Színház

Pasztell túlsúly

Georges Feydeau: Macskazene

Kritika

A francia bohózatok 19. századi mesterének Chat en poche (szó szerinti fordításban: Macska a zsebben) című vígjátéka Máté Gábor legújabb rendezése.

Az előadás szembetűnő érdekessége, hogy a rendező mintha nem igazán változtatott volna az eredeti darabon. Azonban a látszat, ahogy a színpadon is szinte minden és mindenki: csal.

A cukorgyáros Pacarel (Mészáros Máté) teraszán két házaspár ebédel. Egy ponton a házi­gazda bejelenti, hogy egy aranytorkú operaénekest szerződtet, aki majd méltó módon elénekli Julie lánya operáját, az új, a párizsi operaházban bemutatandó Faustot, így a fiatal hölgy első ligás zeneszerzővé avanzsálhat.

A félreértések és a végtelen szójátékáradat itt kezdődik, eltájolt szerelmeslevelek és hamis hangok röppennek az egyik oldalon, hoppon maradt szerelmesek galoppoznak a másikon, egészen a happy endig. Ám a valódi csavar csak a végjátékban jön el, mégpedig Rainer-Micsinyei Nóra monológjának köszönhetően. E szónoklat kiszólás a nézőkhöz. Hogy lám, amit szabad volt mondani Feydeau idejében, az ma már nem korrekt, és ez újabb ékes bizonyíték a haladás mellett. Hiába kissé szájbarágós az üzenet, váratlanságával és kontrasztos voltával mégis katartikus hatása lesz.

Rainer-Micsinyei ebben az utolsó jelenetben, mintha egy stand-up számot adna elő, kendőzetlenül és fesztelen beszél túlsúlyáról (egyként vonatkoztatva a civil énjére és a darabbéli figurára), amelyen előzőleg a szereplők is élcelődtek. Ha ő így fogadja el önmagát, mások ne törjenek ő felette, illetve szerepe, Amandine felett pálcát, kéri. Ahogy a faji, nemi és identitásbéli megkülönböztetésnek sincs helye, hiába vette bele a szerző, hogy „Ennél 50 százalékkal keres kevesebbet egy néger takarító”. Rainer-Micsinyei rutinos komikának tűnik, az este legjobb alakítása az övé. De jók a többiek is, Pacarelként Mészáros szerethető, léha alak, aki mindenkinek csak a javát akarja, a feleségét játszó Járó Zsuzsa otthonosan mozog szépasszonyként, ahogy a szívtipró joghallgatót megformáló Krasznai Vilmos is szépen helytáll.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.