Az olaj világpiaci ára a múlt hét végén mind nominális, mind abszolút értelemben rekordokat döntött: egy teli hordóért (ami e metrikus rendszertől irtózó szakmában még ma is uralkodó mértékegység) csaknem 120 dollárt is elkérhettek a határidős jegyzések során. S ezen a szinten már mit sem ér arra hivatkozni, hogy közben monoton gyengül a dollár - immár euró/hordó összehasonlításban is sikerült a csúcsbeállítás. Az elemzők nem teljesen egységesek a várható tendenciák megítélésében - akad, aki szerint ennél már a büdös életben nem ereszkedünk lejjebb, mások szerint spekulációs okokból ilyen irreálisan drága az olaj, s ezért akár jelentős korrekció is elképzelhető. Azonban a többség úgy véli, ideje berendezkednünk a tartósan magas árra, ami szerintük logikusan következik abból, hogy a legtöbb, jelentős lelőhelyekkel bíró országban a termelés már túlszaladt a csúcson (egyes hírek szerint Oroszországban éppen tavaly). Ráadásul a készletek mennyisége bizonytalan, nagyságukkal kapcsolatban sok a szkepszis (ami persze akár alaptalannak is bizonyulhat), miközben látható, hogy a keresletet egyre csak izzítja Kína és India rohamosan növekvő fogyasztása (a két ország olajzabálás tekintetében idén már felülmúlja az Egyesült Államokat), ahol pedig alternatív üzemanyagokkal elégítenék ki a rohamosan növekvő keresletet (lásd: Brazília), ott máris kedvezőtlen társadalmi és ökológiai hatásokkal számolhatunk.
Egy szál harangvirág
Az olajkitermelés durva haranggörbeszerű jellegéről szóló teória (a kitermelés a csúcs elérése után meredeken zuhan) nem új, s bár konszenzusnak éppen nem örvend (az OPEC-ben például nem szeretik), de a többség respektálja, s a szakmai közgondolkodásnak legalábbis része az is, miként lehetne mérsékelni az olajkínálat prognosztizált hirtelen zuhanásából adódó katasztrofális következményeket. (Lásd: Kimerülő készletek, Magyar Narancs, 2005. július 14.) Az olajkészletek szintjének és a közeljövőbeli kitermelés mértékének tekintetében számos kedvezőtlen fejleménnyel számolhatunk. Először is Oroszország, mint már utaltunk is rá, képtelen növelni kitermelését a korábban várt mértékben (sőt, alighanem ennél már csak kevesebbet fognak a felszínre hozni), Nigéria olajkínálata az elégtelen beruházások következtében hat-hét éven belül drasztikusan vissza fog esni. Eközben alig néhány ország akad, ahol még van esély a termelés fokozására: jellemző módon Szaúd-Arábia, Kuvait és Irak az a három jelentős olajtermelő, ahol az olajcsúcs csak a következő évtized közepére-végére következik be. A magas áraknak szokás szerint lehet oly hatásuk, hogy rentábilissá tehetnek korábban csak gazdaságtalanul kitermelhető készleteket: érdemes lesz a bitument kiszedni az olajhomokból, kinyerni az olajpalából, vagy megtisztítani a szennyező anyagokban (ezek jelenthetnek ként, arzént, esetleg nehézfémeket) gazdag nehézolajokat - legyenek ezek bármily mocskos és szennyező technológiák. Ezenkívül persze idővel kinyithatók a korábban lezárt kutak, melyekből a gyors lerablás miatt csak jóval drágábban (az új árak mellett mégis gazdaságosan) nyerhető ki a maradék szufla, jöhetnek az új és újabb kőszénbányák (a szén még jó pár száz évig nem fogy el), hiszen a szénből bármit (folyékony üzemanyagot, vegyszert, műanyagot és élelmiszer-adalékot egyaránt) elő lehet állítani. Igaz, nem két forintért, de a tétet amúgy is jóval eme szint fölé emelték. Azután ott van még a földgáz, amelynek jó részét jelenleg eltüzeljük, pedig ha a fűtésre és főzésre találnak valami más energiaforrást, úgy nagy mennyiségben volna a kezünkben olyan gáznemű matéria, amely egyszerre kémiai alapanyag, s akár folyékony üzemanyag forrása.
Pótkávé a jó
Amikor a kőolaj esetleges pótlásáról beszélünk, nem felejthetjük el, hogy üzemanyagként, fűtőanyagként, vegyipari nyersanyagként valószínűleg mással és mással kell pótolnunk. A homológ pótlást pedig éppen az teszi szükségessé, hogy emberi fajtánk immár tökéletesen ráállt arra a pályára, melynek lényege, hogy lehetőleg minden fenék alá essen egy-egy személyre szabott robbanómotor. Márpedig ilyen esetben két dolgot tehetünk: vagy lecseréljük a Benz, Otto és zseniális társaik által kiötlött meghajtó mechanizmusokat valami más, még nem ismert technológiára (ez biztosan rohadt drága lesz), vagy megpróbálhatunk valami más folyékony és éghető anyagot tölteni a motorba. Persze nevezhetjük elavultnak és kívánhatjuk a pokolba a helyváltoztatás eme szélsőségesen individualista és pazarló módját, de látnivalón még a legkollektivistább társadalmak tagjai alól sem lehet kihúzni az autót.
A bioüzemanyagok igazából most bontakozó sagája csupán az első, s mindjárt drámai fejezete eme új történetnek. (Részletesen lásd: Répa, retek, maszlag, Magyar Narancs, 2008. február 14.) A bioüzemanyagokban - melyek vagy növényi olajok bontásából és újraészterezéséből, vagy cukor- és keményítő-, sőt a jövőben alighanem cellulóztartalmú növényi nyersanyagok minden magyar számára jól ismert szeszes erjedéséből származnak - sokan kételkedtek, majd a hit és a bizalom fázisát átugorva máris jöhettek a parák. Ha túllépünk az igencsak alapos félelmeken, azt láthatjuk, hogy pusztán energiahatékonyság szempontjából legalábbis Földünk számos pontján igenis életképes élelmiszerből üzemanyagot gyártani - mondjuk megéri Brazíliában cukornádból biobenzint erjeszteni (sokkal kétségesebb, hogy mérsékelt öv alatt mi veheti fel ezzel a versenyt, s hogy szubvenciók nélkül is megéri-e kukoricát disznók helyett az erjesztőkádba szórni - a számítások legalábbis ellentmondásosak). Való igaz, az élelmiszerekre gyakorolt kiszorító hatás már önmagában is felverheti az árakat, nem is szólva arról, hogy szorosan összekapcsolja a bioüzemanyagok és az emberi (továbbá állati) fogyasztást szolgáló termékek (melyek többnyire ugyanazok) árát - miközben azok amúgy is az egekbe emelkednek, nem függetlenül az újabb olajárrobbanástól (hiába: ez is a zöldforradalom következménye). Meglehet, a globális léptékű közérdek nevében korlátozni kellene az élelmiszerek benzintankba vándorlását, de kérdés: ki a fene fog ilyen döntést hozni (világkormány köztudomásúlag nincs, a helyi kormányok rövid távú preferenciái módfelett szóródnak). Eközben a bioüzemanyag-gyártás máris óriási üzlet, s az EU immár nem csupán a nem kívánt környezeti, társadalmi, élelmezéspolitikai mellékkövetkezmények miatt szállna ki a biodízel- és bioetanol-biznisz dotálásából, hanem azért is, mivel az ágazat egyelőre piaci alapon is megáll a lábán. Mondhatni, ez a technológia még gyerekcipőben jár, s talán a közeljövőben kinőheti a félelemre okot adó betegségeit. Máris érkeznek a hírek hihetetlenül hatékonyan, s a józan paraszti gondolkodást jellemző kétdimenziós (mező-szerű) sík felületeken túlmutató, háromdimenziós keretek között (térben) termeszthető olajtermelő algákról - mondhatni, meglátjuk, addig sem árt helyet csinálni a szójának, olajpálmának, cukornádnak és a többi hasznos, főleg monokultúrás körülmények között, latifundiumokban, csekély hozzátett emberi értékkel megtermelhető növénynek. Sejtések szerint (ezeket persze hisszük, ha látjuk), ha sikerülne kifejleszteni ipari méretben hasznosítható, cellulózalapú bioetanol-technológiákat, akkor a mostanihoz képest nagyságrendekkel nőne meg a mi éghajlati viszonyaink között elérhető energiahatékonyság - igaz, ehhez genetikailag megpiszkált, transzgén (jórészt fás) növények kellenek, a GMO-k felhasználása körül pedig még az eddigieknél is durvább, hitvita jellegű konfliktusok zajlanak.
Amennyiben más, megújuló olajpótlékokat keresnénk, úgy gyorsan kilyukadhatunk az ingyen rendelkezésre álló, igaz, kissé hektikusan detektálható napenergiánál: a napelemek hatékonysága amúgy nem túl magas, de - s most speciálisan kis hazánkról beszélünk - még így is jóval a képességeink alatt teljesítünk napenergia tekintetében is. Egyes alternatív energiastratégiában gondolkodó szervezetek (pl. Energia Klub) szerint már a most létező napelemes technológiával is meg lehetne termelni az ország éves áramszükségletét, ehhez csak pár száz négyzetkilométeres területet kéne befedni fotoelektromos átalakító szerkezetekkel (ennek a töredékén működnek most napcellák) - igaz, így azután a takarásban nem fejlődne rendesen az üzemanyagnak szánt repce, nyárfa vagy cukorrépa. Ráadásul napelemek segítségével nehezen lehetne kétszázzal döngetni a sztrádán (mondjuk ez azért nem megoldhatatlan feladat - csak olyan bénán nézne ki a verda), ezért más módszerekre van szükség, s meglehet, éppen egy ilyen megoldást kapiskálnak a tudósok. A módszer lényege az, hogy apró fotoelektromos cellák segítségével próbálják szimulálni a növények fotoszintézise közben alapvetően biokémiai alapokon bekövetkező vízbontást - elvégre az így keletkező hidrogén az a sokat emlegetett csodaszer, mellyel oly sokan leváltanák a folyékony, olajalapú üzemanyagot. A baj csupán annyi, hogy ez a technológia is gyerekcipőben jár, igen sok év kell a tökéletesítéséhez, s félő, hogy csak ezután fog kiderülni, lesz-e valami az egészből, vagy ismét csak egy újabb zsákutcába sikerült beszaladni. Az olajipar a mostani állás szerint nem egyszerű házi feladatnak feladott matekpélda, amelyre biztosan adható optimális, valós, sőt racionális megoldás. Meglehet, a gyógyszer, azon túl, hogy keserű lesz, még csak el sem mulasztja a tünetek mindegyikét, de annál több nem kívánt és előre nem látható mellékhatást okoz.
