Még soha nem érezték ennyire perzselőnek a júniust Észak-Szibéria lakói. Sorra dőltek a rekordok; az északi sarkkörön túl szinte heteken át jóval melegebb volt, mint Közép-Európában – miközben a Kárpát-medence és benne Magyarország is csak június utolsó napjaiban kóstolt bele az igazi nyárba, Szibériába ennél jóval korábban beköszöntött a forróság. Már a május is 8–10 fokkal volt melegebb a sokévi átlagnál, június 21-én pedig a régió északkeleti részén, Verhojanszk városkában 38 Celsius-fok volt. Sem Szibériában, sem az északi sarkkörön belül soha nem mértek ilyen magas hőmérsékletet. Ráadásul Verhojanszk arról volt nevezetes, hogy itt rögzítették az északi félteke legalacsonyabb hőmérsékletét: mínusz 67,7 fokot 1892-ben. Ezzel a bolygónk egy adott pontján mért legnagyobb hőmérséklet-ingadozás (az abszolút minimum és maximum különbsége) csúcsa is megdőlt: az új érték 105,7 fok. A régió amúgy nem csupán a rendkívül hideg téli időszakairól nevezetes, nyár derekán a meleg periódusok, a hőhullámok sem annyira ritkák erre. 1988 késő júliusában a mostanihoz hasonló meleg volt errefelé, ám az idei rekord még ehhez képest is kivételes.
Tombolnak
E távoli, északi sarkvidéki régióban sokszor a nyár sem kezdődik el júliusig. A júniusi hőmérsékleti maximumok átlagát kicsivel 20 fok alatt lehetett meghúzni, a mostani rekord 18 fokkal volt efölött. A prognózisok szerint a július eleje nem lesz ennyire forró, a maximumok csak néha haladják meg majd a 25 fokot, de ezen a vidéken még ez is átlagon felüli.
Nem is maguk a látványos rekordok riasztóak, hanem a mérések szerint mind gyakoribb és egyre jobban elhúzódó extrém meleg szibériai periódusok. Ezek immár kiterjednek az Arktisz, azaz az északi sarkvidék tágabb környezetére is. Észak-Kanada is kivételesen meleg időszakot él át, június utolsó hétvégéjén például az egyik legészakibb kanadai kutatóállomáson is 20 fokot mértek, márpedig az Ellesmere-szigeten található eurekai mérőpontnak a legalacsonyabb az éves átlaghőmérséklete egész Kanadában. És ne feledjük a június végén Skandináviában tomboló hőséget sem: különösen Norvégiában számít ez kiugrónak, ahol ekkor 12 fokkal volt melegebb az 1979 és 2010 között mért átlagos értékeknél.
Ha azt firtatnánk, miért lett ilyen forró a legtöbb északi sarkvidéki (meg az attól némileg délebbre elhelyezkedő) régió ebben a kora nyári szezonban, látszólag könnyen rá lehetne vágni: lám, a globális klímaváltozás következménye! Valójában, ha tekintetbe is vesszük ezt a Földünk minden pontján, igaz, eltérő mértékben érvényesülő (zömmel az emelkedő hőmérsékleti átlagokban megnyilvánuló) tendenciát, akkor sem egyértelmű, miért alakulnak ki extrém időjárási helyzetek egy-egy konkrét földrajzi helyen, pláne látszólag összekapcsoltan több, egymástól távol elhelyezkedő (bár az Északi-sarktól hasonló távolságra fekvő) régióban.
A Föld legészakibb területein tapasztalt hőhullámok a zömmel azoktól délre kumulálódó forró levegő előrenyomulása miatt következnek be. Ehhez jórészt az kell, hogy magas nyomású rendszer, azaz anticiklon foglalja el az adott régiót. Ennek (az északi féltekén) az óramutató járásával megegyező irányú áramlási rendszerében dél–délnyugat felől zavartalanul ömölhet észak–északkelet felé a meleg levegő. A jól pozicionált anticiklonok pedig blokkolják a ciklonok és azok frontjainak a szárazföld belseje felé haladását, így a hőhullám szinte zavartalan lesz. A szituáció kialakulásához hozzájárul, hogy a Jeges-tenger vizének felmelegedése miatt csökken a nyomáskülönbség a tenger és a szárazföld között, ami eltéríti a sarkköri magas légköri futóáramlásokat is (polar jet stream) – ez mintegy kimerevíti a melegedéshez vezető helyzetet. Persze ehhez az is kell, hogy a Föld jól ismert, inkább a Ráktérítőhöz közel eső, időszakosan vagy egész évben száraz „kemencéiben” már nyár elejére is kellő mennyiségű forró levegő gyűljön össze. Úgy tűnik, ezek a forró pontok, mint a Szahara, az Arab-félsziget, a Közel-Kelet száraz, sivatagos régiói, a sokszor felforrósodó indiai szubkontinens, no meg annak közép-ázsiai előtere is (ahonnan a szibériai forró levegő is származik), éves átlagban még jobban felmelegednek, mint néhány évtizede (itt is gyakoribbak a helyi körülményekhez képest erős hőhullámok).
Összjáték
Egyelőre a kutatók is csak keresik a válaszokat arra, milyen nagyobb térségeket érintő mechanizmusok alakítanak ki konkrét, akár elhúzódó időjárási szituációkat, mint amilyen a mostani szibériai hőhullám. Minden ilyen egyedi esemény a körülmények nehezen kiszámítható összjátéka nyomán alakul ki, zömmel nem lineáris folyamatok eredményeképpen. Épp emiatt a klímakutatók egyelőre nem képesek előre jelezni, melyik földi régióban várhatók az elkövetkező években szélsőséges, az átlagoktól nagymértékben eltérő események, például extrém forróság, nagyobb vagy rendkívül csekély mennyiségű csapadék. Jelenleg csak azt tudják a globális klímamodellekből a lokális szintekre lebontani, hogy adott régióban többéves távlatban mennyire növekszik a valószínűsége annak, hogy kialakulhassanak efféle szituációk.
A forró és zömmel száraz szibériai időjárás környezeti katasztrófák egész sorozatát idézte elő már eddig is. A legsúlyosabbak ezek közül a tajga-, illetve a tundraövezetben tomboló természeti tüzek: csupán Verhojanszk tágabb környezetében, azaz a Szaha Köztársaságban (Jakutföldön) 275 ezer hektár erdő és más, látszólag gyérebb növényzetű régió áll lángokban. Utóbbi distinkció nem véletlen, hiszen a tundraövezetben, a sarkkörön túl már nincsenek kiterjedt erdőségek, itt legfeljebb a bokrokból álló bozótos és a már korábban kiolvadt és jelentősen kiszáradt tőzegréteg áll lángokban. Az orosz kutatók ezek kapcsán már zombitüzekről beszélnek, mivel pontosan ott csapnak fel a lángok, ahol már a korábbi években is pusztítottak, habár a tüzeket akkor látszólag sikerült elfojtani. A parázs ugyanis a mélyben (télen átmenetileg ismét fagyos régiókkal körülvéve) tovább izzik, legfeljebb nem tud továbbterjedni. Amikor azonban kiolvadnak a szomszédos talajrétegek, a tüzek is új életre kelnek. És nemcsak páratlanul értékes élőhelyeket, természeti zónákat pusztítanak el, de gigantikus mennyiségű üvegházhatású gázt bocsátanak ki. Ráadásul helyrehozhatatlan kárt okoznak azokban a tőzegrétegekben, amelyek pedig jó hatásfokkal nyelik el a szén-dioxidot. Emellett persze a tűzvészek is gyorsíthatják az állandóan fagyos talajnak, a permafrosztnak a hőmérséklet-emelkedés miatt amúgy is felpörgött kiolvadását. A felső, periodikusan amúgy is kiolvadó talajréteg alatt található permafroszt nyaranta bekövetkező kiolvadásának (és esetleg csak részleges visszafagyásának) súlyos következményei lehetnek – némelyekkel már most is számolni kell.
Aggasztó az is, hogy milyen óriási mennyiségű, eddig a fagyott talajba zárt, klímahatású gáz szabadulhat fel így, a kutatók leginkább a szerves anyag bomlásakor keletkező metánt emlegetik. Beszélhetünk arról is, milyen potenciális veszélyt hordozhatnak az örök fagy fogságából kiszabaduló mikrobák, vírusok, gombák (ez azért a sci-fi szcenárió). A helybéliek számára azonban inkább az jelent csapást, hogy a melegben kiolvadó és mocsárrá változó környékükön a korábbi évekhez képest is kiugróan elszaporodtak a vérszívó rovarok – főleg a szúnyogok –, de a fenyőket károsító molyok is.
Talán a legfontosabbat hagytuk a végére: a sarkkörön túl épült infrastruktúrát az örökké fagyos talajra alapozták, ha az kiolvad, a települések házai imbolyogni kezdenek, a vasúti felépítmény alól pedig szinte elfogy a szilárd talaj. Az efféle olvadás okozta infrastrukturális károk összege egy tavalyi becslés szerint csupán Oroszországban 2050-ig elérheti a 100 milliárd dollárt.
Rendkívüli állapot
A szibériai (és általában az arktiszi) hőhullámok hozzájárulhatnak lokális, ipari eredetű környezeti katasztrófákhoz is. Északnyugat-Szibériában, a sarkkörön túl található Norilszk városánál idén május 29-én történt egy súlyos, számos folyó- és állóvizet érintő gázolajszennyezés, amelyhez a bányavállalat vétkes hanyagsága mellett hozzájárulhatott az észak-oroszországi sarkvidéki régió (és persze Szibéria nagy részének) szokatlanul erős felmelegedése is. A nikkel- és palládiumbányászattal foglalkozó Nornickel társaság egyik, Norilszk melletti hőerőművénél elhelyezett, dízelolaj tárolására használt tartálya hibásodott meg, és emiatt 21 ezer köbméter (17,5 ezer tonna) folyékony üzemanyag ömlött a talajra és a környékbeli élővizekbe. A szennyezés összesen 350 négyzetkilométert érintett. Putyin a történtek után rendkívüli állapotot hirdetett ki a norilszki régióban, az oroszországi Greenpeace pedig az olajszennyezést az Exxon Valdez tartályhajó 1989-es alaszkai katasztrófájához hasonlította. A tartalék energiaforrásként felhalmozott dízelolaj tartályait már jó ideje kikezdte a korrózió (amiben szintén lehetett szerepe az olvadásnak), s noha az illetékes orosz hatóság már korábban is kötelezte a társaságot arra, hogy végezzék el a szükséges javításokat, ők erre ügyet sem vetettek. A katasztrófa okaként a Nornickel is az állandóan fagyott talaj, a permafroszt hirtelen olvadását nevezte meg, amiben akár lehet is igazság. Csak éppen az is kiderült, hogy a társaság napokig titkolta a balesetet, és saját erejéből próbálta elhárítani a következményeket – mint azóta az egész világ értesült róla, sikertelenül.
