Magyar Narancs: Három évtizede tanulmányozza a prérikutyák nyelvi képességeit. Mi volt az, ami a kezdetekkor erre a területre irányította a figyelmét?
Con Slobodchikoff: Eleinte azért kezdtem a prérikutyákat tanulmányozni, hogy többet tudhassak meg a társas viselkedésükről, amiről akkoriban még csak keveset tudtunk. Elkezdtem figyelni őket, és hallottam a vészjelzéseiket, amelyeket ragadozók felbukkanásakor hallattak. Ugyanebben az időben olvastam egy tanulmányt, amely azt állította, hogy a prérikutyákkal közeli rokonságban álló földimókusfajtának kétféle vészjelzése van: az egyiket a légi, a másikat pedig a földi ragadozók felbukkanásakor adja. Ez kíváncsivá tett, hogy vajon a prérikutyáknak is hasonló-e a jelzésrendszerük. Úgyhogy felvettem pár jelzést, amit prérifarkasok, kutyák, illetve sólymok, sasok megjelenésekor hallattak, és kiderült, hogy a prérikutyák esetében is ugyanígy két csoportra lehet osztani a jelzéseket, a csoportokon belül ugyanakkor rengeteg variációt lehetett észlelni, és nem értettem, mi ennek az oka. Aztán támadt egy ötletem, hogy talán azért van így, mert megkülönböztetik a ragadozók fajtáit. Újabb felvételeket készítettem, és bebizonyosodott, hogy a prérikutyák más és más jelzéseket használnak a különféle ragadozókra - de még így is igen sok megmagyarázatlan különbség mutatkozott ezekben a jelzésekben. Az állatoknak is sajátos hanglenyomatuk van ugyan, de ez önmagában nem adott kielégítő magyarázatot. Arra gondoltam, talán a jelzéseikben valamiféle leírást adnak a ragadozókról. Így aztán újabb kísérletet szerveztem különböző színű, méretű és formájú kutyákkal, aztán kielemeztük az eredményt, és azt találtuk, hogy a prérikutyák a hangjelzéseikkel valóban részleteket közölnek a ragadozók egyéni jellemzőiről. Minden egyes vészjelzésük mondatszerűen épül fel: nemcsak azt képesek jelezni ugyanis, hogy kutyát látnak, hanem azt is, hogy mondjuk magas és vékony kutyát észlelnek, amelynek sötét színű a bundája.
MN: Egy másik kísérletében az egyik munkatársa különböző színű pólókat vett fel, és azt figyelték, hogyan változnak emiatt a prérikutyák vészjelzései. Mik voltak ekkor a tapasztalatok?
| ||
CS: Ez egy igen fontos kísérlet volt, mert megmutatta nekünk, hogy ha ugyanaz a személy különböző színű pólókban sétál a prérikutyák előtt, akkor a rágcsálók vészjelzése kizárólag azon a helyen változik meg, amely a színt jelzi, s így kimondható, hogy a jelzéseiknek nyelvtani struktúrája van. Ezt még nem publikáltam, de most már apró részleteikre tudjuk bontani a jelzéseket, hogy lássuk, a frekvenciák, illetve bizonyos részelemek időbeli kiterjedésének változásából hogyan épülnek fel ezek. Úgy tűnik, tonális jelzésekről van szó, amelyek jelentése a tonális nyelveknél, például a kínainál vagy a navajónál tapasztaltakhoz hasonlóan a hangmagasság változásának függvénye. Fontos hangsúlyozni, hogy ezekben az esetekben a változás mindig a prérikutyák jelzéseinek meghatározott komponenseiben megy végbe, nem pedig véletlenszerűen.
MN: Ismerünk a prérikutyáknál jóval intelligensebb állatokat is: ott vannak a kutyák, a delfinek, a majmok, az elefántok. Az intelligencia növekedésével jellemzően összetettebbé válik az állatok nyelve, vagy legalábbis a hangjelzéseik rendszere?
CS: Ez valószínűleg így van, de még nem fejtettük meg az intelligensebb állatfajták nyelvét olyan mélységben, ahogy én azt a prérikutyákéval tettem. A probléma a következő: ahhoz, hogy megtegyem, amit tettem a prérikutyákkal, szükségem volt a magam rosette-i kövére. Vagyis kellett egy kulcs, amivel megfejthettem, mi lehet a hangjelzésben. A prérikutyáim esetében azért kerülhetett a kulcs a kezembe, mert ezek az állatok kolóniákban élnek, így mindennap ugyanazokat az állatokat figyelhettem meg, és ha megjelöltem, meg is tudtam különböztetni őket. Ha pedig felbukkant egy ragadozó, akkor felvehettem videóra, hogy látszódjanak a megkülönböztető jegyei, közben pedig felvehettem a vészjelzéseket, és azt is, hogy a prérikutyák hogyan reagálnak rájuk. Amikor aztán a ragadozó elhagyta a területet, visszajátszhattam a rögzített vészjelzéseket, és ha az állatok ezeket hallva ugyanolyan módon menekültek, mint a ragadozó jelenlétekor, akkor okkal gondolhattam, hogy számottevő információ van a ragadozóról a jelzésbe rejtve. És ezzel eljutottam a kulcshoz, megérthettem az összefüggéseket. Számos intelligens állat esetében azonban még nincs a kezünkben ilyen kulcs. A delfinek például nagyon sok hangot képeznek, de nem értjük ezeknek az öszszefüggéseit, és a vízben nehezebb is őket megfigyelni. De hát képzeljük el, hogy valaki egy távoli világból felveszi a kettőnk közti beszélgetést! Fel tudná venni a hangokat, ahogy azt is, hogy én a számítógépem előtt ülök, és gesztikulálok a kezemmel, míg ön mondjuk csendben ül a telefonja mellett, és figyel. Hogyan tudná ez a valaki kitalálni, hogy miről szól a beszélgetés, vagy egyáltalán értelmes üzenetek cserélnek-e köztünk gazdát, ha a viselkedésünkben mindeközben semmilyen specifikus változás nem történik?
MN: Mi a helyzet a fogságban tartott delfinekkel?
CS: A fogságban tartott állatoknál mindig problémát jelent, hogy valami, amit a gondozók tesznek, befolyásolhatja az állat viselkedését, és így a hangjelzéseit is. Akik szabadon együtt tudnak úszni delfinekkel, közelebb kerülhetnek a megértéshez, bár mostanában inkább billentyűzethasználatra tanítják a delfineket - akárcsak korábban Kanzit, a híres bonobót -, hogy kommunikálhassanak velük - ez azonban nem az állatok saját nyelvéről szól.
| ||
MN: Visszatérve a prérikutyákra: mit tudunk az életük egyéb összetevőiről? Ezek is épp annyira komplexek, mint a nyelvhasználatuk?
CS: Igen, a prérikutyáknak nagyon komplex társas rendszerük van. Ahogy már említettem is, a prérikutyák kolóniákban élnek, amelyeket városoknak hívunk. Manapság úgy száz prérikutya élhet egy-egy városban, de száz-kétszáz éve akár több ezer is élhetett bennük. Minden város területekre van osztva, amelyeket járatrendszer tagol - ezeknek számos bejáratuk van, és megannyi különböző funkciójú üreget rejtenek magukban: az egyik alvásra szolgál, a másik evésre, a harmadik ürítésre és így tovább. Ezeken a területeken az állatok a számukra fogyasztható növényeket is megtalálják. Egy-egy területen egy-huszonöt prérikutya él: hímek, nőstények és a kicsinyeik. Korábban azt hittük, hogy ezek mind családok, de nemrég egy diákom DNS-vizsgálatai azt mutatták ki, hogy nem feltétlenül ez a helyzet: lehetnek köztük rokonok, családok, de egyszerű "baráti csoportok" is, amelyek azért állnak össze, hogy együttműködjenek a terület határainak védelmében. Érdekesség még, hogy a nőstények sokszor elhagyják a területüket a párzási időszakban, hogy más területek hímjeivel párosodjanak, majd visszatérnek a saját területükre, és ott szülik meg utódaikat.
MN: A prérikutyáknak nemcsak változatos vészjelzéseik vannak, hanem egymással is sokat kommunikálnak. Ez utóbbi jelzések értelmét azonban még nem sikerült megfejteni. Miért annyira nehéz dekódolni ezeket?
CS: Ezzel ismét visszajutunk a kulcshiányhoz. Amikor egymással kommunikálnak, akkor például az történik, hogy az egyik prérikutya evés közben felemeli a fejét, és azt mondja: "Csett-csett-csitt-csett-csett." Erre egy másik prérikutya a közelben így válaszol: "Csett-csett-csitt-csitt-csitt-csett." Annyit meg tudunk állapítani, hogy a közlésnek szintaxisa van, hogy bizonyos szótagok jellemzően az elején, mások a végén bukkannak fel. Talán a prérikutya az elején üdvözli a társát, majd a végén elköszön tőle. De mi történik a kettő között? Nem tudjuk, mert az állatok viselkedésében semmilyen változás nem történik a párbeszéd után.
MN: Azt olvastam, hogy jelenleg épp egy tolmácsprogramon dolgozik, amelynek segítségével könnyebben tudnánk kommunikálni a körülöttünk élő állatokkal.
CS: Egy számítógép-tudománynyal foglalkozó kollégámmal dolgozom ezen a projekten. Mesterségesintelligencia-szoftverek, például mesterséges idegrendszer segítségével próbáljuk elérni, hogy a számítógép meg tudja különböztetni a prérikutyák különféle vészjelzéseit, majd az analizáció után mondja meg nekünk, hogy mit jelent a jelzés angolul. Ezután arra is lehetőség lenne, hogy a gépnek mi mondjunk valamit angolul, amit közölni szeretnénk a prérikutyákkal, amihez aztán a számítógép megkeresi a megfelelő hangokat, és lejátssza őket az állatoknak, akik ezt reményeink szerint értelmes üzenetnek fogják majd fel - itt most persze nagyon egyszerű üzenetekről van szó. Ugyanez a technológia akár a háziállataink esetében is működőképes lehet. Számos szkeptikust meggyőzhetnénk így arról, hogy az állatoknak valóban van nyelvük, másrészt sokkal jobb viszonyt alakíthatnánk ki az állatainkkal. Ma ugyanis rengeteg állat kerül menhelyre viselkedési problémák miatt, vagyis azért, mert nem képesek kommunikálni az igényeiket. A kutyákon például sokszor nem veszik észre a gazdáik, hogy valamivel megrémítették őket, hanem csak az agresszív reakciót látják. Másrészt ma rengeteg ember semmilyen kapcsolatot nem lát saját maga és a természet, az állatok világa között, sőt van, aki idegenkedik az állatoktól. De amikor a prérikutyák nyelvéről beszélek, azt látom, hogy a hallgatók előbb-utóbb már nem az ösztöneik programjával vezérelt kis robotokat látnak bennük, hanem valódi, élő, gondolkodó lényeket, akiknek igenis jár a tisztelet.
MN: Milyen messze vagyunk ön szerint attól, hogy a kezünkbe foghassunk egy ilyen eszközt? Évekről vagy évtizedekről van szó?
CS: Már vannak hangfelismerő programjaink, létezik mesterséges intelligencia, ugyanakkor az állatok hangképzését alaposabban kell tanulmányozni, és valószínűleg figyelembe kell venni a testbeszédüket is, amiben a digitális mozgásrögzítés persze sokat segíthet. Mindent egybevéve, ha lesz rá számottevő igény, akkor szerintem öt-tíz év múlva eljuthatunk egy ilyen eszközig.
