Veszprémy László

Mítosz és történelem: a 907-es pozsonyi csata utóélete

A 907-es pozsonyi csata utóélete

  • Veszprémy László
  • 2018.11.02 19:55

Tudomány

A magyar őstörténettel, az írott források előtti korszakkal való foglalkozásnak nagy hagyományai vannak Magyarországon, ami a kommunista időszakban kétségkívül protestszándékkal is összekovácsolta az akadémiai kutatóintézeteken több okból – világnézetüknél, de leginkább képzettségüknél, életkoruknál fogva – kívül rekedteket, a hivatalos, egyébként valóban sokszor doktriner állásponttal elégedetleneket.

Az Akadémia sokáig nem döbbent rá, hogy az országot behálózó, 1989 után egyre több fiatalt mozgósító szellemi és fegyveres hagyományőrző csoportokkal érdemes foglalkozni, s az új tudományos eredményeket, lehetséges alternatívákat e közönséggel is megosztani. A fordulatra az MTA BTK égisze alatt 2012-ben létrejött Magyar Őstörténeti Témacsoport reagált elsőként, a modern népszerűsítés (internet, YouTube stb.) eszköztárának változatos felhasználásával.

Miért ez a csata?

A hagyományőrzők legkülönfélébb csoportjait, amelyek változó hangsúllyal a hun/avar/
sumér–magyar rokonságra/azonosságra, a rovásírásra, fiktív nyelvrokonságra koncentráltak, a pozsonyi csata emlékezetének feltámasztása és ápolása egyfajta közös nevezőre hozta. A 907-ben kétségkívül lezajlott és a Gyermek Lajos (német) király vezette keleti frankok feletti elsöprő magyar győzelemmel végződött csata messzemenőkig alkalmasnak bizonyult arra, hogy a „hivatalos” tudomány képviselőit megszorongassák: a középkori magyar történelem nem túl nagyszámú győztes csatája közül miért éppen a pozsonyiról szólnak a legkurtábban? A megszorongatás jól sikerült, és az általuk támadott témák közül talán elsőként a pozsonyi csatáról a „hivatalos” tudomány képviselői is kénytelenek voltak elismerni, hogy sokkal többet tudhatunk; 2008-ban már egy 250 oldalas tanulmánykötet jelent meg a róla. Búvópatakként már az 1990-es években újra és újra felbukkant a csata „rehabilitációjának” ötlete, de a döntő lökést a 2007-es jubileumi esztendő hozta el.

Az alternatív szervezetek az „agyonhallgatást” hánytorgatták fel (s teszik ezt mindmáig), amit a következő idézet személtet a legjobban: „Jellemző a 2007-es év tudathasadásos közéletére, hogy egyetlen állami megemlékezés sem volt – a parlamenti ellenzék is hallgatott – és a média sem tájékoztatott talán legnagyobb nemzeti ünnepünk millecentenáriumáról. (…) Sok mindent elárul sok mindenről, hogy a magyar történelem egyik sorsfordító eseményének még a létezését is sikeresen tagadták sokáig a magyarság elől.” A valóság persze ennél bonyolultabb: a modern történet­írói reakciók mögött sokkal inkább egy középkori historiográfiai probléma húzódik meg.

Az 1900-as évekig kevés csatáról írtak olyan sokat, mint éppen a pozsonyiról. Ez a bajorok legnagyobb humanista historikusának, Aventinusnak (azaz Johann Turmairnak, 1477–1534) köszönhető, aki latin és német nyelvű művében hosszas, többoldalas leírást szentel az eseménynek. Furcsa módon ezek magyar fordítása 2009-ig nem készült el, bizonnyal azért, mert a magyar értelmiség a 20. század közepéig latinul és németül mindent el tudott olvasni, s nem volt szüksége fordításra. Másrészt persze azért is, mert 1900 körül a modern módszerek és elvek, a forráskritika megjelenésével a történetírásban megingott a nem egykorú, s különösen a humanisták által írott szövegekbe vetett feltétlen bizalom.

Tények és bizonytalanságok

Mi az, amit az egykorú források megőriztek a csatáról? Bizony, sokkolóan kevés, egy négy-öt szóból álló tudósítás arról, hogy a bajorok katasztrofális vereséget szenvedtek a magyaroktól, s a bajor őrgróf is életét veszítette. Az egyházi halottas könyvek jól értesülten még a salzburgi érsek és két püspök elestéről tudósítanak, megadva elhalálozásuk napját. A csata páratlan jelentőségére éppen a király, az őrgróf és a püspökök személyéből lehet következtetni, a németek valóban egy döntő hadjáratra készültek. Ezek a napok 907. június 28. és július 21., leginkább július 3–6-a között szóródnak, s innen alakult ki a többnapos csata hagyománya. Ez akár igaz is lehet, amennyiben a magyarok a több csapatban előretörő németekkel szemben külön-külön számoltak le, illetve a visszavonulókat tovább támadták. Ugyanakkor az is feltehető, hogy a döntő, legvéresebb összecsapás az egyik napon, talán éppen július 5-én néhány órán belül lezajlott.

Nem kevésbé fogas kérdés az, hogy valójában hol is volt a csata, mivel a korabeli szövegek egy kivétellel hallgatnak a helyszínről. A legnagyobb bonyodalmakat az ütközet utó­életében éppen ez a körülmény idézte elő. Az egyetlen korabeli forrás, a Salzburgi évkönyv Aventinus által is használt kézirata csak 1921-ben bukkant fel újra és került kiadásra; akkor, amikor a modern országtörténetek és kézikönyvek már mind megjelentek, ráadásul Magyarországon Trianon árnyékában minden fontosabb volt a 907. évi ütközet lokalizálásánál – vagyis a felfedezés jószerével észrevétlen maradt.

A problémát csak bonyolította, hogy Pozsony neve Brezalauspurc formában a városnév első előfordulása, s mindmáig fejtörést okoz, ha a névadó Braszláv szláv vezér vára Zalavárott volt, miként kapta a város ezt az elnevezést. Maga a tudós humanista mindenesetre meg volt győződve a mai Pozsonnyal való azonosságról, s az 1921-ben felbukkant forrás nagyban helyreállította korábban már némileg megingott szavahihetőségét. A magyar millenniumi ünnepségek idején, nem utolsósorban a nagy tekintélyű tudós, Pauler Gyula szakvéleményének a hatására a csatát a Kézai Simon krónikájában leírt – vélhetően fiktív – bánhidai ütközettel azonosították. Ennek egy emlékét egy a Tanácsköztársasággal és a népi demokráciával is dacoló, mindmáig a helyén maradt hatalmas, 15 méteres turulszobor hirdeti az M1-es autópálya mellett Tatabánya fölött (Bánhida 1947 óta Tatabánya része), amelyet nem véletlenül 1907. július 6-án avattak fel. (Ez azért az elhallgatásnak egy elég furcsa módja…)


De nem utolsósorban felbukkant helyszínként Győr neve, vagy legújabban néhány élvonalbeli magyarországi régész ismét Zalavár mellett érvel. A történészek és hadtörténészek többsége azonban kitart a mai Pozsonnyal való azonosítás mellett, elsősorban azért, mert egy jelentős támadó sereg felvonulása leginkább a Duna mentén képzelhető el, ahol a sereg utánpótlását szállítani lehetett – és Zalavár esetében ilyen lehetőséggel nem lehet számolni.

Ezzel elérkeztünk a bizonytalanságok következő témájához, a folyón és a Duna két partján felvonuló német sereg kérdéséhez. Bizony, ez kísértetiesen ugyanaz a stratégia, mint amit Nagy Károly használt 791-ben az avarok ellen, s amit Aventinus is jól ismerhetett. Sosem fogjuk megtudni, hogy olvasott-e erről valami mára elveszett forrást, vagy ezt egyszerűen átmásolta az avarok elleni hadjáratból.

A katonai logika a szöveg hitele mellett szól, de erre Aventinus magától is rájöhetett, aki valóban zseniális történész volt. Nemcsak végigjárta és jegyzetelte kora kolostori levéltárait, hanem kombinatív módon szintetizálni is tudta a leírtakat, s nemkülönben disznó szerencsével talált rá a legfontosabb kéziratokra. Ilyennek tekinthető a német király 907. június 16-i – egyébként később meghamísított, de a dátum vonatkozásában hitelt érdemlő – oklevelének a másolata is, amelyből kiderül, hogy ekkor a német hadak a mai ausztriai Sankt Floriannál tartózkodtak. A német hadjáratot ez teszi az egyik legjobban datálható hadieseménnyé, hiszen ismerjük a hadjárat kezdetét és végét, azaz a német előkelők halálának napját.

A katonai valószínűség alapján dolgozó hadtörténészek ezután modellezni tudták az eseményeket, ami ismét csak megtámogatta a Duna mentén vonuló ellenség hipotézisét.

A történet azonban itt nem ér véget. Mint láttuk, a német források csak a csata három legrangosabb német áldozatát említették név szerint, a magyarokról – érthetően – egy szót sem szóltak. Ennek ellenére a hagyományőrző hazai szerzők jó része név szerint tudni véli a magyar sereg vezéreit, s az ütközetben elhunytakat (Árpád három fia: Tarhos, Üllő és Jutas, sőt maga a fejedelem is), sőt Árpád sírját is errefelé, Bad Deutsch Altenburgnál vélik azonosítani.

A csata emlékezete

Ez már nyugodtan tekinthető a lelkes hagyományélesztés vadhajtásának, hiszen Árpád és fiai életkorára, halálára semmiféle korabeli forrással sem rendelkezünk. Ha Árpád meg is élte, aligha vett részt személyesen a csatában (miként a gyermek német királyt sem engedték a harc közelébe). Az 1200 körül alkotó névtelen történetíró, Anonymus az egyetlen, aki Árpád halálát 907-hez kapcsolja, ám ezt inkább azért tette, hogy egy győztes csatával búcsúzzon el a magyarok vezérétől; az események után három évszázaddal már semmiféle szóbeli hagyománnyal nem rendelkezett. Azt meg, hogy hány ezren lehettek a szemben álló erők, csak találgathatjuk, de a józan becslések jóval 10 ezer alatti számokkal dolgoznak.

Hol olvashattak volna honfitársaink a csatáról? A magyar humanistáknál aligha, hiszen Aventinus csak 1554-ben jelent meg először nyomtatásban. Nadányi János 1663-ban kiadott latin nyelvű országtörténete azonban már igen részletesen bemutatja (Aventinus alapján), s mivel művének lett angol fordítása is, a csata a nemzetközi porondra is kilépett. A magyar történetírás 18. századi jezsuita megújítói (Pray György, Katona István) magától értetődően beszámoltak az eseményről, miként a pozsonyi lokálpatrióta emlékezetbe is beemelték az eseményt (Bél Mátyás, Ortvay Tivadar). A hadtörténészek következetesen megemlítették műveikben, sőt 1944-ben némi németellenes éllel utalnak a németeket 907-ben legyűrő magyar katonai virtusra. Nem véletlen, hogy a csata 2007-es szakmai hadtörténeti újraértékelésének kezdeményezője is egy nyugállományú felderítő katonatiszt, Torma Béla volt. Közben az új, 2017-ben kiadott Magyarország hadtörténete első kötete is méltó módon, nagy terjedelemben elemzi az ütközetet, ami persze ma olvasható formájában egy tudós rekonstrukció eredménye, meglehet kettős rekonstrukcióé, először a humanista Aventinusé, majd a modern hadtörténészeké (Torma, Négyesi Lajos).

A 2000-es esztendők hozták el a valódi fordulatot, s a leglátványosabb esemény a 2007-es nemzetközi kiállítás volt az alsó-ausztriai Hainburgban. A Duna mentén Pozsonytól 14 kilométerre fekvő városkával a „pozsonyi” helyszín mellett tette le a voksát a nemzetközi régész- és történészszakma. A szlovákok is, akik még abban az évben szintén rendeztek egy nemzetközi konferenciát, nem utolsósorban a Bratislavára legalább foltokban emlékeztető Brezalausburc első említésének a megünneplésére. Az MTA Történettudományi Intézete sem maradt le, s ami még fontosabb, az akkor még létező História magazin a pozsonyi csata képével jelent meg a címlapon. Az ábrázolásoknak a csatához rendelése sem kevésbé problémás, hiszen korabeli képekkel nem rendelkezünk. A 19. század a romantikus festészettel hozott változást, a magyaroknál Feszty Árpád egy mára elfeledett képen festi meg (komáromi Duna Menti Múzeum), illetve bekerül Peter Geiger Magyar- és Erdélyország története képekben reprezentatív, 17 képet tartalmazó válogatásába.

A csata ünneplése gyorsan utat talált a nagyközönséghez, amit leginkább a hagyo­mányőrző portálok által sugallt kép, az eltitkolt szellemi-történeti örökséghez való megkésett hozzájutás élménye táplált. Így évente megrendezik a történelmi lovas zarándoklatot Vereckétől Dévényig, de központi eseménynek a magyar történelem fiktív, ám mitikus helyszínén, Ópusztaszeren megrendezett nagy íjásztalálkozó tekinthető, ahol több száz, néha több ezer hagyományőrző együttes nyílzáporral, olykor az események újrajátszásával emlékezik a 907-ben történtekre. Az országban gomba módra szaporodó emlékművek, emlékoszlopok száma jelzi a hagyományőrző csoportok társadalmi erejét, nemkülönben azt az amnéziát, hogy a bánhidai turult kifejezetten ennek a csatának az emlékére állították.

Ha a csatát a honfoglalás kori ütközetek sorában helyezzük el, kijelenthető: kétségtelen, hogy ezzel az ütközettel zárult le a honfoglalás, hiszen a 907-es magyar győzelemmel a frank–német hatalom tudomásul vette a Kárpát-medence magyarok általi birtokbavételét. Meglehet, nem kevésbé jelentős a győztes 899. évi észak-itáliai brentai győzelem, amelyről egyébként sokkal több egykorú adattal rendelkezünk, ám annak a csatának a lokalizálása sem sokkal könnyebb a pozsonyiénál. Ha meggondoljuk, hogy mindmáig mennyi a bizonytalanság a csata körül – nem beszélve arról, hogy Pozsony és Hainburg az országhatáron kívül esik –, meglehet, hogy a kiválasztandó július elejei nappal a honfoglalásról lehetne megemlékezni, aminek a rituáléja az elmúlt években spontán módon össze is állt – szemben a mai napig döcögősen ünnepelt nándorfehérvári emléknappal.

A szerző történész, egyetemi tanár.

Neked ajánljuk