Mióta a régi szép nyálcsorgatós mainframe idők eltűntével az igazi és kevésbé igazi buherátorok bennfentes aranykora is elmúlt, a userek is elszaporodtak, mint a nyulak. Kezdetben vala a mainframe, ahol a rendszerprogramozónak nevezett gazdát és a usert néha alig választotta el több annál, hogy az előbbit kifejezetten a buherálásért fizették, az utóbbit meg kifejezetten másért. Ekkor még a usernek is több tisztelet járt, felhasználónak nevezték és illendően megsüvegelték. Az aranykor természetesen ebben is a miniszámítógép beköszöntével, az on-line korszak hajnalán kezdett leáldozni, amikor a terminálok körül hirtelen nyájas userek kezdtek sertepertélni. Azóta van a gazdáknak olyan érzésük, hogy a userek intelligenciája állandó - az is az egyik mutatóujjukba szorult -, csak a számosságuk növekedett.
A user hétfejű sárkányként abuzálja az elsőként útjába eső, szakértőnek vélt illetőt, a különösen autentikusnak tekintett rendszergazdára pedig vérszopó piócaként képes rátapadni. A szeánszok során a rendszergazda lefordítja magában a kérdést számára érthető nyelvre; erre a fejében lakozó interpreter általában akkor is tökéletesen képes, ha a kérdező ugyanazon fogalmat hol helyesen, hol rosszul használja. A válasz - annak reményében, hogy a kérdező gyorsan távozik - rövid, pontos és érthető. A baj az, hogy a user ilyenkor vérszemet kap és további kérdéseket tesz fel. Ettől a rendszergazda elveszíti türelmét, és nekiáll a usert csúnyán összezavarni. Visszakérdez, vagy a továbbra is pontos válaszokat egyre kevésbé érthető technoblablában fogalmazza meg, míg végül a user szájából felhangzik a megváltó "értem", majd lógó orral, lealázva és tökéletesen összezavarva elkullog.
inkább számtalan, mint számos bűnei között a legfőbenjáróbb atrocitás a rendszergazda illendő megsüvegelése helyett a "hi sysop!" megszólítási formula alkalmazása. Hasonló bűn az absztrakciós képesség hiánya, amely az "any key" kétségbeesett keresésében nyilvánul meg, de ez már tíz éve is ősi toposz volt. Internetes berkekben ismert sztorik a lábpedálként taposott egér és a reklamáció a tönkrement csészetartó miatt (értsd: letört a CD-ROM-meghajtó tálcája a kávéscsésze alatt), de keresett már user római számokat a billentyűzeten, akart floppyt dugni a nyomtatóba, és állította váltig tanszékvezető egyetemi tanár, hogy a "telnet ludens" programja azért felejtette el a jelszavát, mert a magával citált megszeppent egyetemi hallgató megnyomott egy gombot a pécéjén.
A felhasználónak
halvány fogalma sincs róla, hogy miben rejlik a memória és a merevlemez különbözősége, és melyiket mire és miért arra használjuk, amire. Kísérletet sem tesz a számítógép hibaüzeneteinek elolvasására, a megértésükről ennek folyományaként már beszélni is felesleges. Amikor felemeli a telefont, úgy kezdi, hogy "nem működik a számítógépem", és inkább többé, mint kevésbé indignálódott. Ez az állítás bármit takarhat (elfelejtett a hálózatba bejelentkezni, vagy megpróbálta, de nem volt sikeres, vagy csak egyszerűen nem találja a Windowsban a keresett program ikonját, esetleg elfelejtette a monitort, nyomtatót, magát a számítógépet bekapcsolni), kivéve azt, hogy nem működik a számítógép. A felhasználó sohasem felejti el a jelszavát, nem töröl le semmit, ilyesmit csak a gép tesz. Ilyenkor egyetlen konszenzusos állítás képzelhető el: csoda történt. Felesleges megmutatni neki, hol a hiba, mivel annak a képe úgyis mindig a vakfoltra esik.
A user néha hatékonyan old meg
nagyon bonyolult feladatokat
Igaz, ilyenkor jobb lett volna, ha bele sem kezd, mert a kár minden egyes alkalommal hatalmas, az általa használt program gyakran üzemképtelenné válik. Ezek azok a kizárólagos alkalmak, amikor a felhasználó hajlandó elismerni, hogy csinált valamit, és a segítséget is azzal az indoklással kéri, hogy képtelen visszaállítani az eredeti állapotot. Az eseménysorozat reprodukálása kilátástalan, és gyakran nem csupán irreverzibilisnek látszik a folyamat, hanem ténylegesen is az. A kevesebb, mint ötperces ámokfutás gyakran félnapos rendszergazdai munkát indukál.
Természetesen vannak a szabályt erősítő kivételek: az úgynevezett power userek főállásban tulajdonképpen tudományos kutatók, egyetemi oktatók, akiknek egyfolytában fut néhány számítógépen legalább egy szimulációs programjuk.
Õk azok,
akik szinte mellesleg saját maguk rendszergazdálják a gyakran egyszemélyes, pécéként használt munkaállomásukat. Némelyikük nagy hozzáértést tanúsítva egy egész egyetemi tanszék összes munkaállomásával teszi ugyanezt. Kérdéseit képes szabatosan megfogalmazni, jól beszéli a rendszergazdák virtuális nyelvét, ezért érti és használni képes a kérdéseire kapott válaszokat. Az igazi rendszergazdák gyakran még brancsba is beveszik őket, együtt isznak reggelire uservért, és együtt nevetnek velük a többi user összes hülyeségén.
Minden rendszergazda
olyan usereket kap, amilyeneket megérdemel. A user nem más, mint az őt oktatók és az üzemeltetők tükörképe, a rendszergazdák többsége is így kezdte, csak buldog volt a felmenők között, és ezért magától megtanulta a dolgokat. Azóta erősen hisz módszere egyedül üdvözítő voltában - joggal.
Ez egy végtelen történet, amelynek mindegyik epizódja erről a beteg korról szól, a korról, amelynek szent hite szerint az információ hatalom, ahhoz pedig a számítógép vezet. Az év embere a számítógép, és korunk hőse a user. Itt már nemcsak azt hitetik el velünk, hogy a moziból kijövet mindenkiből lehet három percre igazi hős, egy Uma Thurmanba oltott Arnold Schwarzenegger, ezen a platformon von Neumann eszére és egy sámán transzcendentális képességeire is szükség van. Itt a hős a normális, a normális pedig nem lehet túlélő. Andreas Winkelman (Bergman férfi főhőse) halott, a user én vagyok.
- fm-user -
