„A Gamma-gyár egy nagy jelentőségű találmány kidolgozásán fáradozik, amely – a biztató jelek szerint – nemsokára megdönti az igényes fényképezők bálványainak, a Leicának, a Contaxnak a trónusát. (…) Remélhetőleg még ebben az évben piacra kerül az új csodagép, hogy egyrészt a magyar műszaki kultúra diadalát hirdesse, másrészt külkereskedelmi mérlegünk javításával kárpótlást szerezzen azért a súlyos adóért, amelyet egy évszázadon át fizettünk a külföldnek a fényképezőgépekért.” Így lelkendezett az Élet és Tudomány ismeretlen szerzője 1947 márciusában Újjászülető iparunk egy gyöngyszeme című hosszú és alapos elemzésében.
A cikk azon sugallata, hogy a „magyar fotóipar megteremtése a semmiből” a felszabadulásnak, a népi demokráciának köszönhető, nyilvánvaló csúsztatás volt. Mert ha komplett fényképezőgépeket nem is, de világszínvonalú tartozékokat, objektíveket, lencséket korábban is gyártott a Gamma Művek. A háborús konjunktúrát érzékelvén pedig arra is elérkezettnek látták az időt, hogy megkezdjék a fényképezőgép-gyártás előkészítését.
Feltételes reflex
Ennek kézzel fogható eredménye volt 1944-ben az optikai üzem vezetőjének, Barabás Jánosnak a tervei szerint készült távmérős Kinga (Kino-Gamma) fényképezőgép, illetve különböző változatai (Kinga II., Kinga-Compur). Vásároltak szabadalmakat is, ilyen volt az automata Riga (Riszdorfer-Gamma) modell, ami csak azért nem valósult meg, mert a feltaláló, Riszdorfer Ödön eltűnt Budapest ostroma alatt. Ugyanebbe a sorba illeszthető annak a három szabadalomnak – „szemmagasságból fényképező tükörreflex gép”, „tükörreflex rendszerű fényképezőgép”, „redőnyzáras fényképezőgép” – a felhasználása is, amit 1943-ban a Medve utcai polgári fiúiskola matematika–fizika tanára, Dulovits Jenő jelentett be. Noha nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy Dulovits szabadalmainak felhasználásával már a háború előtt nekiláttak volna az új fényképezőgép megalkotásának, az biztos, a Gamma 1944. november 18-án állapodott meg vele abban, hogy instrukciói alapján a jövőben mintadarabok készülnek a gyárban.
Az 1947-es Élet és Tudomány-cikk szerzője tulajdonképpen ennek az együttműködésnek a részeredményeiről számolt be a lapban. „Tudtunkkal ez az első eset a fényképezés történetében, hogy szenvedélyes, a fényképezés minden ágában jártas fényképező szerkeszt gépet, aki igazán tudja, »hol szorít a csizma?…«, s így előreláthatólag minden hibától mentes fényképezőgép születik meg” – írták a feltalálóra utalva, azt sem hallgatván el, hogy a Duflex elnevezés a „Dulovits-reflex rövidítése”.
Valóban világszenzáció
Az 1940-es években már lejárt a mindenhez értő „reneszánsz” fotósok ideje, akik nemcsak fényképeket komponáltak, de akár kamerákat is. Évtizedek óta sorozatban gyártották a fényképezőgépeket, s az új konstrukciók többnyire a nagy gyárak fejlesztési részlegeiből kerültek ki. Ennek fényében különösen figyelemreméltó az autodidakta Dulovits Jenő munkássága, aki nemcsak szabadalmai révén, de fotósként és operatőrként (Szőts István Kádár Kata és Tűz a hegyen című filmjeiben) is bizonyította tehetségét. De szakíróként is jegyezték: Művészi fényképezés című, 1940-ben megjelent könyve a fotóamatőrök bibliájává vált, akárcsak annak német változata, az először 1945-ben kiadott Meine Technik – Meine Bilder.
„Teljesen érthetetlen, hogyan sikerült Dulovitsnak ilyen felfedezésekre jutnia. Egy olyan emberhez hasonlíthatjuk, mint aki utcai ruhában besétál a stadionba, leveszi a zakóját, nekifut és 4 méterre javítja meg a magasugrás világcsúcsát” – mondja Fejér Zoltán fotográfus, Dulovits életrajzírója (A fény szerelmese, Hogyf Editio, 2003) a fényképész-tanár szabadalmairól, amelyekből egyébként több mint egy tucat volt, és nem is csak a fotózás témakörében. Fejér szerint a Duflex valóban csodagépnek számított abban az időben, sőt az volt a legnagyobb baj vele, hogy jóval megelőzte korát, annyi újdonságot tartalmazott, hogy azt talán még a szakértők sem tudták lekövetni. „Már az is nagyszerű újításnak számított, hogy a képformátuma nem 24×36, hanem 24×32 mm volt, így jobban igazodott a fotópapírméretekhez, de igazán forradalminak a fényaknás tükörreflexes szerkezet számított (lásd Tükröm, tükröm című keretes írásunkat), illetve az, hogy szemmagasságból lehetett vele fényképezni” – sorolja Fejér. És még ez is csak a jéghegy csúcsa volt. Újdonság volt a tartósabb és a fényt kevésbé átengedő, fémfóliás redőnyzár, az optikai kereső, illetve az a – csak a prototípusba beépített – szerkezet is, ami a karcmentes filmtovábbítást tette lehetővé. „Annyi újítás volt a gépben, hogy egy-egy részletnek alig tulajdonítanak jelentőséget. Például hasonló optikai keresővel csak 1954-ben jött ki a Leica, és a mai napig ezt használják a gépeikben” – mondja a fotográfus, de nem győzi hangsúlyozni, hogy a Duflex legalább annyira a Gamma műve is, mint a feltalálóé.
„Dulovits szerette volna elhitetni, hogy ezt egyedül, fél kézzel meg tudta volna csinálni, de legalább ennyire fontos volt a gyár technikai és szellemi háttere. Már csak azért is, mert a Dulovits-szabadalmakon kívül két további, forradalmi újítás volt a gépben: a felvétel után azonnal visszacsapódó tükör, illetve Kálmán Lászlónak, a Gamma mérnökének a találmánya, az automatikusan szűkülő fényrekesz. Ezek szintén olyan dolgok voltak, amit csak az ötvenes években kezdtek alkalmazni a nagy gyárak, a visszacsapódó tükör például legközelebb 1958-ban jelent meg Japánban.”
A Műszaki Tanulmánytár muzeológusa, Kovács Ottó egyetért azzal, hogy évekkel megelőzte korát a Duflex, de szerinte is túlzás kizárólag Dulovits Jenő gépének nevezni. „A Gamma szakemberei kellettek ahhoz, hogy megvalósítsák Dulovits elképzeléseit. A formatervezés Németh József munkája volt, s eredetileg három különböző fókuszú bajonettzáras objektívet képzeltek el hozzá, ezek közül valósult meg az egyik Barabás János tervei alapján.” Kovács Ottó szerint nem férhet kétség ahhoz, hogy a Duflex a világszínvonalat képviselte, és az összes későbbi, szemmagasságból használható tükörreflexes gép ennek volt a „továbbgondolása”.
Bukásra ítélve
Noha 1947-ben a korabeli olvasó minden bizonnyal túlzásnak vélte, hogy a Duflexről mint a Leica, a Contax „trónfosztójáról” írnak, a cikk megjelenése után az Élet és Tudomány szerkesztőségét és a Gammát is elárasztották az érdeklődők levelei, megrendelései – a lap azt írta, hogy az év végén a boltokba kerül. Valójában csak egy évvel később készült el a prototípus, amiből a sorozatgyártást megkezdhették 1949 elején. Addigra a Gamma korábbi vezetőit eltávolították, egyeseket letartóztattak, a cég állami kézbe került, és a sorozatgyártás is csak néhány darab összeszerelésére korlátozódott: az első negyedévben összesen 4 fényképezőgép készült, a másodikban pedig 20. Jellemző, hogy Dulovitsot, akit a Duflex fejlesztése miatt alkalmazott a Gamma, 1949-ben a vállalati fotószakkör vezetésével bízták meg.
Ahhoz képest, hogy 1949 novemberében az Új Magyar Fotó c. folyóirat arról számolt be, hogy „a Gamma gyárhoz a világ minden részéből érkeznek a megrendelések”, nagyon kevés fényképezőgép készült a második fél évben is. Ezekből a hazai boltokba is jutott néhány, de a 3500 forintos ára (ekkoriban 6-700 forint volt a havi fizetés) legfeljebb ahhoz képest tűnt méltányosnak, hogy a komolyabb, használt nyugati fényképezőgépekért a dupláját is elkérték a feketepiacon. De Fejér Zoltán kutatásai szerint a külkereskedelemmel megbízott Elektroimpex sem vitézkedhetett „a világ minden részén”, ugyanis a 800 megrendelt gép helyett összesen 2 darabot kaptak. Ezek után nem csoda, hogy 1949 fotótechnikai szenzációjává nem a magyar fényképezőgép vált, hanem a lipcsei vásáron bemutatott, szintén tükörreflexes német Contax S. Ez kevesebb újdonságot tartalmazott a Duflexnél, ám sokkal jobb volt a marketingje, nem beszélve arról, hogy be is lehetett szerezni.
A csodagép gyártását 1950 tavaszán állították le, valószínűleg azért, mert ekkor már fel sem merülhetett a nyugati export, és a gyárat is ismét hadiüzemként működtették. A sors fintora, hogy a Gamma számára az igazi közönségsikert (persze csak idehaza) 1955-től forgalmazott következő modelljük, a gyerekeknek készült, ennek megfelelően pofonegyszerű, ám korszerűnek aligha mondható Pajtás fényképezőgép hozta el, amit a hatvanas évek elejéig gyártottak.
Becslések szerint körülbelül 550 darab Duflex készült, ezeket pedig a borsos áruk miatt elsősorban közintézmények vásárolták meg. Nem tudunk arról, hogy híres fotós birtokában volt-e ilyen gép, így nagyon kevés Duflexszel készült képet ismerünk. Kovács Ottó szerint a kiváló minőséghez nem férhet kétség, bár mint mondta, a Műszaki Tanulmánytárban található működőképes gépet műtárgyvédelmi okokból nem merné kipróbálni. Ami a korábbi tulajdonosokat illeti, csupán annyi biztos, az első 30 darab a Gamma fotókörének (hivatalos nevén: Gamma Fényképező Élet) birtokába került. „Az 1970-es évek elejéig használták ezeket a kör tagjai, ami azt jelenti, hogy nem csak elméletileg voltak jó minőségűek ezek a gépek. További adalék, hogy amikor kivették a gyár leltárából, és a szakkör tagjai meg akarták vásárolni, a vállalat vezetése ezt nem engedélyezte, hanem átadta az Ezermester és Úttörő Vállalatnak értékesítésre, így további sorsukról nem tudunk” – meséli a fotókör jogutódjának számító, a XI. kerületi Budapesti Művelődési Központban működő Reflex Fotóklub vezetője, Nagy Ferenc. Azt is megtudhattuk tőle, hogy amikor 1962-ben megszüntették a Gamma optikai részlegét, egy sor tartozékot – előtétlencséket és szűrőket – inkább megsemmisítettek a gyárudvaron, de nem engedélyezték, hogy a szakkör tagjai hazavigyenek vagy vásároljanak belőlük. Dulovits Jenő akkor már régóta nem volt a gyár alkalmazottja, 1954-ben „racionalizálás” miatt felmondtak neki. S miközben német nyelvű szakkönyve négy kiadást megért Kelet-Németországban, sőt a Szovjetunióban is megjelenhetett, Magyarországon csak hosszas huzavona után, pozícióban lévő kollégái határozott tiltakozása ellenére, 1957-ben kerülhetett a könyvesboltokba az 1940-es Művészi fényképezés átdolgozott, bővített kiadása Így fényképezek címmel. „A benne foglaltak alkalmasak arra, hogy propagandát csináljanak és elfogadtassanak egy tértől-időtől független, minden eszmei tartalom nélküli, minden értelem nélküli l’art pour l’art fényképezést” – írták a könyv megjelenésének ellenzői, ami azért is különös, mert a „baráti” keletnémeteknek és oroszoknak nem voltak efféle aggályaik. Noha a könyv végül megjelenhetett, a szakma továbbra sem vett tudomást Dulovits Jenőről, bogaras amatőrként, előkelő idegenként tekintettek rá.
„Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a méltatlanul elfeledett fotográfus emlékét megőrizzük, megörökítsük – mondja Nagy Ferenc a Reflex Fotóklub tavalyi kezdeményezéséről. – Dulovits 1972-ig, haláláig itt lakott a XI. kerületben, az Irinyi József utcában, azt szeretnénk elérni, hogy legalább egy emléktáblát kapjon, bár szerintünk az sem volna túlzás, ha közterületet neveznének el róla. Felvettük a kapcsolatot az önkormányzattal, és úgy tűnik, nem zárkóznak el az ötletünk elől.”
| Tükröm, tükröm A tükörreflexes gépek lényege az a kereső és az objektív között elhelyezett, tükrökből álló rendszer, amelynek révén a fotós pontosan azt láthatja, amit a gép később a filmre rögzít. Mindez ma már evidens, de az 1940-es években nem volt magától értetődő. Igaz, hogy a németek már korábban készítettek tükörreflexes gépet, ám az Dulovits találmányához képest sokkal megbízhatatlanabb rendszerű volt. Ráadásul nem tette lehetővé a szemmagasságból való fényképezést, amit – tükörreflexes modellen – először a Duflexen alkalmaztak. Ez azért számított forradalmi újításnak, mert a fotósnak addig felülről kellett a fényképezőgépbe nézni, így valójában „hasmagasságból” tudta a fotókat elkészíteni. |
