Ahhoz, hogy egy szerkezet kiérdemelhesse a "hülyerobot" címet, három feltételnek kell megfelelnie. A legfontosabb, hogy ne legyen hasznos funkciója - aminek nyilvánvaló kultúrakritikai vonatkozásaira itt nem térhetünk ki. A második, hogy legyen vicces, nevettesse meg a közönséget, amiből máris kiviláglik, hogy a hülyerobot a tömegszórakoztatás eszköze, miáltal a két feltétel között máris ellentmondás keletkezik, hiszen a nevetésélmény tiszta haszon, nem is szólva az eladott jegyek ellenértékéről. Márpedig jól ment a bolt, nemhogy az utolsó székig, de az utolsó lépcsőig megtöltötte a termet a korosztályok teljes spektrumát felvonultató közönség. Végül a harmadik feltétel: a robotnak
mechanikus vezérléssel
kell rendelkeznie, és ennek fejlettségi szintje is a versengés tárgya - ámbár az utcai kedvcsináló vitrinben látható robotbelsők inkább viszonylag egyszerű megoldásokat sejtettek. Vagyis, ha meggondoljuk, Leonardo da Vinci vaslovagja ugyanúgy nevezhetett volna, mint a derék 18. századi francia feltaláló, Jacques de Vaucanson vizet ivó, magokat csipegető, szárnyával verdeső "emésztő kacsája", amely a belsejében zajló vegyi folyamatok eredményeként állítólag közel élethű végtermék kibocsátására is képes volt. Egyébként azt, hogy a művi szarás problémája mekkora izgalomban tartja azóta is az emberiséget, a belga Wim Delvoye képzőművész Cloaca című, Magyarországon is bemutatott nagyméretű emésztőszerkezete mutatja, amely a beadagolt ételnek megfelelően más és más állagú, illatú ürüléket produkál, amit a művész aztán konzervdobozokba zár, hogy a gyűjtők megvásárolhassák (vö. Írott malac, Magyar Narancs, 2008. február 21.).
Fontoskodás ugyan, de ettől még fölvethető, hogy a haszontalan robot önmagában is ellentmondás, ha a szó etimológiáját vizsgáljuk, amire a magyar nyelvi közegben szerencsére nem kell időt vesztegetni, és az orosz rabota (munka) szóval történő összevetés a szláv eredetre is rámutat. Na de miért szláv az eredet, és nem latin mondjuk, ha már nem angol? Hát azért, mert a jelentős cseh írónak, Karel Capeknak nem tetszett a "labor" tőből képzett változat, amikor vonatkozó színdarabját, az R.U.R-t írta, tökéletesítve az embert alázatosan kiszolgáló szerkezet irodalmi toposzát. De még csak nem is ő, hanem - mint írja a Wikipédia - Josef nevű bátyja találta ki végül a robot kifejezést.
A hülyerobotverseny gazdája a lapunkban nemrég bemutatott Kitchen Budapest innovációs labor (Győzd le az egeret!, Magyar Narancs, 2010. szeptember 2.), ők pedig egy hasonló, kedélyesen rejtélyes célú japán csoporttól, a Maywa Denkitől vették át az eredetileg Bakarobo nevű rendezvény gondolatát, amit emennek a kezdeményezője, Tosza Nobumicsi zsűribeli jelenlétével szentesített. Mintegy referenciaként még a tényleges versengés előtt bemutatta Otamatone nevű idétlen, bizonyos ázsiai vonós hangszerek irtózatos nyekergését imitáló szerkezetét, amelynek a végén egy kis fej tátogott, miközben az alkotó a nyakon "játszva" közismert dallamokat adott elő, köztük a Monti csárdást, melynek futamait nonkonform szellemiségű káosszá formálta át. Mindamellett nem sikerült meggyőznie a szerkezet teljes értelmetlenségéről, szemben a színpadon - később kifutó - mintegy ott felejtett
hintázó robottal,
amely egy létra két lába között mímelte a hintázás lábmozdulatait, miután maga is egy pár láb volt, lelógva egy vastag lapról, amin mintha még lett volna valami.
Európában eddig még nem volt hülyerobot-viadal, következésképpen egy úttörő kontinensversengést láthattunk - néhány külföldi résztvevővel, akik ötletek és önfeledtség tekintetében semmiképpen sem előzték meg a hazaiakat. Maga a verseny úgy nézett ki, hogy a résztvevők először a kivetítőkön, egy igen feszesre vágott filmen mutatkoztak be, aztán egy felemelkedő ajtón át személyesen is megjelentek, általában raktári tolókocsin vezetve elő alkotásaikat, amelyek egy része képzőművészeti tárlatokon is megállná a helyét. És itt máris megemlíteném a kedvenceimet, a "Didergő robotokat", amelyek egy hűtőszekrény feltáruló ajtaja mögött valóban szorgalmasan végezték a nevükben megjelölt tevékenységet, sajátos hangon panaszolva föl állapotuk elkeserítő megváltoztathatatlanságát. Az igazi derültséget viszont az keltette, amikor az alkotó, Kiss László feltárta a reszketeg kicsi páros működési elvét: a nagy szemekkel ellátott téli sapkákat olyan keretekre húzták, amelyek egy-egy fekvő hangszóróból állnak ki, és az ezekben megszólaló erőteljes hangrezgés borzongatja meg a figurákat.
Figyelmet érdemelt volna a Norvégiából érkezett lengyel versenyzőnő konceptalkotása is, egy ready-made Duchamp után szabadon, de a műsorvezető nem volt hajlandó/képes követni és lefordítani az angol nyelvű prezentációt. Mindegy, a lényeg az volt, hogy egy - kétségkívül totálisan értelmetlen, mert játszásra sem alkalmas - régi kelet-európai műanyag bolti játékrobot helyeztetett be a verseny kontextusába, és ezáltal az alkotói intenció szerint újraértelmeződött - amit a zsűri említett japán tagja minden elismerése mellett sem volt hajlandó ponttal honorálni, a felhúzós mechanika egyszerűségére hivatkozva.
A győztes egyébként - megelőzve a didergők és a menekülő dobozbeli bárány (vö. A kis herceg) mellett a három sütemény között habozó, majd az egyiket kiválasztó alkotást is - a Macskanyalogató robot lett. Maga is egy macskaforma, csak szögletes kivitelben, nagy, ronda, vörös nyelvvel, amelylyel azonban vonakodott illetni a köré helyezett plüssállatokat, csak átgázolt rajtuk, föléjük kerülve pedig a közönség osztatlan örömére üzekedő mozdulatokat végzett, látványosan megtagadva még a rábízott, mérsékelten hasznos tevékenység végrehajtását is.
Trafó, október 31.
