„Kiapadhatatlan nemzeti erőforrás” - Kulcsár Szabó Ernő akadémikus

  • Urfi Péter
  • 2015. február 17.

Tudomány

Nemrég Lovász László matematikus, az MTA elnöke vette védelmébe a bölcsészeket, akiket a kormány romkocsmákban merengő munkanélküliként képzel el, és akiknek a képzését a költségvetés ennek megfelelően támogatja. A múlt héten kerekasztal-beszélgetést is tartottak az Akadémián a bölcsészettudományok hasznáról – mi erről kérdeztük az ELTE BTK Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatóját, a Fideszhez közeli Professzorok Batthyány Körének tagját.

Magyar Narancs: Mint a hazai bölcsésztudományok egyik legfontosabb intézetének vezetője, bizonyára tudja a választ: mit kérdez az állásban lévő bölcsész az állástalan bölcsésztől?

Kulcsár Szabó Ernő: Nem tudom… Talán azt, hogy „miért vagy ilyen balfék?”.

MN: Nem, azt kérdezi, hogy „adhatom nagyobb kólával és nagyobb krumplival?”. Legalábbis Palkovics László felsőoktatásért felelős államtitkár ezzel a régi jó viccel próbált érvelni a bölcsészhallgatók számának csökkentése mellett. Csak azért kezdem innen, hogy világos legyen, milyen színvonalon folyik a bölcsészet „hasznáról” szóló beszélgetés. Hogyan lehet erre a retorikára reagálni?

false

KSZE: Több szinten lehet válaszolni. A konkrét felvetésre reagálhatunk statisztikákkal, hogy mekkora a diplomás munkanélküliek és azon belül a bölcsészek aránya, beszélhetünk az ún. pályaelhagyásról, hogy nem feltétlenül probléma, ha egy bölcsész a jó kommuniká­ciós képességét, nyelvtudását például egy kereskedelmi vállalat adminisztrációjában kamatoztatja. 1968-ig nagyjából az elit kisebbség járt egyetemre, a tömegegyetemek megjelenése után viszont már nem várhatjuk el, hogy minden tudományegyetem összes hallgatója kutatóként dolgozzon, hiába áll nyitva ez a lehetőség a legjobbak előtt.

MN: De ha eltávolodunk a konkrét kijelentéstől, akkor azt látjuk, hogy a jelenlegi kormány és környéke bölcsészellenes kirohanásai a bölcsésztudományok pozícióit gyengítő intézkedésekkel párosulnak. Egyetért ezzel a helyzetleírással?

KSZE: Teljesen egyetértek, azzal a kiegészítéssel, hogy ez nemcsak az Orbán-kormányra jellemző, hanem globális jelenség. Több ide látogató külföldi professzor is úgy fogalmazott, hogy a bölcsészet ellen a világban mindenütt háború folyik, lásd az oxfordi professzorok 2011-es nyilatkozatát, amelyben az egyetem „megvonta bizalmát” a felsőoktatási minisztertől. Korábban ez a szembenállás elképzelhetetlen volt. A tanítás és kutatás egy­ségére épülő humboldti modell, amely a 19. századtól a mai napig az egész világon a tudományegyetemek működésének alapja, evidenciaként kezelte a tudományágak szétválaszthatatlanságát, összetartozását. Világos, megkérdőjelezhetetlen tapasztalat volt, hogy az egyik nem él meg a másik nélkül. Annak az országnak lesz nagy tudománya, amelyiknek nagy költészete van. Ha elfogadjuk azt a magasztos tételt, hogy csak azt tudod gondolni, amit a nyelved lehetővé tesz, akkor rögtön iszonyatos jelentősége lesz annak, hogy egy nyelvet a maga irodalma mire képesít. Az irodalom – más erőforrásokkal ellentétben – ki­apadhatatlan nemzeti erőforrás. Csak észre kellene venni, hogy gondolattermelő nyelvet képes előállítani mindenki hasznára: artikulált gondolatot csak az képes fogalmazni, aki magas szinten megfelel a nyelvének.

MN: Kevés esélyét látom, hogy ezt valaki Palkovics államtitkárnak vagy Parragh László iparkamarai elnöknek elmagyarázza.

KSZE: Az viszont könnyen belátható, hogy a jövő, bár bekövetkezik, nem belátható. Az említett urak elképzelései a duális képzésről, a vállalatoknak az egyetemi oktatásba való bevonásáról vagy bizonyos szakok keretszámainak csökkentéséről tartalmaznak megfontolandó elemeket. De az nem valószínű, hogy a magyar közgazdaság-tudomány elért a fejlettségnek arra a fokára, hogy meg tudná mondani, hány franciatanárra lesz szükség tíz év múlva a gazdaságban, illetve hogy a latin vagy az ógörög egyetemi oktatását kell-e előbb abbahagyni, vagy esetleg más „költséghatékony­talan” szakokét – hogy itt is felidézzük Bokros Lajos emlékezetes vereségét a magyar nyelvvel szemben.

MN: És milyen fejlettségi fokon állnak a bölcsésztudományok? Elrontottak valamit, vagy elkerülhetetlen, hogy ezek a diszciplínák váljanak áldozataivá az újabb és újabb hecckampányoknak és megszorításoknak?

KSZE: Kardinális hiányosságaink vannak, hatalmas kérdéstömegek mennek el mellettünk anélkül, hogy akárcsak tematizálnánk őket. Ha már interjú formában beszélgetünk: arról a szóról, hogy média, médium, ma mindenkinek a sajtó jut eszébe, és az utca embere rögtön legyint is rá, hogy igen, a sajtó az ilyen meg olyan. Sikerült ennek a szónak a tekintélyét, jelentését lerombolni, és közben beleborzongunk, hogy mit mulasztottunk csak mi, magyar humántudományok a 2000-es évek mediális fordulatának feldolgozásában. Azok a médiumok, amelyek köztünk és a világ között közvetítenek, az írás, a könyvnyomtatás vagy a gramofon, az írógép, a film és a többi gyökeresen változtatták meg a civilizációnkat, ezt már értjük. De most itt állunk egy újabb alapvető mediális fordulat után, hogy mást ne mondjak, Finnországban már nem kell kézírást tanulniuk az iskolásoknak – és ebből egyelőre nagyon keveset értünk. A magyar nyelvű bölcsészet még azt a munkát sem végezte el, hogy ehhez a változáshoz, a technika korához, a saját korunkhoz érdemben viszonyulni tudjunk. Kittler figyelmeztet, hogy már nem filozófusok vagy művészek határoznak arról, mi az ember, hanem egyszerű technikai sztenderdek, amelyeket a hadiipar fejlesztései diktálnak. Folyik erről diskurzus, akár csak az értelmiség köreiben? Természetesen nem egy-egy könyv hazai megjelenése a döntő, de jelentéses, hogy Kittler alapműve, a Lejegyzőrendszerek 1800/1900 máig nincs meg magyarul; ahogy McLuhantől az Understanding Media sincs, pedig az sokkal gyengébb könyv. De hogy nemcsak Magyarországon vannak gondok, azt jelzi, hogy Kittlernek ez a korszakos műve tizenhétszer bukott el a német bölcsé­szeti habilitációs eljárásokon.

MN: Nyilván sok hiányosságát, elmaradását fel lehetne sorolni a magyar szellemtudományoknak, de a bölcsészet hasznáról szóló vitákban az is fontosnak látszik, hogy az ügy védelmezői a meglévő eredményeket sem tudják jól kommunikálni – mert például közegidegen, reáltudományos mércéknek próbálnak megfelelni.

KSZE: Amikor a 19. század végén a tudományosság ismérveként fogadtuk el a pozitivista elveket, akkor a saját kezünkből vertük ki a szellemtudomány minden eszközét. Mi is azt mondtuk, hogy akkor legyen életrajzkutatás, a motívumvándorlás feltérképezése és a többi, amivel azt is állítottuk, hogy minden egyéb a spekuláció világába tartozik. A tények a komoly dolgok, a többi szépelgés és képzelgés. Amire viszont a természettudósok azt mondják – és hallottam sok ilyen véleményt az Akadémián egy-egy pozitivista alapozású irodalmi előadás után –, hogy hát ez volna a ti tudományotok? Az írói életrajzok? Hát mit érnek azok a kibernetikához képest? És igazuk lehet: az egzakt szigorúság nem azonos az ún. tények bogarászásába vetett vakhittel.

MN: Arról nem is beszélve, hogy az írói életrajzoknak a programozásban is kevesebb hasznukat látjuk. Az egyszerű, gyakorlati értelemben elgondolt hasznosságot is gyakran kérik számon a bölcsészeten.

KSZE: Pedig a bölcsésztudomány egyenjogúsítása pont annak az érvelésnek köszönhető, hogy legyen olyan tudomány, amely nem a puszta hasznosság elve szerint működik. Ez a fordulat Kant nevéhez fűződik, aki kiharcolta, hogy a nép jólétét, igazgatását és üdvözülését szolgáló felső fakultások, vagyis a medicina, a jog és a teológia mellett legyen önálló bölcsészet. A porosz uralkodó elgondolkodott, és végül arra jutott, hogy van létjogosultsága olyan tudománynak, amely nem a hasznot nézi, csak az igazságot magát.

MN: A kanti történet azért is érdekes, mert benne van, hogy a bölcsészeten lényegéből fakadóan nem kérhető számon a „társadalmi hasznosság”, amiből viszont az is következik, hogy nem a fenntartó, azaz nem a kormány előtt kell elszámolnia a munkájával.

KSZE: Ezért szálka mindenki szemében. A bölcsészkar az egyetlen olyan hely, ahol egy hallgató szabadon, következmények nélkül mérlegre teheti az igazságát. Az oktató biztosíthatja azt a közeget, amelyben a vélemény kifejtése egészen más téttel bír, mint ha valaki kilép a nyilvános térbe. Ettől jön létre a kockázatokba bocsátkozó gondolkodás, amely Gumbrecht szerint a bölcsészet lényege (Hans Ulrich Gumbrecht, az egyik legismertebb élő irodalomtudós erről már beszélt lapunkban, lásd: „Az anarchia az erősségünk”, Magyar Narancs, 2011. szeptember 22.). Ha lenne olyan nyilvánosság, ahol érdemben lehet vitázni a hasznosságról, akkor rámutathatnánk a vi­ta­partnerünk mondataira: látod, mennyire ­hiány­zik a monológodból a gondolati kockázat, látod, hogyan fogalmazol, milyen kirekesztő módon mondod a szót, mennyire nem látsz alternatívát? Vagy végigmutogathatnánk az ízléstelen bódéfeliratokat Ferihegyről befelé jövet: látod, ezért csúnya sok magyar könyv nyomdai tükre, ezért nem hatékony a magyar rendőr, és ezért nem tervez jól a technikus – mert mindenki elfogadta, hogy ilyen feliratok és látványok uralják a nyilvánosság tereit. Hogy ez a kultúra és ez az ízlés. De a többrétű, szabad gondolkodás hasznát nem lehet impaktfaktorban mérni, a köz előtti beszéd méltósága pedig elveszett, mivel – más szempontból szerencsére – ma már bárki megszólalhat a nyilvános térben.

MN: A tudomány fórumai, az MTA és az egyetemek azért még mindig tudnak méltóságot sugározni.

KSZE: Így van, bár sokan szeretnék, ha ez megváltozna, és tettek is eleget ennek érde­kében.

MN: Mikor jár el helyesen az Akadémia és az egyetem: ha törekszik a közéletben való részvételre, a politika alakítására, vagy ha minél jobban távol tartja magát tőle?

KSZE: A tudomány a politika pályáján rosszul teljesít. Az a tudós, aki folyamatosan a politikai térben mozog, elveszíti tudományos tőkéjét. Vannak azonban olyan kérdések, amelyek a politika világából érkeznek, de a tudománynak kötelessége válaszolni rájuk. Ha például egy középiskolai tankönyv butaságok sorát állítja a magyar történelemről és a finnugor nyelvrokonságról, akkor a Magyar Tudományos Akadémia jól teszi, ha jelzi a kormánynak, hogy a tankönyvi minősítés megadása előtt legközelebb tartsunk szakmai vitát az anyagról. Akadémikus társaimon azt is látom, hogy ha olyan kezdeményezéssel találkoznak, amely egyértelműen hasznos a magyar tudománynak, akkor félre tudják tenni politikai vonzalmaikat és személyes sérelmeiket.

MN: Ehhez képest a Professzorok Bat­thyá­ny Köre vad politikai nyilatkozatai sokszor egy rosszabb fideszes publicisztika nyelvét idézik. Nem árt a tudomány tekintélyének, hogy létezik egy professzori testület, amelyet hivatalosan a polgári értékrend, gyakorlatilag a pártszimpátia köt össze?

KSZE: Tagja vagyok a Batthyány Körnek, de ezek a nyilatkozatok úgy jelentek meg, hogy én nem is tudtam róluk. Ami az én bűnöm, mert inaktív vagyok, nem fizetek tagdíjat, nem járok megbeszélésekre, tehát nem kéne meglepődnöm, hogy nem értesülök a kör tevékenységéről. A tagságomat mégis fenntartom, mert úgy gondolom, hogy a professzoroknak állampolgárokként is van felelősségük abban, mi történik a közéletben. Nem látom kártékonynak a kör működését, nem olvastam még olyan nyilatkozatot, ami miatt ki kellett volna lépnem, de azt gondolom, hogy jelen állapotában nem tudja betölteni vállalt küldetését, a nemzet erkölcsi és gazdasági felemelkedésének előmozdítását. A többnyire természettudósokból álló tagság kultúrával kapcsolatos állásfoglalásai nem mozognak mindig 20. századi térben, ami egyrészt érthető, másrészt én nem mernék megszólalni a magyar biológia képviseletében, mert félnék, hogy butaságokat beszélek. Mindenesetre nem látom, hogy ezeknek a megszólalásoknak komoly tétje lenne, ennek a klubnak viszonylag csekély a befolyása.

MN: Viszont a létezésével felcímkézi a fideszes és nem fideszes professzorokat.

KSZE: Mint mondtam, azt fontosnak tartom, hogy állampolgárként véleményt nyilvánítsunk, de annak valóban lehetnek veszélyei, ha ezt az egységes tudomány tekintélyét felhasználva tesszük.

MN: Tavasztól más vezeti az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetét. Kilenc évig volt igazgató, mi változott ennyi idő alatt?

KSZE: Kezdem azzal, ami nem változott, a kudarccal. Nem sikerült megújítani a képzést intézményesen. Jóval kevesebb vizsgára és szemináriumi dolgozatra lenne szükség, hogy az egyetemi tanulmányok a kreatív és koncentrált munkára és a tudományos pályára készítsenek fel. Sikerült viszont szerephez juttatni egy olyan nemzedéket, 8-9 oktatót, akiknek már nem a nemzeti bezárkózás az alapreflexe, akik korán kezdtek el külföldön kutatni, akiknek magától értetődő, hogy ber­lini és zágrábi konferenciákon adnak elő. Végül ide kívánkozik még egy történet. Amikor Gumbrecht professzor nálunk vendégeskedett, két héten keresztül órákat adott a dok­tori hallgatóknak, igen lelkiismeretesen, felkészülten és nyitottan. A végén ültünk egy kocsmában, éppen elmélyítette ismereteit a magyar pálinkák világában, amikor hirtelen azt mondta: „Tudod, ezek a te hallgatóid nagyon jók, vannak olyan jók, mint az enyémek Stanfordban.” Próbáltam megnyugtatni, hogy udvariassági körökre semmi szükség, de erősködött, hogy bizony így van. Ezzel azonban nem fejezte be: „Mégse fogják annyira vinni, mint a stanfordiak – és tudod, miért? Mert hiányzik belőlük az ambíció, a jó értelemben vett becsvágy.” Azóta ez sokszor eszembe jut, amikor Budapesten járok az utcán.

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.