Ha eltekintünk a kések evőeszközkészletekben betöltött - legtöbbször villával párosuló - szerepétől, a témában három típust különböztethetünk meg: a konyhakéseket, a tőröket és a bicskákat. Esetükben már egyértelműen szólókarrierről van szó, és noha számtalan formájú, méretű és anyagú kés van forgalomban, némi fantáziával és leleménnyel az összes létező darab biztosan besorolható e három csoport valamelyikébe, hogy a szélsőségekre szomjazóknak a kedvébe járjunk: a pillangókés például a bicskák közé. No de a késeknél azért mégsem a besorolás a lényeg, hanem - mint minden használati tárgy esetében - az alkalmasság. Egy késnél mindez mi más lehetne, mint a vágni tudás. Igaz, akadnak olyanok, akik számára például a szépség vagy a méret is legalább ilyen fontos, de ezek mégis csak másodlagos dolgok. Egy jó kés lehet csúnya is, olyan, mint egy tál leves az orosz hadifogolytáborban, egy a lényeg: hogy működjön. A többi már ízléstől függ.
Konyhai használat
Ami egy háztartásban késsel elkövethető, azt még a legelszántabb és legelégedetlenebb háziasszonyok is meg tudják oldani négy különböző pengeméretű konyhakéssel, ennél több már csak a helyet foglalja, bár árusítanak húszdarabos konyhai szetteket is. A lényeg, hogy legyen egy húszcentis pengéjű szeletelő (vagyis: "nagykés") általános használatra, egy tizenöt centis középméretű a felvágottaknak, kolbászoknak, egy körbelül hatcentis kicsi a zöldségekhez (meg a villanyvezeték-plankoláshoz) és egy recés pengéjű kenyérszelésre.
Bármilyen különös, viszonylag elfogadható minőségű konyhai késfelszerelést már pár száz forintért beszerezhetünk. Csodát persze ne várjunk - legtöbbször hazai vagy brazil termékekről van szó -, ennyiért még csak műanyag nyelű és nem éppen szépségükkel tüntető darabokat árulnak, pengéjük azonban megbízható, egészen biztosan acélból készült, és megfelelő kezelés mellett - ami nem biztos, hogy köszörülést jelent, sokkal inkább a szaküzletekben kapható fenőacélok, speciális esetekben fenőkövek használatát - sok-sok éven át működőképesek. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy egy brazil "műanyag nyelű" ugyanolyan teljesítményre lenne képes, mint az ötször-tízszer többe kerülő német, svéd vagy japán kések. Azonkívül, hogy ezeknél az eszközöknél a dizájnert, a márkát, a reklámot és még sok egyebet is meg kell fizetni, azért mégis a minőség a legfontosabb. A minőség kulcsa azonban nem az, hogy középkori szamurájfej van a nemesfa nyélre festve, esetleg valamelyik középkori svéd uralkodó életéből néhány jelentős epizód, egyedül az acél lehet e tekintetben a döntő szempont. Az olyan szövegeknek viszont ne dőljünk be, hogy "örökél", ilyen ugyanis nem létezik, mint ahogy nem létezik "lézerrel élezett" kés sem. Ilyet legfeljebb egy Jedi lovag tudna elkészíteni, bár igaz, ami igaz, amíg az örökél szimpla hazugság, a lézerélezés inkább félreértés. Arról van szó ugyanis, hogy a nagyobb üzemekben, ahol sorozatgyártás van, lézerrel mérik be, milyen ívű és milyen vastag, voltaképpen milyen éles legyen a penge, de magát a "fenést" már egy mechanikus - igaz, számítógéppel vezérelt - gép végzi.
Ettől függetlenül, ha a konyhakést bármilyen számlaképes üzletben vesszük, nem érhet bennünket különösebb meglepetés. Ellenben azoknál a csillogó-villogó készleteknél, amiket legtöbbször mozgóárusok kínálnak szarért-húgyért (de még ebből is lehet alkudni), szinte biztosra vehetjük, hogy nem élnek túl egy közepesen erős konyhai műveletet. Még akkor sem, ha különben jól néznek ki, és pengéjükön szinte világít a Solingen feliratú öntapadós címke. Kétségtelen, hogy ezek a tárgyak is fémből készültek (egyesek szerint a Mao idejéből megmaradt népi kohókban), de hogy pontosan milyenből, azt már csak laboratóriumi vizsgálattal lehetne megállapítani.
Tőrrel ki a szabadba
Abban nem lehet vita, hogy a konyhakéseket kizárólag otthoni használatra szánják a gyártók és a forgalmazók; a turista, a vadász, a pénzbehajtó és más "open air" késhasználók tőrrel vagy bicskával vágnak bele a sűrűbe, néha szó szerint. Tőrben és bicskában szinte mindenféle megoldás tetten érhető, a tervezők fantáziája végtelen, legutóbb például egy elsősorban reklámcélokra kifejlesztett zsebkést láttam, ami becsukott állapotban éppen olyan, mint egy bankkártya.
Ha azonban valaki kilép otthonából, és rekeszes aktatáskájában nemcsak a MaNcs legfrissebb száma, mobiltelefon és szalámis zsömle lapul, hanem mondjuk egy míves Bowie-kés is, nem árt, ha tudja, az ilyen vitézkedés bizonyos kötöttségekkel jár. 1993-ban törvény született a közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről, és az ebben foglaltak szerint senki nem hordhat magánál olyan kést, aminek pengéje nyolc centiméternél hosszabb. Egy igazi vadásztőr esetében ez nem lehet gond, ugyanis az ilyen eszköz csak akkor funkcionál hatásosan (nyúz, belez, feldolgoz), ha pengéje hat centinél nem hosszabb, viszont a turistáknak készült tőrök, illetve a hazai Rambóknak szánt túlélőkések pengehossza már kívülesik a törvényes kereteken. Ettől függetlenül hatalmas a választék mindkét fajtából (egy jó kempingtőr 3000 forintról indul, a középkategóriás túlélőkések 30-40 ezerről, határ a csillagos ég), noha elvileg az ilyen késeket csak otthon lehetne használni. Gyakorlatilag azért nem ennyire szigorú a helyzet, az erdőben például biztosan nem ugrik ki a bokorból egy rendőr szabócentivel a kezében, hogy "mutassa már azt a tőrt, amivel a nyársat vágta, hadd mérem le".
- legát -
(Köszönet Czurkó Istvánnak, a Késmánia magazin kiadójának a cikk megírásához nyújtott segítségéért.)
