Színház

Pasztell túlsúly

Georges Feydeau: Macskazene

Kritika

A francia bohózatok 19. századi mesterének Chat en poche (szó szerinti fordításban: Macska a zsebben) című vígjátéka Máté Gábor legújabb rendezése.

Az előadás szembetűnő érdekessége, hogy a rendező mintha nem igazán változtatott volna az eredeti darabon. Azonban a látszat, ahogy a színpadon is szinte minden és mindenki: csal.

A cukorgyáros Pacarel (Mészáros Máté) teraszán két házaspár ebédel. Egy ponton a házi­gazda bejelenti, hogy egy aranytorkú operaénekest szerződtet, aki majd méltó módon elénekli Julie lánya operáját, az új, a párizsi operaházban bemutatandó Faustot, így a fiatal hölgy első ligás zeneszerzővé avanzsálhat.

A félreértések és a végtelen szójátékáradat itt kezdődik, eltájolt szerelmeslevelek és hamis hangok röppennek az egyik oldalon, hoppon maradt szerelmesek galoppoznak a másikon, egészen a happy endig. Ám a valódi csavar csak a végjátékban jön el, mégpedig Rainer-Micsinyei Nóra monológjának köszönhetően. E szónoklat kiszólás a nézőkhöz. Hogy lám, amit szabad volt mondani Feydeau idejében, az ma már nem korrekt, és ez újabb ékes bizonyíték a haladás mellett. Hiába kissé szájbarágós az üzenet, váratlanságával és kontrasztos voltával mégis katartikus hatása lesz.

Rainer-Micsinyei ebben az utolsó jelenetben, mintha egy stand-up számot adna elő, kendőzetlenül és fesztelen beszél túlsúlyáról (egyként vonatkoztatva a civil énjére és a darabbéli figurára), amelyen előzőleg a szereplők is élcelődtek. Ha ő így fogadja el önmagát, mások ne törjenek ő felette, illetve szerepe, Amandine felett pálcát, kéri. Ahogy a faji, nemi és identitásbéli megkülönböztetésnek sincs helye, hiába vette bele a szerző, hogy „Ennél 50 százalékkal keres kevesebbet egy néger takarító”. Rainer-Micsinyei rutinos komikának tűnik, az este legjobb alakítása az övé. De jók a többiek is, Pacarelként Mészáros szerethető, léha alak, aki mindenkinek csak a javát akarja, a feleségét játszó Járó Zsuzsa otthonosan mozog szépasszonyként, ahogy a szívtipró joghallgatót megformáló Krasznai Vilmos is szépen helytáll.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.