A frissen hullott hó sokaknak okoz örömet - másoknál a velük született esztétikai érzéket durván árnyékolja a hólapátolás miatti stressz és az indulat szülte szitkok. Ráadásul nem csupán a rendrakás vágya sarkallja arra a háztulajdonosokat, hogy lehetőség szerint hó- és jégmentesítsék a felelősségi körükbe tartozó járdaszakaszokat: erre készteti őket - pénzbüntetés kilátásba helyezése mellett - egy ide vonatkozó rendelet is. Nyilván a nagy nyomás teszi, de az alkalmazott módszerek továbbra is hagynak maguk után némi kívánnivalót: egyszerre protestálhatunk az ismét sókúrára fogott természet és a durván lealázott józan ész nevében. És ellenük szól egy másik rendelet szava is.
Sósat, jó ropogósat
A jég- és hómentesítés legkedveltebb eszköze a konyhasó, leánykori nevén a nátrium-klorid. Hatása azon alapszik, hogy e tiszta állapotban ionrácsos anyag jeles nedvszívó, azaz erősen higroszkópos - valahogy jobban szeret vizes oldatban, mint kristályrácsban tartózkodni, az ehhez szükséges nedvességet akár a fagyott vízből is kinyeri, még a jégkristályok szétrombolása árán is. Ráadásul az így keletkező tömény sós víz fagyáspontja jóval 0 fok alatt található, azaz bizonyos határokon belül a negatív hőmérsékleti tartományban sem fog lefagyni, s egy folyadékfilmet képez a járdán és az úttesten (ha éppen ott zajlott e csodás reakció). A só mellett szól hihetetlen hatékonysága: 1 g só még -8 fokon is 7 g jeget bír felolvasztani, ám ez azt is jelenti, hogy a járda minden négyzetméterére kb. 14 deka sót kell kiszórni. A dolognak csupán két hátulütője van. Egyrészt csak egy bizonyos hőmérséklet-tartományon belül működik, -10 fok közelében, ez alatt pedig már nem használ a sózás. Előbb csak mérhetetlenül lelassul a folyamat, -18 fokos talajhőmérsékletnél (ez jóval alacsonyabb lehet, mint a 2 méter magasban mért érték!) pedig a sós víz is lefagy. Ennek a mostanában tapasztalható rekord-közeli hidegben különös jelentősége van: jó pár napon át még a déli órákban sem lesz elég meleg ahhoz, hogy hasson a nátrium-klorid. Másrészt a só sajnos nem tűnik el a járdáról az elolvadó hóval együtt, s nem is párolog el a hólével. Mi több, a sós hólé eljut a fák földlabdáihoz, ráfröccsen a gyepre, virágokra, bokrokra, és szemmel látható pusztítást okoz bennük. Ennek világos oka van: a növények az erősen sós környezetben nem tudnak vizet felvenni a talajból, ezért kiszáradnak. A sófertőzés manapság az egyik legsúlyosabb ökológiai átok a városokban, sőt már a kisebb településeken is: a gyakorta sózott térszíni elemek (úttestek, járdák) közelében akár egy kiló maradvány is lehet egy köbméter földben. Akár próbálkozhatnánk sótűrő növényekkel is, s ez esetben fordulhatnánk a tengerpartok flórájához: csakhogy ők a nagyvárosi klíma más elemeibe pusztulnának bele.
Ha kisírtuk magunkat az elsózott természet kínjai felett, jusson eszünkbe más is. A só nemcsak a növények vagy az eddig nem említett, kisebesedő lábú kedvenceink (kutyák, macskák, valamint számos vadon élő állat) ellensége, de minden, részben vasból (illetve betonból) készült tárgy, így régebbi (még elégtelen korrózióvédelmű) autóink, házaink és egyéb építményeink (például fémhidak) és persze cipőink állagában is komoly károkat okoz. Önmagában is maró hatású: a víz hatására amúgy is korrodálódó fémek pusztulását, például a vas rozsdásodását meggyorsítja. Ezenfelül remek elektrolit: vizes oldatban hidratált nátrium- és kloridionok formájában van jelen - s így vezeti az áramot! Ha legalább két (gyakorta több) különböző elektrokémiai potenciálú fém érintkezik konyhasóoldaton keresztül, akkor elemi elektrokémiai cellák sokasága jön létre, aminek - a spontán áramtermelésen felül - az elektródként funkcionáló fémalkatrészek korróziója lesz az eredménye.
Felhívnánk a figyelmet, hogy ez a folyamat végbemegy bármely vízben disszociáló, hidratált ionok keletkezése közben oldódó só esetében is - például magnézium- és kalcium-klorid jelenlétében, amelyeket szintén előszeretettel ajánlanak jégmentesítésre. Igazság szerint ezek környezetterhelése valóban kisebb, ráadásul vízben való oldódásuk exoterm (hőtermelő) folyamat, így -10 foknál is működni fognak - igaz, sokkal drágábbak, mint a homokkal keverve használt, durva ipari só.
Kavics a cipőben
Az utóbbi években feltűnt jégmentesítő anyagok előnye, hogy jóval kisebb az ökológiai káruk - ráadásul a jelenlegi hidegben is működnek. Más kérdés, hogy környezeti és egészségügyi hatásaik kapcsán szintén felmerülhetnek kétségek. A felhasznált anyagok között első helyen említhetők a különféle acetátok (az ecetsav nátrium-, kálium-, esetleg kalcium- és magnéziumsói), melyek szilárd és folyékony formában is kijuttathatók - gyakorta más szilárd síkosság-mentesítővel, így az alább még méltatandó, multifunkcionális zeolittal keverve (ez az a zúzalékszerű anyag, melyet napjainkban oly sokan bányásznak ki cipőjük, bakancsuk talpának barázdáiból).
A lényeg, hogy a sokféle néven forgalmazott (például CMP-A, CMA, Zeo Mix), sokszor azért kalcium- és magnézium-kloriddal "beütött" acetát sokkal hatékonyabb, mint a konyhasó: igen alacsony hőmérsékleten is megolvasztja (egészen pontosan oldatba viszi) a jég víztartalmát, miközben környezeti kára kisebb, és jóval kevésbé korrozív, mint a konyhasóoldat. Szintén látványos és gyors hatást érhetünk el karbamidalapú jégolvasztókkal is. Persze az árversenyt még manapság is magasan nyeri a konyhasó - már ha nem nézzük az externáliákat, a járulékos károkat. Ráadásul 2010 ősze óta a hatóság súlyos tízezrekre bírságolhat, ha konyhasóval jégmentesítjük a járdát. (A közutaknál már nem ilyen szigorúak a szabályok.)
Az említetteken kívül akadnak még viszonylag olcsó, hatásos, de azért kétséges mellékhatásokkal bíró szerek. Például használható jégmentesítésre pétisó (ami ammónium-nitrát és dolomitliszt keveréke), de túladagolva ez is csak kiégeti a növényzetet. S ne veszítsük szem elől: a jég és a hó elleni harc célja a járda járhatóvá tétele, aminek az olvasztás csupán az egyik eszköze. A havat gondos lapátolással és kapirgálással is el lehet tüntetni, a visszamaradt jég ellen pedig faforgáccsal, fűrészporral, homokkal, hamuval és kőzúzalékkal, például a már említett, macskaalomként beszerezhető zeolittal tehetjük a legtöbbet. Ez utóbbi kőzetféle ugyanis nemcsak kiváló adszorbens (jó elnyelő és megkötő sajátosságú), de lévén mesterségesen dehidratált kőzet, maga is vonzza a vizet, ráadásul rehidratációja hőtermelő folyamat - azaz keményebb fagyban is megbirkózik a jéggel. Utoljára említenénk a vinaszt, ami szeszipari melléktermék (többek között alkoholt, élesztőt, cukrot, glicerint is tartalmaz), ennek megfelelően rendkívül olcsó, és a környezetet sem károsítja, mi több, -25 fokon is működik - milyen kár, hogy bevetése nyomán gusztustalan sárga színű, állagú és undorító cefreszagú elegy képződik. Győrben például éveken át használták a közutak jégmentesítésére, ám a lakosság nyomására visszatértek a drágább és kártékonyabb sózáshoz.
