"Kíváncsi voltam, hogy mûködik" (Dr. Kiss Ernõ szexuálpszichológus)

  • Valuska László
  • 2004. július 29.

Tudomány

A szexualitás mindenkit igazán érdeklõ kérdésében jónak láttuk egy hivatásoshoz fordulni.

Pedellus: Hogyan lett szexuálpszichológus?

Kiss Ernõ: 1965-ben kezdtem el az egyetemet, mi voltunk a második évfolyam, amelyik részt vett a pszichológusképzésben. 1948-tól egyáltalán nem volt ilyen képzés, mivel az akkori rendszerben hasonlóan gondolkodtak errõl a tudományról, mint a vallásról: a népek ópiumának tartották. Az akkori lehetõségek közül én a klinikai pszichológiára szakosodtam. A második év végén évfolyamdolgozatot kellett írnunk, és én a szexet választottam témámnak, azon belül is az önkielégítést. Kidolgoztam egy szexuális attitûd kérdõívet, vagyis azt vizsgáltam, miképpen viszonyulnak az emberek a szexhez érzelmileg és racionálisan, majd ezt továbbgondolva írtam meg a diplomamunkámat, akkor már konkrét, körülbelül százfõs mintán dolgozva. Amikor végeztem, a minisztérium éppen létrehozott néhány klinikai pszichológusi állást. Ide kerültem én is, és a felvételi beszélgetésemen azt kértem, hogy mindenképpen szeretnék szexterápiával foglalkozni. A vezetõnek fogalma sem volt róla, hogy mire lehet használni egy pszichológust, ezért engedélyezte. Az egyik évfolyamtársamnak, Lux Elvirának mondtam, hogy ezt a témát kellene kutatni. Hosszas rábeszélés után elkezdtünk együtt dolgozni. Késõbb jelentkezett egy újságíró, és mi voltunk olyan naivak, hogy hagytunk megjelenni a Nõk Lapjában egy cikket, amelyen hatalmas felirat hirdette, hogy "Lesz Magyarországon szexuális tanácsadás". Ez kicsit elferdítette a célunkat, viszont ettõl kezdõdõen rengeteg levelet kaptunk. Amikor készültünk erre a témára, akkor a fellelhetõ irodalom beszerzésén kívül hazánk akkori minden nagy tekintélyével konzultáltunk, így Buda Bélával, Mérei Ferenccel, Hirschler Imrével, akik biztattak minket. Aki Mérei Ferencet ismerte, az nem csodálkozik azon, hogy amikor elõször felkerestük, azt mondta: ebben az országban akartok szexterápiát csinálni, ahol még bidé sincs? Róla azért tudni kell, hogy Franciaországban végezte a pszichológiát, és hát tudható, hogy ott igen fejlett szexuális kultúra alakult ki, fõleg hozzánk képest. Nagyon sok felfedezést tettünk a témában, hiszen itthon senki sem foglalkozott szexterápiával, bár az is hozzátartozik, hogy rengeteget tanultunk a pácienseinktõl.

P: Mennyire volt friss vagy kényes téma az egyetemen, amikor ebbõl írta a dolgozatát? Miért ezt választotta?

KE: Személyes okom volt rá, pontosan ugyanúgy, mint a többi fiatalnak: fogalmam sem volt a szexrõl, mert nem volt hol megtanulnom. Miután a téma a dolog természeténél fogva felettébb érdekelt, kíváncsi voltam, hogyan mûködik ez, hogyan lehet jól csinálni.

P: Hogyan fogadták a szakmában?

KE: Az évfolyamunk "osztályfõnöke", Putnoki Jenõ nagyon szeretett minket, jó kapcsolatot ápoltunk, és amikor megtudta, hogy ezzel a témával fogok foglalkozni, akkor elnevezett "Szex Ernõnek". Ez egy csipkelõdõ, jóindulatú megjegyzés volt tõle, de lehet érezni a pejoratív felhangját. Ebbõl is látható, mennyire nem volt egyszerû választás. A "tabuság" nagyon lassan oldódik nálunk, nem úgy, mint Nyugat-Európában, ahol teljesen evidens, hogy intézetek vannak, egyetemen, középiskolában tanítják, mindenféle médiumban mûködik az ismeretterjesztés, könyvek jelennek meg.

P: Ön próbálkozott akkor az oktatásával?

KE: Amikor megkaptam az oktatói státusomat a disszertáció után, akkor volt lehetõségünk, hogy a hivatalos orvosi pszichológiai tanmenet mellett taníthassunk. Igaz, ebbõl adódóan csak orvostanhallgatóknak adhattam át ismereteimet. Azóta persze már számtalan elõadást tartottam.

P: Milyen a magyarországi szexuális kultúra?

KE: A hetvenes évektõl kezdve, ha a pácienseimet veszem figyelembe, lassanként nyitottabbá váltak az emberek. Jobb ismereteik vannak, és ehhez talán mi is hozzájárultunk egy nagyon szûk csoporttal, a Magyar Szexológiai Társasággal. A páciensektõl már ismeretanyagokat kaphatunk vissza - természetesen nem orvosi értelemben. De sokáig olyan kérdésekrõl sem volt fogalmuk, mint a nemi szervek felépítése. Félelmetes tájékozatlanság uralkodott.

P: Hogyan érhetõ tetten mindez a párkapcsolatokban?

KE: Például a szex szókincse sokat változott. Mérei Ferenc mondta a hetvenes évek elején, hogy nincsen magyar kifejezés, trágárul vagy orvosilag lehet beszélni errõl, például a rendõrök bikkfanyelvén, akik hímtagot mondanak, amit nem lehet a hétköznapi kommunikációban használni. Most már kialakult és folyamatosan gazdagabbá válik a szókincsünk.

P: Mennyire változtak a férfi- és nõi szerepek?

KE: Természetesen sokat. A klasszikus felállás, sarkítva, a viktoriánus morál volt, hogy a szex a férfiak szórakozása, a nõk pedig ezt eltûrik házastársi kötelességükbõl adódóan vagy mint prostituáltak, de hogy nõnek ebbõl öröme származzon, az egyáltalán nem volt lényeges. Mára ez a felállás - csúnyábban kifejezve az önkielégítés nõvel - megváltozott. Furcsa mód a férfiakat ez elbizonytalanította: vannak kutatások, amelyek kimutatták, hogy önbizalmuk megroppant, ami kifejezõdött abban, hogy merevedési zavarok jelentkeztek. A gyér és hibás tájékoztatás mellett a legfõbb oka a szexuális zavaroknak, hogy az egész világ teljesítményorientált; amikor a szex területén is meghonosodik az a gondolkodás, hogy ez egy produkció, amely annál sikeresebb, minél többször, minél tovább, minél nagyobb nemi szervvel, minél több orgazmussal hajtjuk végre, akkor jön a stressz, és jelentkeznek a zavarok.

P: Miben tud segíteni ilyenkor a pároknak egy szexuálpszichológus?

KE: Sokban. Valóban fontos hangsúlyozni, hogy párokról van szó, mert amennyiben mód van rá, párokkal végezzük a terápiát. A szex mindenképpen két emberrõl szól. A panaszok a partnertõl is függhetnek, és általában függenek is. Például a merevedési problémánál sokszor az van a háttérben, hogy a pácienseim ragaszkodnak ahhoz, hogy a nõ vaginális ingerléssel jusson el az orgazmusig. Az én álláspontom szerint nincs olyan, hogy vaginális és klitoriális orgazmus, ezt valamikor Freud találta ki. Ez az álláspont meghaladott, a nõ kielégülése elsõsorban a csiklóingerléshez kötött.

P: Milyen hatása volt a szexológiára, hogy férfiak dolgozták ki?

KE: Hajlamosak vagyunk rá, hogy a saját élményeinket abszolutizáljuk, mint az sokszor látható. Nagyon szépen végig lehet követni a szexológia történetén, a pszichoanalitikusoktól kezdõdõen azokig, akik az ötvenes években a szexuális viselkedés statisztikáit írták. Változást hozott többek közt Kinsey, majd Masters és Johnson végezték közös kutatásaikat. 'k úgy kezdték a hetvenes években a szexterápiát, hogy egy nõ és egy férfi terapeuta kérdezett egy nõi és egy férfi pácienst. Késõbb Helen Singer Kaplan ötvözte az élettani vizsgálódásokat a pszichoanalitikai szempontokkal. Én is kipróbáltam Masters és Johnson módszerét, de nálam nem mûködött, hozzám Kaplan munkássága áll közel.

P: Milyen nehézségeket okoz ilyen témákról beszélni nagyobb nyilvánosság bevonásával?

KE: Még a régi Danubius Rádióban hetente egyszer készítettem a német turistáknak élõ szexuális tanácsadást, akkor elég sokat szerepeltem a médiumokban. Nagyon élveztem; eleinte aggódtam, hogyan tudok a hallgatókkal ilyen intim témáról beszélgetni, de aztán jól sikerült. Egyebek mellett azért is maradt abba, mert annyira tipikusakat kérdeztek, hogy mindig ugyanazokat a sablonokat tudtam csak válaszolni.

P: Van-e haszna a szexrõl beszélni úgy, ahogy azt a kereskedelmi televíziók teszik a különbözõ beszélgetõs mûsoraikban?

KE: Ha ismeretterjesztésrõl van szó, akkor igen, de nagyon korrektül kell csinálni. Az egyik kereskedelmi televízió megkeresett, hogy a páciensemmel jelenjek meg az adásban, de ez vállalhatatlan. Még abban az esetben is, ha volna olyan páciensem, aki tájékozatlanságból elvállalná ezt, én nem engedném.

P: De erre építenek ezek a mûsorok.

KE: Szerintem ez intim téma, nem a nyilvánosság elé való, és nem is lehet érdemi, hiteles munkát végezni. Gondolja meg, ha valakinek merevedési problémája van, az nem viszi a nyilvánosság elé - vulgárisan: kérem, nekem nem áll fel! -, ez négyszemközt is kínos tud lenni. Sajnálatos módon korrekt, szakmailag hiteles informáló mûsorok nincsenek. Amik vannak, azok a szex- és a pornófilmek, amelyeknek annyi hasznuk van, hogy az emberek látnak két meztelen embert, és megnézhetik, nagyjából hogyan mûködik ez. Ezzel etalonná teszik az abban zajló történéseket. Nyilvánvaló, hogy az ilyen filmeket elsõsorban férfiak számára készítik, és hamis képet adnak a szexrõl. Ez a látvány a nõket nem annyira ingerli, inkább a kontaktingerek hatnak rájuk. Tudom, hiszen járt hozzám pornószínész és -rendezõ is: felvesznek egy ötperces jelenetet több kamerával, majd az utómunkánál a megfelelõ hosszúságúra vágják. A nézõ meg azt hiszi, az a reális, amit a képernyõn lát.

Valuska László

Neked ajánljuk