Amint azt egy idős paidagogosz (aki ´56 után az egyik elitgimnáziumban talált menedéket) a MaNcsnak elmondta, a (történelem)tanár a világ legszabadabb embere: becsukja a teremajtót, aztán azt mond(ott), amit akar(t). Emiatt aztán több helyütt a történelemkönyvet a szerencsésebb diákoknak ki sem kellett nyitniuk.

A történelemtanárok szabadságát azóta sem korlátozza szinte semmi. A folyton-folyvást alakuló Nemzeti Alaptanterv alapján kell elkészíteni a helyi tantervet, amelyben fel kell tüntetni a használatos tankönyvek listáját, amit aztán elfogad az iskolafenntartó (önkormányzat, alapítvány, egyház). A tanár szabadon választhatja meg, miből és mit tanít: az általunk megkérdezett töritanárok szerint őket leginkább a felvételi követelmények vezetik, nem pedig az, hogy egyik vagy másik tankönyv minek állítja be például az őszirózsás forradalmat.

Bár a tanmenetet elvben minden évben ellenőrizhetik, gyakorlatilag semmiféle kontroll nincs, a jelenleg érvényes szaktanácsadói rendszert szimbolizáló ellenőrt az utóbbi években még nemigen látott senki. A rendszerváltás előtt gyakoribb volt a tanfelügyelés, ám annak sem volt nagy jelentősége, ha az iskolaigazgató megvédte az esetlegesen ideológiai tévelygésen kapott tanarat. Ma tanárbuktatás legfeljebb akkor fordulhat elő, ha a gyerekek és/vagy a szülők felháborodnak egy-egy tanár működésén.

Ma mindenki azt csinál, amit akar - mondta Rubovszky Péter, a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium történelemtanára, aki már maga is írt tankönyvet (ez a segédkönyvek listáján szerepel). Szerinte a tanár személyisége, illetve politikai beállítottsága ugyan nagyban meghatározhatja, miként oktatják a 20. századi történelem egyes neuralgikus pontjait (elsősorban az 1918-1920-as időszak, Trianon kérdése, a kádári konszolidáció tartozik ide), de nem ez a lényeg. Rubovszky, saját szavai szerint a pártosságot kerülve, egészen az Orbán-kormány színre lépéséig oktatja az érettségi előtt állókat, mert a gyerekeket sokkal jobban érdeklik az aktuális gazdasági folyamatok, ideológiák vagy akár a zsidókérdés, mint egy-egy sokkal korábbi esemény.

Másképpen látja a helyzetet Hosszú Gyula, a liberálisnak tekintett Berzsenyi Dániel Gimnázium professzora, aki szintén írt már történelemkönyvet a 20. század első feléről. Szerinte egyszerűen képtelenség eljutni a legutóbbi évekig, a tanárok versenyt futnak az idővel, java részük az utolsó előtti év végéig nem ér el az első világháború utáni éráig, és kész csoda, ha a kádári konszolidációra jut még pár perc az érettségire készülőknél. Ráadásul, például a második világháború esetében, a diákokat sokkal jobban érdekli a hadtörténet, a csaták és a repülőgéptípusok, mint például a holokauszt vagy az ideológiák.

Mindez azért is érdekes, mert a múlt héten két ötlet is felbukkant. Először Pokorni Zoltán oktatási miniszter vetette fel, hogy minden év április 16-án a magyar középiskolások tartsanak holokauszt-emléknapot, a megemlékezés célja, hogy életben tartsa az egyén erkölcsi felelősségét, mondotta. Másnap a kisgazda Horváth Béla is előállt a farbával, miszerint ne csak a holokauszt, hanem a kommunizmus áldozatairól is emlékezzenek meg minden évben a középiskolákban, mégpedig április 2-án, Apor Vilmos győri püspök halálának évfordulóján.

Rubovszky Péter Pokorni ötletét pozitívan fogadja, azzal, hogy az emléknapra jól fel kellene készíteni a diákokat, és csakis osztályszinten tudja elképzelni az emlékezést egy tágabb beszélgetés keretein belül, ahol szó esik a hatalom kérdéséről, a vallási megkülönböztetésről, a diktatúrák alapjellemzőiről is. Szerinte elképzelhetetlen a holokausztról olyan emléknapot szervezni, mint a március 15-ei ünnepségek. Hasonló véleményen van Hosszú Gyula is, aki gesztusnak tekinti Pokorni felvetését, és nem érdeklik az esetleges mögöttes szándékok. 1956 kapcsán is így próbálnak meg hatni a gyerekekre, azaz az október 23-a előtti napokban félreteszik mondjuk a harmincéves háborút, és a forradalomról beszélgetnek. Hosszú szerint a holokauszt kapcsán nem az a feladat, hogy szakmai vagy politikai problémákat tisztázzanak, hanem hogy elevenné tegyenek egy tragédiát, megéreztessék a gyerekekkel az ilyen kérdések jelentőségét. Az egésznek azonban van egy gyakorlati oldala is: április 16-án a végzősök, akik tanultak a holokausztról, már nem érnek rá, a többiek számára pedig az egész kérdéskör homályos még. Egyébként a holokauszt még a jó szándékú tanároknál is periferikus kérdés, maximum akkor vetődik fel élesebben, ha van zsidó (származású) gyerek az osztályban, aki rákérdez a témára. A történelemtanárok szerinte amúgy sem tudnak sokat tenni olyan irracionális jelenségekkel szemben, mint az antiszemitizmus, mert az effajta beállítódásokat a szülők és a környezet csepegtetik el a gyerekekben, és ez ellen még a tudás átadásával sem lehet sokat tenni. A kommunizmus áldozatairól viszont még nehezebb lesz szerinte emléknapot tartani, hiszen az sokkal kevésbé köthető egy konkrét eseményhez, Apor Vilmosról pedig a történelemtanárok java alighanem még nem is hallott.

A határon túl már korántsem tűnik ennyire depolitizáltnak a magyar diákok történelemoktatása: Kárpátalján ugyan magyarországi tankönyveket használnak, de Romániában a törvény betűje szerint románul kell tanítani a történelmet és a földrajzot (Szlovákiában is ilyen ötlettel állt elő a Meciar-kormány). Az informális praxis azonban inkább az, hogy a magyar nyelvű tanárok magyarul adnak elő a magyar diákoknak. ´sszel a román parlamentben még egy nagyobb botrány is kitört egy alternatív tankönyv miatt (írásában egyebek mellett a neves történész, Sorin Mitu is részt vett), melyben szakítottak a korábbi nagyromán szemlélettel, a kommunista agyrémekkel való szakításról nem is beszélve, és többek között külön részt szenteltek a kisebbségek történelmének és a civil társadalomnak is. Úgy tűnik, hogy a helyzet nem is oly rossz: az egyik magyar nyelvű, középiskolásoknak szánt történelemkönyv címlapján Mátyás király szobrának képe virul. Szlovákiában is van alternatíva, főképpen a segédkönyvek frontján, ráadásul itt a magyar történelemoktatók is markánsan konfliktusvállalók, és eszük ágában sincs a szlovák ómódi, nacionalista történelemoktatás kliséit átvenni és a diákoknak átadni (például 1848/49 vagy éppen a második világháború utáni kitelepítések ügyében). A szlovákiai hivatalos történelemoktatás elsősorban a közös történelem értelmezésében jeleskedik, itt a helyzet még a szocializmusban tapasztaltaknál is durvább, akkor a komcsik legalább az internacionalizmus jegyében visszafogták a magyarellenességet.

A legrosszabb a helyzet minden bizonnyal a Vajdaságban: itt már a nyolcvanas évek végén megjelentek az új idők új dalai a szerb történelem felsőbbrendűségéről. Elvben ugyan lehet magyarul tanítani a szerbek történelmét, gyakorlatilag viszont a magyar anyanyelvű történelemtanárok hiánya miatt szerbül folyhat az oktatás még olyan magyar többségű helyeken is, mint Zenta. Persze ha magyar a tanár, akkor itt is csalnak, ahogy tudnak.

Szerbhorváth György