Az alufólia hangos ellenzői az egyszerűnek tűnő magyarázattal operálnak: a könnyűfém fóliában tárolt, pláne a benne sütött ételek kémiai anyagai veszélyesen nagy mennyiségű alumíniumot oldanak magukba, aminek súlyos mérgezés, illetve krónikus betegségek (pl. neurodegeneratív megbetegedések, így Alzheimer-kór) lehetnek a következményei.
Hasonló megalapozottságú forrásokból már régóta hallani az alumínium és vegyületei veszélyességéről, gyanúba keveredtek már az alumíniumot is tartalmazó gyógyszerek, vakcinák, kozmetikumok, és mindenki hallott arról is, miért nem ajánlatos alumínium evőeszközöket használni.
Végzetes dózis
A leheletvékony alumíniumfólia az emberiség nagy találmánya: a puha, jól megmunkálható és igen könnyű fémet pár tizedmilliméternyi, még finomabb fóliák esetén néhány mikrométernyi (a méter milliomod része) vékonyságú fóliává alakíthatjuk hengerelés és öntés kombinációjával. A konyhában inkább a némileg vastagabb típusokat használjuk – főleg sütésre és ételek becsomagolására.
Sütésre számos ok miatt alkalmazhatjuk az alufóliát. A csillogó felülete visszaveri az elektromágneses spektrum nem kis részét, így az infravörös sugárzást, vagyis segít benn tartani a hőt, miközben meggátolja (de legalábbis lassítja) az aromák és esetleg a sülő hús víztartalmának távozását. A legendákkal szemben ebből a szempontból édesmindegy, hogy a tekercselt fólia csillogóbb külső vagy a matt belső rétege néz-e a benne sülő étel felé.
Sütésre azért is alkalmas, mert jelentős a hőstabilitása és a kémiai ellenálló képessége. Utóbbihoz hozzájárul, hogy levegőn egy vékony oxidréteg képződik rajta, ami megvédi a további oxidációtól (ezért marad a felülete később is csillogó, fémes), másrészt ennek következtében ellenáll a híg savaknak is. Persze csak korlátozott mértékben, a töményebb (pláne oxidatív hatású) savak már képesek megtámadni, de a konyhában is használt ecet, citromlé, sőt paradicsomszósz is korrodálhatja az alufóliát, ami azzal is jár, hogy esetleg oldott alumíniumvegyületek kerülnek az ételünkbe. Emlegetni szokták az etil-alkoholt is a fémalumíniumot megtámadó anyagok között: az üzemanyagként használt, benzinhez kevert tömény etil-alkohol például valóban erősen korrozív, és kikezdi a járművek könnyűfém alkatrészeit is, de a főzéshez használt erősen hígított formájában a szeszek e kártékony tulajdonsága már kevésbé érvényesül. Emlegetnek még számos fűszert is, ám ezek alufóliára gyakorolt hipotetikus hatásához már nehezebb konkrét kémiai folyamatokat kötni. Az ennél jobban ismert és igazolt korrózióforrás a kloridos, így például a konyhasós víz – ezért sem építenek be alumíniumból készült szerelvényeket a háztartási vízvezetékekbe.
Az említett kémiai reakcióknál érdemes figyelembe venni azok sebességét, illetve azt is, hogy milyen mennyiségű anyagot érintenek. Az alumínium korróziója még savas és/vagy sós környezetben is igen lassú, így egy átlagos sütés alatt csupán kis dózisú alumíniumvegyület beoldódása következik be (ha ennyit sem szeretnénk, akkor ecetes, citromleves, paradicsomszószos stb. ételeket lehetőleg ne borítsunk le alufóliával sütés közben).
A rendkívül vékony alufóliák amúgy is csekély mennyiséget szolgáltatnak egy főzéskor kialakuló kémiai reakciónak, a méretük sem igazán csökken sütés közben. És nem árt figyelembe venni, hogy ennek az elemnek a pillanatnyi kutatások szerint semmilyen élettani funkciója sincs (mikromennyiségben sincs rá szükségünk), ezzel szemben csupán nagyon nagy dózisokban vezet halálos tünetekhez. Rágcsálókísérletek szerint egy 80 kilogramm tömegű emberrel már valószínűleg végezne fél kilogramm alumínium-szulfát elfogyasztása, ez azonban természetes körülmények között abszurdum. Egy egészséges felnőtt számára a táplálékokból (beleértve a sütés során esetleg belekerült mennyiséget) naponta a szervezetbe került alumínium nem jelent kockázatot. Testsúlykilogrammonként 40 milligramm, azaz egy 80 kilogrammos emberre számítva 3,2 gramm alumínium napi bevitele semmilyen kockázattal sem jár (az egészségügyi kockázatokról lásd keretes írásunkat!). De nincs is olyan sütés, amelynek során ennyi alumínium oldódhat be a fóliából pusztán a hő hatására felpörgő kémiai reakciók folytán.
A körülmények szerencsétlen összjátékaként azonban felgyorsulhat az alufólia korróziója, például ha egy más fémből (pl. rozsdamentes acélból) készült edényben tárolt sós, vagy/és savas, folyékony, de legalábbis képlékeny komponenst (elektrolitot) tartalmazó ételt takarunk le szorosan alufóliával. Ha az étel közben az edény falához ér, akkor ezzel zártuk is az általunk spontán előállított elektrokémiai cella áramkörét, ez pedig működés közben fel is zabálja az egyik elektródot, azaz az alufóliát. De még ilyen esetben sem valószínű, hogy az egészségünk szempontjából kockázatos mennyiségű alumíniumvegyület kerülne az ételünkbe.
A vastagabb, több anyagot tartalmazó alumíniumedényeket viszont nem véletlenül védik a kémiai és elektrokémiai korrózió kockázatától: ezért vonják be ezeket más fémmel (saválló, rozsdamentes acéllal), vagy alakítanak ki a felületükön a csillogás kárára vastag oxidréteget, amelyet gyakorta feketére festenek. Alumínium evőeszközöket pedig már egy jó ideje nem használunk – a Kádár-kori közétkeztetés iránt nosztalgikus érzéseket táplálók örök szomorúságára.
Szelekciós ismérvek
A műanyag csomagolóanyagokkal, fóliákkal kapcsolatos félelmek korában akár lelkesedhetnénk is az alufóliáért, de azért nem szabad megfeledkezni annak járulékos környezeti terheiről sem.
Az alumíniumgyártás fokozottan energiaigényes (temérdek áram szükséges a más anyagokkal bekevert timföld elektrolíziséhez), ráadásul az előállítás során is sok kémiai szennyezőanyag keletkezik – tíz évvel az ajkai/kolontári vörösiszap-katasztrófa után ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Emellett az alumíniumgyártás az egyik legfontosabb kén-dioxid-kibocsátó, aminek a savas esők szempontjából van jelentősége, viszont az alumíniumgyártás más légnemű melléktermékeivel (fluorozott szénvegyületek) szemben ez a gáz szerencsére nem üvegházhatású.
Eltérő kémiai viselkedésük miatt a környezetbe kerülő alumíniumsók, illetve a fémalumínium más és más módon jelentenek kockázatot, de sokszor a melléjük társuló járulékos anyagok veszélyesebbek. A technológiai melléktermékként keletkező vörösiszap esetében a legnagyobb kockázat nem is az alumíniumoxid-tartalma, hanem a technológia során az alumínium-oxid kinyerésére alkalmazott lúg. Persze az alumínium-oxid és -hidroxid formájában a természetbe került fém a savas esők révén a talajba oldódhat, és ez pont a savasabb talajoknál gátolhatja a növények fejlődését. Igaz, némely kutatások szerint például a búza olyan rafinált biokémiai védekezőmechanizmust fejlesztett ki, amelynek révén (szerves vegyületek talajba juttatásával) képes megkötni a potenciálisan káros alumíniumionokat. Ehhez képest a természetbe megannyi csomagolóanyaggal és egyéb fémhulladékkal kikerült, nem reciklált alumínium (így a fóliaanyag) viszonylagos kémiai ellenálló képessége miatt oldott állapotban, könnyebben felszívható vegyületként jóval kisebb arányban jut a folyóvizekbe (ahol az alumíniumsók számos élőlény, például a kopoltyúval lélegzők, továbbá a rovarok elektrolit-háztartását károsíthatják).
A természetbe kikerült fémalumínium, így az alufóliák lebomlási folyamatának dinamikájával sem vagyunk még tisztában, mert főleg geológiai léptékkel mérve a legrégebbi alumíniumhulladékok is oly fiatalok még. Azt természetesen tudjuk, hogy a savas vagy a sós anyag kémiailag megtámadhatja az alumíniumot (utóbbi miatt is érdemes figyelemmel követni, hogyan is viselkedik például a tengervízbe került alumíniumhulladék).
Arra pedig ne is számítsunk, hogy holmi kemofil mikrobák falják fel a kidobált fóliákat: egyelőre csak olyan mikroorganizmusokra leltek, amelyek már (akár biológiailag, akár kémiailag) előkészített alumíniumvegyületeket fogyasztanak. Mindenesetre nagyon fontos lenne, ha minél több alumíniumot, akár használt fóliát hasznosítanánk újra – annál is inkább, mert ez esetben a hulladékalapú fémalumínium-előállítás egyes becslések szerint a teljes (bauxitból kiinduló) technológiai folyamat energiaszükségletének mindössze 5 százalékát igényelné. Ennek ellenére mérhetetlen sok alumínium marad újrahasznosítatlanul, amiben az anyag relatív olcsósága is szerepet játszik. A szelektív gyűjtők dolgát megnehezíti, hogy sokszor duplán vagy többszörösen laminált rétegeket állítanak elő az alufóliából plasztik csomagolóanyagokkal kombinálva. Az alumíniummal összedolgozott műanyagot nem is lehet már újrahasznosítani, ezért felesleges külön gyűjteni, a kiürült alumínium-műanyag gyógyszeres leveleket inkább dobjuk a patikák gyűjtőládáiba.
| Mellékhatások Az alumínium ritka esetben, akkor is csak nagyobb koncentrációban (például túl sok savlekötő beszedése nyomán) károsíthatja a vérképzést (kissejtes vérszegénységet okoz), illetve csontlágyuláshoz vezethet. Némely kutatási adatok arra utalnak, hogy jelentősebb mennyiségben megtámadhatja az idegrendszert. Az egészségügyi panaszok jó része olyanoknál alakulhat ki, akiknek a veséje már amúgy is károsodott. Az egészséges szervezet a bekerült, kémiailag kötött alumíniumot többnyire a széklettel, részben a vizelettel eltávolítja. Hosszú ideje folynak kutatások a neurodegeneratív kockázatáról is, de nem találtak még kapcsolatot az alumíniumvegyületek és az Alzheimer-kór kialakulása között. A vakcinákban immunválaszt erősítő adjuvánsként alkalmazott alumíniumsók összességében csekély mennyisége sem ad okot az aggodalomra. |
