Mi lesz az olaj után? - Kettesbe váltani

Tudomány

Az olaj ára korábban elképzelhetetlennek tartott magasságokat ért el, s nem is nagyon akar onnan elmozdulni. Vajon ez már a vég kezdete, vagy csak most jön a java?

Az olaj világpiaci ára a múlt hét végén mind nominális, mind abszolút értelemben rekordokat döntött: egy teli hordóért (ami e metrikus rendszertől irtózó szakmában még ma is uralkodó mértékegység) csaknem 120 dollárt is elkérhettek a határidős jegyzések során. S ezen a szinten már mit sem ér arra hivatkozni, hogy közben monoton gyengül a dollár - immár euró/hordó összehasonlításban is sikerült a csúcsbeállítás. Az elemzők nem teljesen egységesek a várható tendenciák megítélésében - akad, aki szerint ennél már a büdös életben nem ereszkedünk lejjebb, mások szerint spekulációs okokból ilyen irreálisan drága az olaj, s ezért akár jelentős korrekció is elképzelhető. Azonban a többség úgy véli, ideje berendezkednünk a tartósan magas árra, ami szerintük logikusan következik abból, hogy a legtöbb, jelentős lelőhelyekkel bíró országban a termelés már túlszaladt a csúcson (egyes hírek szerint Oroszországban éppen tavaly). Ráadásul a készletek mennyisége bizonytalan, nagyságukkal kapcsolatban sok a szkepszis (ami persze akár alaptalannak is bizonyulhat), miközben látható, hogy a keresletet egyre csak izzítja Kína és India rohamosan növekvő fogyasztása (a két ország olajzabálás tekintetében idén már felülmúlja az Egyesült Államokat), ahol pedig alternatív üzemanyagokkal elégítenék ki a rohamosan növekvő keresletet (lásd: Brazília), ott máris kedvezőtlen társadalmi és ökológiai hatásokkal számolhatunk.

Egy szál harangvirág

Az olajkitermelés durva haranggörbeszerű jellegéről szóló teória (a kitermelés a csúcs elérése után meredeken zuhan) nem új, s bár konszenzusnak éppen nem örvend (az OPEC-ben például nem szeretik), de a többség respektálja, s a szakmai közgondolkodásnak legalábbis része az is, miként lehetne mérsékelni az olajkínálat prognosztizált hirtelen zuhanásából adódó katasztrofális következményeket. (Lásd: Kimerülő készletek, Magyar Narancs, 2005. július 14.) Az olajkészletek szintjének és a közeljövőbeli kitermelés mértékének tekintetében számos kedvezőtlen fejleménnyel számolhatunk. Először is Oroszország, mint már utaltunk is rá, képtelen növelni kitermelését a korábban várt mértékben (sőt, alighanem ennél már csak kevesebbet fognak a felszínre hozni), Nigéria olajkínálata az elégtelen beruházások következtében hat-hét éven belül drasztikusan vissza fog esni. Eközben alig néhány ország akad, ahol még van esély a termelés fokozására: jellemző módon Szaúd-Arábia, Kuvait és Irak az a három jelentős olajtermelő, ahol az olajcsúcs csak a következő évtized közepére-végére következik be. A magas áraknak szokás szerint lehet oly hatásuk, hogy rentábilissá tehetnek korábban csak gazdaságtalanul kitermelhető készleteket: érdemes lesz a bitument kiszedni az olajhomokból, kinyerni az olajpalából, vagy megtisztítani a szennyező anyagokban (ezek jelenthetnek ként, arzént, esetleg nehézfémeket) gazdag nehézolajokat - legyenek ezek bármily mocskos és szennyező technológiák. Ezenkívül persze idővel kinyithatók a korábban lezárt kutak, melyekből a gyors lerablás miatt csak jóval drágábban (az új árak mellett mégis gazdaságosan) nyerhető ki a maradék szufla, jöhetnek az új és újabb kőszénbányák (a szén még jó pár száz évig nem fogy el), hiszen a szénből bármit (folyékony üzemanyagot, vegyszert, műanyagot és élelmiszer-adalékot egyaránt) elő lehet állítani. Igaz, nem két forintért, de a tétet amúgy is jóval eme szint fölé emelték. Azután ott van még a földgáz, amelynek jó részét jelenleg eltüzeljük, pedig ha a fűtésre és főzésre találnak valami más energiaforrást, úgy nagy mennyiségben volna a kezünkben olyan gáznemű matéria, amely egyszerre kémiai alapanyag, s akár folyékony üzemanyag forrása.

Pótkávé a jó

Amikor a kőolaj esetleges pótlásáról beszélünk, nem felejthetjük el, hogy üzemanyagként, fűtőanyagként, vegyipari nyersanyagként valószínűleg mással és mással kell pótolnunk. A homológ pótlást pedig éppen az teszi szükségessé, hogy emberi fajtánk immár tökéletesen ráállt arra a pályára, melynek lényege, hogy lehetőleg minden fenék alá essen egy-egy személyre szabott robbanómotor. Márpedig ilyen esetben két dolgot tehetünk: vagy lecseréljük a Benz, Otto és zseniális társaik által kiötlött meghajtó mechanizmusokat valami más, még nem ismert technológiára (ez biztosan rohadt drága lesz), vagy megpróbálhatunk valami más folyékony és éghető anyagot tölteni a motorba. Persze nevezhetjük elavultnak és kívánhatjuk a pokolba a helyváltoztatás eme szélsőségesen individualista és pazarló módját, de látnivalón még a legkollektivistább társadalmak tagjai alól sem lehet kihúzni az autót.

A bioüzemanyagok igazából most bontakozó sagája csupán az első, s mindjárt drámai fejezete eme új történetnek. (Részletesen lásd: Répa, retek, maszlag, Magyar Narancs, 2008. február 14.) A bioüzemanyagokban - melyek vagy növényi olajok bontásából és újraészterezéséből, vagy cukor- és keményítő-, sőt a jövőben alighanem cellulóztartalmú növényi nyersanyagok minden magyar számára jól ismert szeszes erjedéséből származnak - sokan kételkedtek, majd a hit és a bizalom fázisát átugorva máris jöhettek a parák. Ha túllépünk az igencsak alapos félelmeken, azt láthatjuk, hogy pusztán energiahatékonyság szempontjából legalábbis Földünk számos pontján igenis életképes élelmiszerből üzemanyagot gyártani - mondjuk megéri Brazíliában cukornádból biobenzint erjeszteni (sokkal kétségesebb, hogy mérsékelt öv alatt mi veheti fel ezzel a versenyt, s hogy szubvenciók nélkül is megéri-e kukoricát disznók helyett az erjesztőkádba szórni - a számítások legalábbis ellentmondásosak). Való igaz, az élelmiszerekre gyakorolt kiszorító hatás már önmagában is felverheti az árakat, nem is szólva arról, hogy szorosan összekapcsolja a bioüzemanyagok és az emberi (továbbá állati) fogyasztást szolgáló termékek (melyek többnyire ugyanazok) árát - miközben azok amúgy is az egekbe emelkednek, nem függetlenül az újabb olajárrobbanástól (hiába: ez is a zöldforradalom következménye). Meglehet, a globális léptékű közérdek nevében korlátozni kellene az élelmiszerek benzintankba vándorlását, de kérdés: ki a fene fog ilyen döntést hozni (világkormány köztudomásúlag nincs, a helyi kormányok rövid távú preferenciái módfelett szóródnak). Eközben a bioüzemanyag-gyártás máris óriási üzlet, s az EU immár nem csupán a nem kívánt környezeti, társadalmi, élelmezéspolitikai mellékkövetkezmények miatt szállna ki a biodízel- és bioetanol-biznisz dotálásából, hanem azért is, mivel az ágazat egyelőre piaci alapon is megáll a lábán. Mondhatni, ez a technológia még gyerekcipőben jár, s talán a közeljövőben kinőheti a félelemre okot adó betegségeit. Máris érkeznek a hírek hihetetlenül hatékonyan, s a józan paraszti gondolkodást jellemző kétdimenziós (mező-szerű) sík felületeken túlmutató, háromdimenziós keretek között (térben) termeszthető olajtermelő algákról - mondhatni, meglátjuk, addig sem árt helyet csinálni a szójának, olajpálmának, cukornádnak és a többi hasznos, főleg monokultúrás körülmények között, latifundiumokban, csekély hozzátett emberi értékkel megtermelhető növénynek. Sejtések szerint (ezeket persze hisszük, ha látjuk), ha sikerülne kifejleszteni ipari méretben hasznosítható, cellulózalapú bioetanol-technológiákat, akkor a mostanihoz képest nagyságrendekkel nőne meg a mi éghajlati viszonyaink között elérhető energiahatékonyság - igaz, ehhez genetikailag megpiszkált, transzgén (jórészt fás) növények kellenek, a GMO-k felhasználása körül pedig még az eddigieknél is durvább, hitvita jellegű konfliktusok zajlanak.

Amennyiben más, megújuló olajpótlékokat keresnénk, úgy gyorsan kilyukadhatunk az ingyen rendelkezésre álló, igaz, kissé hektikusan detektálható napenergiánál: a napelemek hatékonysága amúgy nem túl magas, de - s most speciálisan kis hazánkról beszélünk - még így is jóval a képességeink alatt teljesítünk napenergia tekintetében is. Egyes alternatív energiastratégiában gondolkodó szervezetek (pl. Energia Klub) szerint már a most létező napelemes technológiával is meg lehetne termelni az ország éves áramszükségletét, ehhez csak pár száz négyzetkilométeres területet kéne befedni fotoelektromos átalakító szerkezetekkel (ennek a töredékén működnek most napcellák) - igaz, így azután a takarásban nem fejlődne rendesen az üzemanyagnak szánt repce, nyárfa vagy cukorrépa. Ráadásul napelemek segítségével nehezen lehetne kétszázzal döngetni a sztrádán (mondjuk ez azért nem megoldhatatlan feladat - csak olyan bénán nézne ki a verda), ezért más módszerekre van szükség, s meglehet, éppen egy ilyen megoldást kapiskálnak a tudósok. A módszer lényege az, hogy apró fotoelektromos cellák segítségével próbálják szimulálni a növények fotoszintézise közben alapvetően biokémiai alapokon bekövetkező vízbontást - elvégre az így keletkező hidrogén az a sokat emlegetett csodaszer, mellyel oly sokan leváltanák a folyékony, olajalapú üzemanyagot. A baj csupán annyi, hogy ez a technológia is gyerekcipőben jár, igen sok év kell a tökéletesítéséhez, s félő, hogy csak ezután fog kiderülni, lesz-e valami az egészből, vagy ismét csak egy újabb zsákutcába sikerült beszaladni. Az olajipar a mostani állás szerint nem egyszerű házi feladatnak feladott matekpélda, amelyre biztosan adható optimális, valós, sőt racionális megoldás. Meglehet, a gyógyszer, azon túl, hogy keserű lesz, még csak el sem mulasztja a tünetek mindegyikét, de annál több nem kívánt és előre nem látható mellékhatást okoz.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.