Alighanem sokak kedvence az az elmélet a könyvesboltokat és utcai könyvárusító helyeket ellepő áltudományos munkák sorából, amely szerint azért ferde a Szent Korona csúcsán található kereszt, mert így a transzcendens világ energiát tud továbbítani a korona viselőjének – hiszen dőlésszöge megegyezik a Föld átmérőjének dőlésszögével. Ilyen és ehhez hasonló baromságok sora jelent meg az utóbbi években Magyarországon a koronáról és a koronázásokról, miközben a valóban létező érdeklődésre – amit csak fokozott, hogy a Szent Koronát a napi politika is beemelte témái közé – a magyar történettudomány nemigen reagált.
Hiányzó szakmunkák
Jellemző, hogy az egykori Magyar Királyság legjelentősebb állami-nemzeti reprezentációs eseményéről, az uralkodókoronázások újkori történetéről a legátfogóbb alapmű a nemzetközi szakirodalomban jelenleg is a szlovák történész, Stefan Holčík napjainkig négy kiadást megélt, több nyelvre (így magyarra is) lefordított munkája. Az állami és nemzeti ceremóniák, reprezentációk kutatása amúgy reneszánszát éli Európában, sőt az egyik vezető kutatási területnek tekinthető: Csehországban, Ausztriában folyamatosan zajlanak a kutatások, Németországban pedig, Pálffy Géza történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának tudományos tanácsadója szerint egyenesen „grandiózus támogatottságú” projekt zajlott az elmúlt esztendőkben a német szimbolikus és politikai kommunikáció középkori és kora újkori történetét vizsgálandó.
| ||
A több évtizednyi lemaradást és az utolsó magyar koronázás közelgő századik évfordulóját is érzékelve vette be 2012-ben az Akadémia a fiatal kutatók itthon tartását is célzó, kiemelt támogatású Lendület programjába a Pálffy vezette kutatási projektet, amely az újkori Magyarország állami és nemzeti reprezentációjának feltérképezését, elsősorban is a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 1526–1916 közötti történetének feldolgozását tűzte ki célul. A szakmából származó értesüléseink szerint a hazai bölcsészettudománynak már az is óriási siker, hogy egy tematikájuk egyáltalán bekerült a Lendület programba, hiszen az Akadémia vezetése a korábbi évek gyakorlata szerint a több százmilliós forrásokhoz hozzájuttató támogatási programból eddig csak kivételesen adott a természettudományokon kívüli területeknek.
Célok
Pálffy a Narancsnak a kutatási támogatás nagyságáról ugyan nem beszélt, de érzékeltette volumenét azzal, hogy a fő témakörön kívül olyan alprojektek finanszírozása vált lehetővé, mint például az ausztriai, spanyolországi vagy velencei levéltárak vizsgálata, amelyekre eddig esély sem volt. Minden felesleges várakozást megelőzendő leszögezte: a projektnek nem célja, és eszközei sincsenek a Szent Korona eredetének tisztázására, ők hangsúlyozottan a mohácsi csata utáni, eddig nagyobbrészt feltáratlan évszázadokra koncentrálnak. A lehetőségek szerinti teljes forrásfeldolgozást tekintik a fő feladatnak. Az ötéves periódus végén egy hatkötetes összefoglalással kívánnak előállni, amely a Szent Korona és a koronázások 16–19. századi történetétől kezdve az ikonográfián, a koronázási érmek és zsetonok katalógusán, a korona itineráriumán (vagyis tartózkodástörténetén) túl olyan ritkaságot is tartalmaz, mint Révay Péternek, a 17. századi híres koronaőrének 1659-ben megjelent koronatörténetének latin–magyar nyelvű kritikai kiadása. Ráadásként megalapozzák a Nemzeti Múzeumba tervezett 2016/17. évi, jubileumi kiállítást, és felállítanak egy a témához kapcsolódó, már épülő speciális könyvtárat, amelyet a Történettudományi Intézet könyvtárának részeként használható a tudományos élet.
A Pálffy által felállított csoport 14 állandó vagy belső tagból áll, akik közt találunk történészeket az Akadémia intézeteiből és az ELTE-ről, továbbá a Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársait, továbbá már csak a pozsonyi király- és királyné-koronázások okán is Zuzana Ludiková személyében a Szlovák Nemzeti Galéria is képviseli magát. A belső tagokon kívül a projektbe vontak olyan külső, egy-egy téma kutatásával megbízott kutatókat is, akiknek vagy a szakterülete, vagy munkahelyük, intézményeik anyagai kapcsolódnak a témához. A tervek szerint a projekt a mintegy tizenöt magyarországi intézményen túl érintheti osztrák, német, cseh, lengyel, holland, szlovák kollégák együttműködését, felvidéki és romániai magyar kutatók bevonását is. Több hazai doktorandusz is kutatási támogatáshoz és publikálási lehetőséghez jut; ilyen például a Narancsnak nyilatkozó Maczó Ferenc is, aki az 1916. december végi utolsó magyar királykoronázást dolgozza fel. A projektben külső tagként részt vevő fiatal kutató a karrierje és kutatási lehetőségei szempontjából is meghatározónak tartja a részvételét. Bár azt hinnénk, hogy az időben hozzánk legközelebb eső koronázás bőségesen dokumentált, ez koránt sincs így. Maczó Ferenc példaként említi, hogy újonnan is kerülnek elő olyan használati és emléktárgyak (például a Zsidó Levéltárból egy a koronázási domb díszszövetéből készült mappaborító, vagy az esküemelvény nemzetiszínű drapériájának egy darabja a Székesfehérvári Egyházmegyei Gyűjteményből), amikről tudomása sem volt a kutatóknak. És bár akkor az uralkodói reprezentációnak már a modern tömegpropaganda is fontos eszköze volt, a háborús körülmények között mégsem sikerült mindent dokumentálni, publikálni. A szisztematikus feltárómunkának köszönhetően sorra bukkannak neves festők, grafikusok koronázást ábrázoló festményeire vagy félbehagyott vázlataira, amelyek ma már művészettörténeti szempontból is jelentősek a historizmust és az avantgárdot egyszerre megjelenítve – sorolta Maczó.
| Mikor ferdült el a kereszt? Pálffy Géza külön tanulmányt szentelt a Szent Korona és a koronaláda 1638. februári balesetének a Szörényi László irodalomtörténész 60. születésnapjára megjelent kiadványban. 1638. február 14-én a pozsonyi Szent Márton-dómban III. Ferdinánd feleségének, a spanyol Habsburg-ágból származó Mária Annának a koronázásához szükség volt a Szent Koronára is, amellyel a középkori hagyományok szerint a királyné jobb vállát (mint az uralkodó támaszát) érintették. A koronaláda felnyitásánál azonban kiderült, hogy a bécsi kincstárban őrzött kulcsokat valaki véletlenül felcserélte; lakatosokat hívtak, akik „erőszakkal és igen nagy erővel” tudták csak föltörni a ládát. A kezdődő koronázás miatti sietős, durva beavatkozás következtében a pántok lefeszítésekor gyakorlatilag szétszaggatták a koronaláda tetejét. Ekkor sérült meg feltehetően a Szent Korona is, amit az is valószínűsít, hogy a felülről jövő nyomások hatására az őt védő belső tokból csak késsel tudták kifeszíteni. A felfelé kimagasló kereszt és a keresztpántok sérüléseit később igyekeztek helyreállítani, erre utalhat az is, hogy a felségjelvényeket a szokásokkal ellentétben csak tizenkét nappal a koronázás után helyezték vissza a vélhetően új koronaládába. Az esetet érthetően diszkréten kezelték a résztvevők, és bár valószínűleg többször próbálták később is kijavítani a koronát, annak keresztje már csak „elnyomódott” állapotában volt stabilizálható. Pálffy elméletét erősíti, hogy az 1620-as évekig szinte minden ismert ábrázolás egyenes kereszttel ábrázolja a koronát, a 18. század végétől viszont már csak ferdével. |
Már eddig sem hiába
Pálffy szerint már eddig is „nemzeti kincsek” kerültek elő. Közülük a legnagyobb publicitást az a koronázási zászló kapta, amelyet az 1618. július eleji, pozsonyi koronázáson vitt a menetben Esterházy Miklós későbbi nádor. A minden koronázásra külön legyártott és a Magyar Korona országainak címereivel díszített zászlókat a kitüntetett személy hazavihette a ceremónia után, így maradt meg a ma ismert legkorábbi, koronázási országzászló is az Esterházyak fraknói várában. Pálffy volt például egy bécsi aukción is, ahol egy ausztriai magángyűjtemény árverésekor került kalapács alá az első budai (1792. évi) koronázás díszpálcájának ez ideig ismeretlen példánya, amelyet, kapaszkodjanak meg, a moszkvai Kreml licitálói elől sikerült megvásárolni. De történészi szempontból sokatmondó például az 1527. novemberi, székesfehérvári koronázási lakoma ülésrendje is, vagy a korabeli velencei, spanyol, német követjelentések leírásai, ahogyan a koronaláda eddig ismeretlen 1551. évi és 1622. augusztusi leltárai is.
A program amúgy „csak” alapkutatás, amire épülve a szakmonográfiák mellett tudományos népszerűsítő kötetek és kiadványok sora is születhet. Utóbbiak pedig a Narancs által megkérdezett szakemberek szerint hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a magyar tudományos élet törlessze régi adósságát, és maga válaszolja meg a nagyközönség számára is érdekes kérdéseket a koronáról a mindenféle önjelölt, áltudományos és épp ezért a történelmi emlékezetet károsan befolyásoló elméletek helyett.
| Melyek is a koronázási ékszerek?
A magyar koronázási ceremóniához nélkülözhetetlen tárgyak köre jóval bővebb, mint ami az Országházban ma megtekinthető. A Szent Koronának nevezett magyar koronán kívül a jogart, az országalmát és a kardot állították ki, holott a koronázási szertartás szerves tartozéka volt a Nemzeti Múzeumban látható palást is. Súlyosan megsínylették a koronázási jelvények az 1848–49-es szabadságharc utáni ozorai elásásukat. A koronaláda 1853-ig a nedves földben volt, ahol is elpusztultak a korábban használt királyi saru, cipő, kesztyű és a harisnyák is. Olyan súlyosan megrongálódott a három kis vörös selyempárna is, hogy Ferenc József 1867. évi koronázására újakat kellett csináltatni, ahogy újrakészítették a korona alatt viselt kis fejpárnát is. A világi jelképeken túl vannak nélkülözhetetlen egyházi tárgyai is a koronázási jelvényeknek: az eskükereszt, a kettős apostoli kereszt, a csókkereszt vagy a koronázási miseruhák, amelyeket többek közt a szertartásokon szintén nélkülözhetetlen esztergomi érsek viselt. És akkor még nem is szóltunk a minden alkalomra újragyártott jelképekről, mint a Magyar Korona országait jelképező zászlókról, a királyi udvar- és étekfogómester pálcáiról, vagy éppen a nép közé szórt koronázási zsetonokról. |
