Lemez: Üzenet a liftből(Trüby Trio: Elevator Music)

Tudomány

Mindenki tudja, hogy a kortárs elektronikus/dzseszszes/erotikus tánczenék fő jellemzője nem az ember bensőjét szétroncsoló vasszigor: dzsesszfunk, soul, afrobrazil, latin elemekből amúgy is baromi nehéz volna szigorú, ám igazságos zenét kikeverni, éppen ezért általában meg sem próbálják. (A szerző gonoszul megjegyezné, hogy a minap a Renegade Hardware d`n`b kiadónál megjelent Slayer-remix beigazolta valamennyi korábban hangoztatott hipotézisét, úgyhogy a továbbiakban kuss legyen.) Nos a Trüby Trio (azaz a Fauna Flash-ként ismert Roland W. Appel - Christian Prommer duó, plusz a zenekarvezető Roland Trüby, no meg a tucatnyi zenész és vokalista) még az alapdefinícióhoz képest is módfelett szórakoztató és szellemes zenét produkál. A most megjelent Elevator Music már első hallásra lefegyverzi az embert a maga teremtő eklektikájával: elég egyszer belemerülni, s mint valami színes-szagos örvénylő massza elragadja az embert - sodródás közben pedig hol ez, hol az úszik a fülébe. A lemez első néhány száma az érzéki, lüktető funk jegyében fogant: a Universal Love például egy régi soulszám feldolgozása, a New Music pedig igazi tipróláncos tánczene. Erre azután következnek a még egzotikusabb darabok: a Runnin` afrofunk lüktetése és a mondhatni slágerdarab Jaleo, Concha Buika énekével - egy flamencogitárral súlyosbított spanyol cigány stílusú műdarab lüktető modern tánczenébe oldva. Ugyanezt mondhatnánk el az Alegre idei, vokállal feldúsított verziójáról: jön a szamba, csúszik, s már azt sem tudjuk, mit is csinálnak lassan leszakadó végtagjaink. S a következő A Festa című alkotásban megjelenik a zúzós basszus is - igazi, szambába ojtott drum & basst hallunk, felette egy régi Jorge Ben-szám verzája úszik, magányosan, az eredeti dallamról leszakítva. A következő Make a Move is igazi stomper: törzsi alapokról építkezik és visz, megállás nélkül, miközben hipnotikusan körbetáncoljuk az ülőgarnitúrát. A d`n`b még egyszer visszatér, elvégre a lemezen megtalálható az A Go Go című nagy Trüby-sláger korunkhoz igazított, még mutánsabb basszusokkal sújtott verziója is - csak hogy el ne felejtsük a kezdeteket. A lemez vége felé kicsit vissza is vesznek a tempóból, lassú soulballadák után néhány középtempós nu jazz tánczene, és már le is pergett egy teljes élet - régen tán még kellett is rá, hogy ennyiféle zenét megismerhessen az ember, most meg elég hetvenkét súlyos perc, és ha mindez kevés lett volna, bízvást meg lehet nyomni a repeat gombot.
Mindenki tudja, hogy a kortárs elektronikus/dzseszszes/erotikus tánczenék fő jellemzője nem az ember bensőjét szétroncsoló vasszigor: dzsesszfunk, soul, afrobrazil, latin elemekből amúgy is baromi nehéz volna szigorú, ám igazságos zenét kikeverni, éppen ezért általában meg sem próbálják. (A szerző gonoszul megjegyezné, hogy a minap a Renegade Hardware d`n`b kiadónál megjelent Slayer-remix beigazolta valamennyi korábban hangoztatott hipotézisét, úgyhogy a továbbiakban kuss legyen.) Nos a Trüby Trio (azaz a Fauna Flash-ként ismert Roland W. Appel - Christian Prommer duó, plusz a zenekarvezető Roland Trüby, no meg a tucatnyi zenész és vokalista) még az alapdefinícióhoz képest is módfelett szórakoztató és szellemes zenét produkál. A most megjelent Elevator Music már első hallásra lefegyverzi az embert a maga teremtő eklektikájával: elég egyszer belemerülni, s mint valami színes-szagos örvénylő massza elragadja az embert - sodródás közben pedig hol ez, hol az úszik a fülébe. A lemez első néhány száma az érzéki, lüktető funk jegyében fogant: a Universal Love például egy régi soulszám feldolgozása, a New Music pedig igazi tipróláncos tánczene. Erre azután következnek a még egzotikusabb darabok: a Runnin` afrofunk lüktetése és a mondhatni slágerdarab Jaleo, Concha Buika énekével - egy flamencogitárral súlyosbított spanyol cigány stílusú műdarab lüktető modern tánczenébe oldva. Ugyanezt mondhatnánk el az Alegre idei, vokállal feldúsított verziójáról: jön a szamba, csúszik, s már azt sem tudjuk, mit is csinálnak lassan leszakadó végtagjaink. S a következő A Festa című alkotásban megjelenik a zúzós basszus is - igazi, szambába ojtott drum & basst hallunk, felette egy régi Jorge Ben-szám verzája úszik, magányosan, az eredeti dallamról leszakítva. A következő Make a Move is igazi stomper: törzsi alapokról építkezik és visz, megállás nélkül, miközben hipnotikusan körbetáncoljuk az ülőgarnitúrát. A d`n`b még egyszer visszatér, elvégre a lemezen megtalálható az A Go Go című nagy Trüby-sláger korunkhoz igazított, még mutánsabb basszusokkal sújtott verziója is - csak hogy el ne felejtsük a kezdeteket. A lemez vége felé kicsit vissza is vesznek a tempóból, lassú soulballadák után néhány középtempós nu jazz tánczene, és már le is pergett egy teljes élet - régen tán még kellett is rá, hogy ennyiféle zenét megismerhessen az ember, most meg elég hetvenkét súlyos perc, és ha mindez kevés lett volna, bízvást meg lehet nyomni a repeat gombot.

Barotányi Zoltán

Compost/Deep Distribution, 2003

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.