma már mintegy 400 hód rendezkedett be nálunk - kétharmaduk a Szigetközben koptatja narancssárga metszőfogait, a másik stabil lakóbázis a Tisza mentén kezd kialakulni. Ráadásul a szomszédos országokban letelepített családok egy része is "áttelepült".
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nyugati csücskében fekvő Tiszadob tipikus kelet-magyarországi település, de a falu szélén található Andrássy-kastély párában úszó kertje a Tisza-partról nézve Loire menti látványosságnak is beillik. 1846-ban a falutól egy kőhajításnyira kezdték el a Tisza szabályozását, ma pedig a kastély körüli kialakult holtágakban bajor hódfamíliákat engednek szabadon. Szabó Péter, Tiszadob polgármestere elmondta, hogy a rágcsálók beköltözéséről tájékoztatják a környék apraját-nagyját, nehogy az árterületre kijáró emberek a hódokat
nagyra nőtt patkánynak
nézzék, és fejszével verjék agyon. A birtokon ötven éve működő gyermekváros lakói a szakadó eső és a szügyig érő sár miatt nem jönnek hódnézőbe. A megyei önkormányzat egyébként épp most veri dobra az egykori főúri ingatlant, ha az üzletet nyélbe ütik, a hódok után nemsokára majd száz kiskorút kell valahol letelepíteni.
Marcus, a hódokat szállító német zöldszervezet egyik aktivistája sárdagasztás közben felfedi, miért szereti úgy ezeket az állatokat. "Nincs még egy élőlény, amely ilyen tudatosan alakítaná a környezetét, úgy, hogy közben hasznos is. Ahol például gátat emel, ott a vízszinttel nő a halállomány." A hódokról szerinte a természetfilmek alapján is az a kép rögzült, hogy halomra döntik a fákat, pedig a filmekben szinte kizárólag a kanadai rokonság tűnik fel, akik sokkal ambiciózusabb várépítők, mint a kocsi platóján várakozó eurázsiai társaik. "Mielőtt belekezdünk a telepítésbe, egyeztetünk a természetvédelmi hatósággal, az erdészekkel és az erdő tulajdonosával is. Az eurázsiai hód egyébként csak minimális mennyiségű fát rág el, 90 százalékban lágyszárú növényeket eszik, csak télen majszol rügyet meg fakérget. De legtöbbször szerényen beéri a vékonyabb törzsekkel, lakhelyként pedig megteszi a földbe vájt üreg is" - oszlatja el az aggodalmakat Bera Márta, a program WWF-es koordinátora.
"Azért adjuk ingyen, mert nálunk már sok ezer hód él, inkább
legyen a tiétek
a felesleg, mint hogy levadásszák őket" - mondják a bajorok, akik nem ütköznek meg azon, hogy a WWF magyarországi szervezete a programot egy barkácsáruház támogatásával viszi végig. Ilyen együttműködésre náluk is akad példa, pedig ott a magánszemélyek összemérhetetlenül több pénzzel szponzorálják a természetvédelmet. Itthoni zöldek ugyanakkor gyakran cikizik a WWF-et, hogy nála úgymond néhány millió forintért bárki zöldre moshatja magát, a legtöbben a McDonald`sszel kötött (azóta érvényét vesztett) megállapodásukat szokták felhánytorgatni.
A füves tisztáson már áll a tető nélküli faketrec, ahonnan a dzsippel ideszállított állatok a szabadba rághatják magukat. A több száz kilométeres zötykölődés megviseli a hódok idegeit, a szellős fatákolmányon végzett bemelegítő gyakorlat után a kutatók szerint azonban majd nyugodtabban és nagyobb önbizalommal nézhetnek szembe a magyar ugar kihívásaival. Ám a tömegtől megriadt állatoknak most eszük ágában sincs megdolgozni a szabadságért - erre szabályosan kirázzák őket a földre. Egyikük váratlanul kislisszol az arénából, villámgyorsan kötényt ad több magyar védőnek, de szállítója fülön csípi, megmarkolja, és felemeli. Egy ideig némán egymásba fúrják tekintetüket, aztán kitör a vihar. A hód oroszlánmódra küzd, dobálja magát, pengeként forgatja lapos, pikkelyes farkát, miközben hátborzongató pofákat vág, ám apró mancsaival minden igyekezete ellenére sem képes fogást találni gyakorlott ellenfelén. Végül szabályos dzsúdófogással földre viszik a némán küzdő állatot, amely aztán az övéin tölti ki mérgét. Kisvártatva a família összes tagja kipréseli magát a réseken, menetoszlopba fejlődnek, és farkukkal a földön dobolva beletrappolnak a Tiszába. Miután a hódok beleolvadnak a szürkeségbe, visszatérünk a kastélyba, ahol a fehérasztalnál, főiskolai oktatóként megőszült természetvédők azon vitáznak, kinek a kutyája érzi meg a legmesszebbről a cigányszagot.
Linder Bálint
