Duflex, a magyar szuper-fényképezőgép

Lehúzott redőnyzár

Tudomány

A biztonsági gyufa, a porlasztó, a villanymozdony vagy a bűvös kocka mellé odatehetjük azt a szerkezetet is, amely a fotózást forradalmasította volna. A Duflex fényképezőgépet annyi technikai újdonsággal szerelték fel, hogy a kortársak fel sem tudták fogni, így nem is nagyon értékelték. De nem csak ezért lett kudarc a magyar technikatörténet egyik legnagyobb újítása.

„A Gamma-gyár egy nagy jelentőségű találmány kidolgozásán fáradozik, amely – a biztató jelek szerint – nemsokára megdönti az igényes fényképezők bálványainak, a Leicának, a Contaxnak a trónusát. (…) Remélhetőleg még ebben az évben piacra kerül az új csodagép, hogy egyrészt a magyar műszaki kultúra diadalát hirdesse, másrészt külkereskedelmi mérlegünk javításával kárpótlást szerezzen azért a súlyos adóért, amelyet egy évszázadon át fizettünk a külföldnek a fényképezőgépekért.” Így lelkendezett az Élet és Tudomány ismeretlen szerzője 1947 márciusában Újjászülető iparunk egy gyöngyszeme című hosszú és alapos elemzésében.

A cikk azon sugallata, hogy a „magyar fotóipar megteremtése a semmiből” a felszabadulásnak, a népi demokráciának köszönhető, nyilvánvaló csúsztatás volt. Mert ha komplett fényképezőgépeket nem is, de világszínvonalú tartozékokat, objektíveket, lencséket korábban is gyártott a Gamma Művek. A háborús konjunktúrát érzékelvén pedig arra is elérkezettnek látták az időt, hogy megkezdjék a fényképezőgép-gyártás előkészítését.

 

Feltételes reflex

Ennek kézzel fogható eredménye volt 1944-ben az optikai üzem vezetőjének, Barabás Jánosnak a tervei szerint készült távmérős Kinga (Kino-Gamma) fényképezőgép, illetve különböző változatai (Kinga II., Kinga-Compur). Vásároltak szabadalmakat is, ilyen volt az automata Riga (Riszdorfer-Gamma) modell, ami csak azért nem valósult meg, mert a feltaláló, Riszdorfer Ödön eltűnt Budapest ostroma alatt. Ugyanebbe a sorba illeszthető annak a három szabadalomnak – „szemmagasságból fényképező tükörreflex gép”, „tükörreflex rendszerű fényképezőgép”, „redőnyzáras fényképezőgép” – a felhasználása is, amit 1943-ban a Medve utcai polgári fiúiskola matematika–fizika tanára, Dulovits Jenő jelentett be. Noha nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy Dulovits szabadalmainak felhasználásával már a háború előtt nekiláttak volna az új fényképezőgép megalkotásának, az biztos, a Gamma 1944. november 18-án állapodott meg vele abban, hogy instrukciói alapján a jövőben mintadarabok készülnek a gyárban.

Az 1947-es Élet és Tudomány-cikk szerzője tulajdonképpen ennek az együttműködésnek a részeredményeiről számolt be a lapban. „Tudtunkkal ez az első eset a fényképezés történetében, hogy szenvedélyes, a fényképezés minden ágában jártas fényképező szerkeszt gépet, aki igazán tudja, »hol szorít a csizma?…«, s így előreláthatólag minden hibától mentes fényképezőgép születik meg” – írták a feltalálóra utalva, azt sem hallgatván el, hogy a Duflex elnevezés a „Dulovits-reflex rövidítése”.

 

Valóban világszenzáció

Az 1940-es években már lejárt a mindenhez értő „reneszánsz” fotósok ideje, akik nemcsak fényképeket komponáltak, de akár kamerákat is. Évtizedek óta sorozatban gyártották a fényképezőgépeket, s az új konstrukciók többnyire a nagy gyárak fejlesztési részlegeiből kerültek ki. Ennek fényében különösen figyelemreméltó az autodidakta Dulovits Jenő munkássága, aki nemcsak szabadalmai révén, de fotósként és operatőrként (Szőts István Kádár Kata és Tűz a hegyen című filmjeiben) is bizonyította tehetségét. De szakíróként is je­gyez­ték: Művészi fényképezés című, 1940-ben megjelent könyve a fotóamatőrök bibliájává vált, akárcsak annak német változata, az először 1945-ben kiadott Meine Technik – Meine Bilder.

„Teljesen érthetetlen, hogyan sikerült Dulovitsnak ilyen felfedezésekre jutnia. Egy olyan emberhez hasonlíthatjuk, mint aki utcai ruhában besétál a stadionba, leveszi a zakóját, nekifut és 4 méterre javítja meg a magasugrás világcsúcsát” – mondja Fejér Zoltán fotográfus, Dulovits életrajzírója (A fény szerelmese, Hogyf Editio, 2003) a fényképész-tanár szabadalmairól, amelyekből egyébként több mint egy tucat volt, és nem is csak a fotózás témakörében. Fejér szerint a Duflex valóban csodagépnek számított abban az időben, sőt az volt a legnagyobb baj vele, hogy jóval megelőzte korát, annyi újdonságot tartalmazott, hogy azt talán még a szakértők sem tudták lekövetni. „Már az is nagyszerű újításnak számított, hogy a képformátuma nem 24×36, hanem 24×32 mm volt, így jobban igazodott a fotópapírméretekhez, de igazán forradalminak a fényaknás tükörreflexes szerkezet számított (lásd Tükröm, tükröm című keretes írásunkat), illetve az, hogy szemmagasságból lehetett vele fényképezni” – sorolja Fejér. És még ez is csak a jéghegy csúcsa volt. Újdonság volt a tartósabb és a fényt kevésbé átengedő, fémfóliás redőnyzár, az optikai kereső, illetve az a – csak a prototípusba beépített – szerkezet is, ami a karcmentes filmtovábbítást tette lehetővé. „Annyi újítás volt a gépben, hogy egy-egy részletnek alig tulajdonítanak jelentőséget. Például hasonló optikai keresővel csak 1954-ben jött ki a Leica, és a mai napig ezt használják a gépeikben” – mondja a fotográfus, de nem győzi hangsúlyozni, hogy a Duflex legalább annyira a Gamma műve is, mint a feltalálóé.

„Dulovits szerette volna elhitetni, hogy ezt egyedül, fél kézzel meg tudta volna csinálni, de legalább ennyire fontos volt a gyár technikai és szellemi háttere. Már csak azért is, mert a Dulovits-szabadalmakon kívül két további, forradalmi újítás volt a gépben: a felvétel után azonnal visszacsapódó tükör, illetve Kálmán Lászlónak, a Gamma mérnökének a találmánya, az automatikusan szűkülő fényrekesz. Ezek szintén olyan dolgok voltak, amit csak az ötvenes években kezdtek alkalmazni a nagy gyárak, a visszacsapódó tükör például legközelebb 1958-ban jelent meg Japánban.”

A Műszaki Tanulmánytár muzeológusa, Kovács Ottó egyetért azzal, hogy évekkel megelőzte korát a Duflex, de szerinte is túlzás kizárólag Dulovits Jenő gépének nevezni. „A Gamma szakemberei kellettek ahhoz, hogy megvalósítsák Dulovits elképzeléseit. A formatervezés Németh József munkája volt, s eredetileg három különböző fókuszú bajonettzáras objektívet képzeltek el hozzá, ezek közül valósult meg az egyik Barabás János tervei alapján.” Kovács Ottó szerint nem férhet kétség ahhoz, hogy a Duflex a világszínvonalat képviselte, és az összes későbbi, szemmagasságból használható tükörreflexes gép ennek volt a „továbbgondolása”.

 

Bukásra ítélve

Noha 1947-ben a korabeli olvasó minden bizonnyal túlzásnak vélte, hogy a Duflexről mint a Leica, a Contax „trónfosztójáról” írnak, a cikk megjelenése után az Élet és Tudomány szerkesztőségét és a Gammát is elárasztották az érdeklődők levelei, megrendelései – a lap azt írta, hogy az év végén a boltokba kerül. Valójában csak egy évvel később készült el a prototípus, amiből a sorozatgyártást megkezdhették 1949 elején. Addigra a Gamma korábbi vezetőit eltávolították, egyeseket letartóztattak, a cég állami kézbe került, és a sorozatgyártás is csak néhány darab összeszerelésére korlátozódott: az első negyedévben összesen 4 fényképezőgép készült, a másodikban pedig 20. Jellemző, hogy Dulovitsot, akit a Duflex fejlesztése miatt alkalmazott a Gamma, 1949-ben a vállalati fotószakkör vezetésével bízták meg.

Ahhoz képest, hogy 1949 novemberében az Új Magyar Fotó c. folyóirat arról számolt be, hogy „a Gamma gyárhoz a világ minden részéből érkeznek a megrendelések”, nagyon kevés fényképezőgép készült a második fél évben is. Ezekből a hazai boltokba is jutott néhány, de a 3500 forintos ára (ekkoriban 6-700 forint volt a havi fizetés) legfeljebb ahhoz képest tűnt méltányosnak, hogy a komolyabb, használt nyugati fényképezőgépekért a dupláját is elkérték a feketepiacon. De Fejér Zoltán kutatásai szerint a külkereskedelemmel megbízott Elektroimpex sem vitézkedhetett „a világ minden részén”, ugyanis a 800 megrendelt gép helyett összesen 2 darabot kaptak. Ezek után nem csoda, hogy 1949 fotótechnikai szenzációjává nem a magyar fényképezőgép vált, hanem a lipcsei vásáron bemutatott, szintén tükörreflexes német Contax S. Ez kevesebb újdonságot tartalmazott a Duflexnél, ám sokkal jobb volt a marketingje, nem beszélve arról, hogy be is lehetett szerezni.

A csodagép gyártását 1950 tavaszán állították le, valószínűleg azért, mert ekkor már fel sem merülhetett a nyugati export, és a gyárat is ismét hadiüzemként működtették. A sors fintora, hogy a Gamma számára az igazi közönségsikert (persze csak idehaza) 1955-től forgalmazott következő modelljük, a gyerekeknek készült, ennek megfelelően pofonegyszerű, ám korszerűnek aligha mondható Pajtás fényképezőgép hozta el, amit a hatvanas évek elejéig gyártottak.

Becslések szerint körülbelül 550 darab Duflex készült, ezeket pedig a borsos áruk miatt elsősorban közintézmények vásárolták meg. Nem tudunk arról, hogy híres fotós birtokában volt-e ilyen gép, így nagyon kevés Duflex­szel készült képet ismerünk. Kovács Ottó szerint a kiváló minőséghez nem férhet kétség, bár mint mondta, a Műszaki Tanulmánytárban található működőképes gépet műtárgyvédelmi okokból nem merné kipróbálni. Ami a korábbi tulajdonosokat illeti, csupán annyi biztos, az első 30 darab a Gamma fotókörének (hivatalos nevén: Gamma Fényképező Élet) birtokába került. „Az 1970-es évek elejéig használták ezeket a kör tagjai, ami azt jelenti, hogy nem csak elméletileg voltak jó minőségűek ezek a gépek. További adalék, hogy amikor kivették a gyár leltárából, és a szakkör tagjai meg akarták vásárolni, a vállalat vezetése ezt nem engedélyezte, hanem átadta az Ezermester és Úttörő Vállalatnak értékesítésre, így további sorsukról nem tudunk” – meséli a fotókör jogutódjának számító, a XI. kerületi Budapesti Művelődési Központban működő Reflex Fotóklub vezetője, Nagy Ferenc. Azt is megtudhattuk tőle, hogy amikor 1962-ben megszüntették a Gamma optikai részlegét, egy sor tartozékot – előtétlencséket és szűrőket – inkább megsemmisítettek a gyárudvaron, de nem engedélyezték, hogy a szakkör tagjai hazavigyenek vagy vásároljanak belőlük. Dulovits Jenő akkor már régóta nem volt a gyár alkalmazottja, 1954-ben „racionalizálás” miatt felmondtak neki. S miközben német nyelvű szakkönyve négy kiadást megért Kelet-Németországban, sőt a Szovjetunióban is megjelenhetett, Magyarországon csak hosszas huzavona után, pozícióban lévő kollégái határozott tiltakozása ellenére, 1957-ben kerülhetett a könyvesboltokba az 1940-es Művészi fényképezés átdolgozott, bővített kiadása Így fényképezek címmel. „A benne foglaltak alkalmasak arra, hogy propagandát csináljanak és elfogadtassanak egy tértől-időtől független, minden eszmei tartalom nélküli, minden értelem nélküli l’art pour l’art fényképezést” – írták a könyv megjelenésének ellenzői, ami azért is különös, mert a „baráti” keletnémeteknek és oroszoknak nem voltak efféle aggályaik. Noha a könyv végül megjelenhetett, a szakma továbbra sem vett tudomást Dulovits Jenőről, bogaras amatőrként, előkelő idegenként tekintettek rá.

„Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a méltatlanul elfeledett fotográfus emlékét megőrizzük, megörökítsük – mondja Nagy Ferenc a Reflex Fotóklub tavalyi kezdeményezéséről. – Dulovits 1972-ig, haláláig itt lakott a XI. kerületben, az Irinyi József utcában, azt szeretnénk elérni, hogy legalább egy emléktáblát kapjon, bár szerintünk az sem volna túlzás, ha közterületet neveznének el róla. Felvettük a kapcsolatot az önkormányzattal, és úgy tűnik, nem zárkóznak el az ötletünk elől.”

Tükröm, tükröm

A tükörreflexes gépek lényege az a kereső és az objektív között elhelyezett, tükrökből álló rendszer, amelynek révén a fotós pontosan azt láthatja, amit a gép később a filmre rögzít. Mindez ma már evidens, de az 1940-es években nem volt magától értetődő. Igaz, hogy a németek már korábban készítettek tükörreflexes gépet, ám az Dulovits találmányához képest sokkal megbízhatatlanabb rendszerű volt. Ráadásul nem tette lehetővé a szemmagasságból való fényképezést, amit – tükörreflexes modellen – először a Duflexen alkalmaztak. Ez azért számított forradalmi újításnak, mert a fotósnak addig felülről kellett a fényképezőgépbe nézni, így valójában „hasmagasságból” tudta a fotókat elkészíteni.

 

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."