A klímaváltozás ára

Mennyibe kerül nekünk a felgyorsult globális felmelegedés?

Tudomány

Sokba kerülhet, ha tartani akarjuk magunkat a klíma­céljainkhoz. De még többe, ha elengedjük a gyeplőt. Erre int a friss közgazdasági Nobel-díjas is.

A leginkább a globális léptékű, habár térben és időben egyenetlen melegedésben és az időjárási extremitások gyarapodásában tetten érhető klímaváltozás nem a jövőnk, hanem a jelenünk – vélekedik az éghajlatkutatók zöme, de a laikusoknak is mindinkább ez a benyomása. Ráadásul ez csak romlani fog, a klímaváltozás igazán drámai következményei a következő években-évtizedekben teljesednek ki – ezt állítja az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) legfrissebb, a politikai döntéshozóknak készített összefoglalója.

A jelentést összeállító klímakutatók taktikusan jártak el: nem a legrosszabb, riogatásnak is beillő forgatókönyvvel számoltak, hanem végigvették, mi történne, ha tartani tudnánk magunkat a három éve aláírt párizsi klíma­egyezményhez. Akkor ugyanis a világ kormányai (akkor még az Egyesült Államok is) kötelezettséget vállaltak arra, hogy az ipari forradalom előtt mért átlagszinthez képest az emberi tevékenység hatására, az üvegházhatású gázok fokozódó koncentrációja miatt bekövetkező felmelegedést igyekeznek 2 fok alatt tartani, azon belül lehetőleg minél közelebb az 1,5 fokhoz. Az IPCC-jelentés szerint az 1,5 és a 2 fok között óriási a különbség: ha az előbbit tartani tudjuk, a hatások, bár nem könnyen, de kezelhetők. A 2 fokos melegedésnél viszont nemcsak a természeti környezet károsodna helyrehozhatatlanul, de megroppanna a világgazdaság is. Ezt drámaian megéreznék a háztartások is, mindenekelőtt az ivóvízválságon, az élelmezési krízisen, a szolgáltatások és javak hiányán és a megroppanó gazdaság tovagyűrűző szociális hatásain keresztül.

Menekülés előre

A számszerű következményeket nehéz megbecsülni, ráadásul a vélelmezhető károk mellé oda kell tenni azt az összeget is, amit arra költenénk, hogy a gazdasági, társadalmi, politikai következményekben bővelkedő természeti kataklizma mégse, vagy csak tompítottan következzen be.

false

 

Csak úgy lehet a döntéshozókra a merész forgatókönyvekkel hatni, ha meggyőzően sikerül alátámasztani, hogy a húsba, sőt bukszába vágó döntések halogatása jóval nagyobb (idővel talán pénzben már ki sem fejezhető) áldozatot követel az államoktól és azok adófizető polgáraitól, mint amennyibe a nagyobb bajok megelőzése kerülne. Gond csak akkor jelentkezik, ha kellően sokan vannak – akár a politikai aktorok között is –, akik nem hiszik, hogy dollármilliárdok kifizetése árán tudatosan beavatkozhatnánk a természet működésébe. Nem csak arról van szó, hogy sokan kételkednek az emberi eredetű klímaváltozás elméletében, bár az Egyesült Államokban történetesen épp ők vannak kulcspozícióban. A kifejezetten klímaszkeptikus Trump elnök és kinevezettjei (például a néhai vadászpilótából az elnök jóvoltából NASA-elnökké avanzsált Jim Bridenstine) gyakorta pendítik meg: vajon miért költene az Egyesült Államok dollármilliárdokat, miért döntené be a saját gazdaságát, amikor például a nála immár összességében nagyobb szén-dioxid-kibocsátók (Kína, India, Oroszország) a hangzatos szólamokon felül a kisujjukat sem mozdítják. Jellemző, hogy legutóbb már az is feltűnést keltett, hogy Trump a CBS televíziónak adott interjújában nem zárta ki, hogy igenis létezik klímaváltozás, ám azt már nem hiszi, hogy ezt az ember okozta volna, ellenben meggyőződése, hogy a folyamat visszafordítható, amiről idővel maga a természet gondoskodik, így fölösleges és káros is dollárbilliókat költeni és amerikaiak munkahelyeinek ezreit feláldozni. Ugyanígy próbált érvelni nemrég saját külgazdasági és külügyminiszterünk is, aki az Audi és a BMW vezetőinek társaságában úgy vélekedett, hogy az autóipar támogatása fontosabb holmi uniós klímacéloknál, és hazánk kormánya nem támogatja a károsanyag-kibocsátás szigorítását.

Egyfajta forradalom

A friss IPCC-ajánlás készítői maguk is úgy érvelnek, hogy a kormányzatokkal csak úgy lehet lenyeletni a békát, ha nem csupán az elkerülhetetlen döntések negatív szociális és gazdasági hatásait kell kommunikálniuk a társadalomnak. Mivel a jelentés szerint is drasztikusan csökkenteni kell a szénalapú fosszilis energiafelhasználást (a következő évtizedre a mostaninak kevesebb mint felére, a század közepére meg csaknem nullára), ebből logikusan következik, hogy a szén- vagy szénhidrogénpiacon érdekelt cégek tőzsdei értéke a töredékére zuhanhat. A megoldás valószínűleg számukra is az előremenekülés, a gazdaság jórészt piaci alapon történő kizöldítésében való aktív részvétel lehet – de ennek is lesznek társadalmi költségei.

William Nordhaus

William Nordhaus

Fotó: MTI/EPA/Yale Egyetem

 

A klímaváltozás hatásainak mérséklésében az a legnehezebb, hogy egyszerre nagyon sok helyen kéne beavatkozni. Nem elég kevesebb fosszilis energiahordozót elégetni, de gondoskodni kell a már levegőbe került üvegházhatású gázok eltávolításáról, az erdők területének növeléséről, a már meglévők megvédéséről, a lakosság energia- és környezettudatosabbá tételéről, a fogyasztói szokások átalakításáról, a közlekedés megreformálásáról és közösségivé tételéről, a városok élhetőbbé varázslásáról, a mezőgazdaság, az ipar, a szolgáltatások, sőt, a bankrendszer teljes átalakításáról. Az IPCC-jelentést olvasva egyértelmű, hogy a tudós szerzők szerint egyfajta (és nem is oly kis léptékű) forradalomra volna szükség: mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy technikai civilizációnk, ha nem is változatlanul, de fennmaradhasson.

A jelentős beruházásokhoz alapos okot szolgáltathatnak azok a nagy károkat okozó természeti csapások is, amelyek az utóbbi években sújtották az Egyesült Államokat. De azért nem árt az óvatosság. Aki azzal érvvel, hogy ezek egyértelműen a klímaváltozás következményei, az csupán a klímaszkeptikus trumpiánusok malmára hajtja a vizet, hiszen könnyen a szemére vethetik, hogy pusztító, nagy erejű hurrikánok márpedig régen is voltak, tán még több halálos áldozatot is szedtek. A hurrikánok példája azért is szemléletes, mert esetükben már eleve extrém légköri jelenségek válnak még extrémebbé: az Egyesült Államok déli-délkeleti területeit tavaly a Harvey áztatta el rekordmennyiségű csapadékkal, az idén szeptemberben lesújtó Florence után október elején a Michael nevű szörnyeteg dúlta végig a Mexikói-öböl partvidékét, és a károk felmérése még javában tart.

A klímakutatók váltig állítják, hogy ha a felmelegedés üteme megállíthatatlanul növekszik, a trópusi viharciklonok által okozott kár és pusztítás is egyre nagyobb lesz: a melegebb tengerek miatt több az általuk szállított vízmennyiség, nagyobb az elérhető szélsebesség és az emelkedő tengervízszint tovább súlyosbítja a tengerpartokra zúduló vihardagály, ciklon keltette szökőár hatását. Csakhogy arra ők sem tudnak garanciát nyújtani, hogy bármilyen nagy klímabefektetés ezekkel arányos jótéteményekkel járna (és itt már a világ GDP-je 2,5 százalékának elköltéséről van szó, aminek jó részét persze a gazdagabb államok állnák). És ki garantálhatná, hogy ha irgalmatlan mennyiségű pénz elköltése után valóban javulna, vagy legalábbis kevésbé romlana a helyzet, akkor azt tényleg a befektetéseinknek köszönhetjük?

A Nobel-díjas szava

És ez még nem minden. Máris akadnak olyanok, még a tudósok között is, akik egyáltalán nem vonják kétségbe, hogy az emberi civilizáció műve a felmelegedés, ám úgy vélik, az utóbbi két évszázad gigantikus szén-dioxid-kibocsátása már most olyan visszafordíthatatlan változásokat indított el, amit semmilyen kibocsátáscsökkentéssel nem tudunk ellensúlyozni. Az IPCC-jelentés nem ennyire pesszimista, de kiolvasható belőle, hogy a késlekedés csupán megdrágítja a később amúgy is elkerülhetetlen kormányzati, illetve kormányközi intervenciót. Ha pedig a 2 fokos hőmérséklet-növekedést is túllépjük, akkor sok tekintetben tényleg késő lehet.

false

 

A közgazdasági Nobel-emlékdíjat az idén William Nordhaus amerikai közgazdász kapta azért az úttörő hozzájárulásért, amit a klímaváltozás hatásainak közgazdaságtani modellekbe építése jelentett. Nordhaus a 90-es évek elejétől dolgozott a DICE, majd RICE nevű számítógépes modelljén, amellyel megteremthető a kapcsolat a közgazdaságtan és az energiafelhasználás, illetve az annak nyomán fellépő klímaváltozás között. Nordhaus számos könyvben és cikkben foglalkozott a klímaváltozás okozta, idővel közgazdasági szempontból is érzékelhető negatív, netán katasztrofális következményekkel. Szigorú kritikával illette a 12 évvel ezelőtt a brit kormány megbízásából készített Stern-jelentést (hosszú időn át a legnagyobb és legtöbbet vitatott analízist a klímaváltozás és a gazdaság kapcsolatáról), amely – részben fogalmi problémák miatt – közgazdaságilag nem ad egyértelmű válaszokat arra, mit és milyen gyorsan kell cselekednünk. Két éve pedig a saját DICE-modelljén alapuló kutatásaira hivatkozva úgy vélekedett, hogy az adatok a radikális és gyors klímaváltozást vetítik előre – amennyiben nem változik meg alapvetően a klímaváltozással kapcsolatos cselekvési politika.

Arra jutott, hogy a párizsi egyezményben is előírt 2 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedési felső korlát betartása még akkor is nehézkes lesz, ha mégoly ambiciózus klímapolitikát valósítanak is meg. Ráadásul, ahogy késik e merész stratégiák életbe léptetése, úgy mind magasabb árat kell szabnunk a szénfelhasználásnak és -kibocsátásnak ahhoz, hogy tartani tudjuk a kitűzött célokat. Nordhaus analízise egyértelmű és alkalmazható a mostani IPCC-tanulmányra is: a megfelelő válasszal már majdnem elkéstünk, a további késlekedés pedig csak növeli annak a valószínűségét, hogy túl sokba fájjon a legrosszabb elkerülése.

Neked ajánljuk