A fémjáték kifejezés egész egyszerűen anakronizmus. Ma már az ipar minden területén nyilvánvaló a műanyagok egyeduralma, így a játékgyártásban, vagyis Meseországban is. Huszon-harminc évekkel ezelőtt tehát nem hiába sürgölődött a különböző laboratóriumokban megannyi Plastic Bertrand, hogy még jobb és még keményebb mesterséges cuccokat hozzon létre lejegyezhetetlen fantázianevekkel. A műanyag persze nem azért jobb, "mert ez műanyag" (emlékszik még valaki erre a régi, hülye szlogenre?), hanem mert millióféle szilárdságban, formában és alakban lehet legyártani, arról nem is beszélve, hogy sokkal olcsóbb és "élethűbb" is. Ráadásul az alapanyagért sem kell lemenni a bányába.
A műanyagot persze utáljuk, gyanús szemétnek tartjuk, de a fenti érvekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Az ártatlan gyermek pedig természetesen azt szeretné, ami a legújabb, a legdivatosabb, és ami a másiknak van. Amennyire megfigyeltem, egy régi játékot éppúgy figyelmen kívül hagy, mint édesanyja az ötven évvel ezelőtt divatos ruhát.
A Kiscelli Múzeumban rendezett kiállításon mindezt bárki megfigyelheti. A vitrinben csillogó tárgyak ugyanis egy játszóházat fognak körbe, ami a gyerekek számára sokkal nagyobb vonzerőt jelent, mint maga a bemutató. A szülők azonban beülhetnek az időgépbe, és - hasonlóan a tavalyi Giccs és kultusz bemutatóhoz - fel-felsikolthatnak: "Jaj, ilyen nekünk is volt!"
És valóban. A bemutató nagy részét azok a játékok teszik ki, amelyeket annak idején a
Lemezárugyár
készített, és szinte minden trafikban meg lehetett vásárolni. Kinek nem volt ebben az országban csipegető csibéje, KRESZ-játéka, lendkerekes Jaguárja? Igaziból sokaknak nem volt, de ma már azok is úgy gondolnak rá, mintha lett volna.
Ami itt és most azonban sokkal fontosabb: ezek a játékok így egyben láthatók, és ha túlzás is lenne azt állítani, hogy "megelevenednek a hatvanas évek magyar gyermekszobái", azért kétségtelen, hogy jó érzés megbámulni ismét ezeket a játékokat. De azért nem csak natúr nosztalgiáról van szó, a kiállítás szervezőinek sikerült beszerezniük egy-két igazi különlegességet is: egyrészt a II. világháború előtti magyar felhozatalból, másrészt pedig a 1950-es évek eleji játékokból. Az előbbiekre elsősorban a precíz kidolgozás és az egyszerűség jellemző - locsolókannák, kislábosok, fazekak és bádogdobok -, az utóbbiak viszont abból a szempontból érdekesek, hogy még ebben a műfajban is mennyire játszott a szovjet minta. A Lemezárugyár már 1950-ben fémkrokodilt dobott piacra, de természetesen készültek agitprop perselyek (például "gyűjtsd a vasat!" felirattal és hiperaktív úttörőkkel), valamint "csúnya fekete autók", igaz, függöny nélkül. Persze egy kis militáriáért a későbbiekben sem kellett a szomszédba menni, a hatvanas években olyan gyöngyszemek jelentek meg, mint a Kalasnyikov géppisztoly dobtáras és modern változata. Igaz, akkoriban már az űrkorszak is beköszöntött elsősorban különféle holdjárművek, rakéták, de azért "pisztoly" változatban is.
Noha a kiállítás java a Lemezárugyár termékeiből kerül ki, láthatunk más jellegű dolgokat is, például fémépítőket, matchboxokat, japán, német és cseh holmikat, sőt valamennyire a plasztikvonal is képviselteti magát, noha csak az elit bakelit formájában. Talán éppen ez a sokféleség az, ami már kissé zavaró, annak ellenére, hogy a jó szándék egyértelmű.
Ha ez volna a legnagyobb baj, szóba se hoznám, viszont van egy ennél sokkal rosszabb dolog is. Nevezetesen, hogy az apáink tárgyai szókapcsolatban mi vagyunk az "apáink".
- legát -
