Mókuskerék: K. úr újrakezd

  • Keresztury Tibor
  • 2001. január 18.

Tudomány

Kacag, nevet, a könnye is kijön, pedig - a sör nevű üveges folyadék érdekes bukéját aprócska, óvatos kortyokkal tesztelvén - be van szarva rendesen. A színlelt jókedv inkább társainak szól - végigélt már velük egy pár komoly elhatározást így szilveszterkor, és pont annyi sunnyogást, farolást január másodikán. A magyarázkodást, hogy miért kell éppen az új évhez ragaszkodni ennyire, mikor a dolog jövő héten, de akár holnap is, érted, holnap, ugyanannyi joggal elkezdhető. Mondhatni, alanyi jogon. Miért kell a dolog s az új év kezdetét szigorúan összemosni, ilyen mereven tekinteni? Mit számít már az a pár nap tíz, húsz év után? Semmit, tényleg semmit, veregeti meg a vállukat ilyenkor, aki a kopfban kacagott, de ezen a ponton már egyáltalán nem nevet, mivel elgondolkozott. Attól, hogy megcsinálta újra, nála ne keressen senki felmentő ítéletet. Ki vagyok én, gondolja, hogy mindenki nekem magyarázkodik.
Kacag, nevet, a könnye is kijön, pedig - a sör nevű üveges folyadék érdekes bukéját aprócska, óvatos kortyokkal tesztelvén - be van szarva rendesen. A színlelt jókedv inkább társainak szól - végigélt már velük egy pár komoly elhatározást így szilveszterkor, és pont annyi sunnyogást, farolást január másodikán. A magyarázkodást, hogy miért kell éppen az új évhez ragaszkodni ennyire, mikor a dolog jövő héten, de akár holnap is, érted, holnap, ugyanannyi joggal elkezdhető. Mondhatni, alanyi jogon. Miért kell a dolog s az új év kezdetét szigorúan összemosni, ilyen mereven tekinteni? Mit számít már az a pár nap tíz, húsz év után? Semmit, tényleg semmit, veregeti meg a vállukat ilyenkor, aki a kopfban kacagott, de ezen a ponton már egyáltalán nem nevet, mivel elgondolkozott. Attól, hogy megcsinálta újra, nála ne keressen senki felmentő ítéletet. Ki vagyok én, gondolja, hogy mindenki nekem magyarázkodik.

Persze, persze:

az abbahagyás

nem szilveszterkor kezdődik el. Abbahagyni bármit - heroint, dohányzást, ivást, lopást, hazudozást, áfa-csalást, paráználkodást, játékgépezést - csak folyamatában lehet: ha valamiről, erről van a nagyon gyorsan magába szállt, betojt kacagónak személyes tapasztalata. Készülni kell rá sok-sok hónapot, trenírozni, mint egy lovat, a szervezet lágy részeit. Ez többnyire akként zajlik, hogy az ürge szántszándékkal, erőszakkal, napról napra arra gondol, hogy romokban hever az élete. Nem kicsikét, hanem úgy igazán, rendesen. Ezt néha erőltetni kell, mert nehezen hihető, hisz voltaképp minden működik: a család sem költözött el egyelőre, ő is él még, a jelekből ítélve úgy tűnik, de azért a gázszivárgás folyamatos. Elhinni, hogy komoly baj van, miközben erre látszólag és konkrét módon semmi nem utal - valahol itt dől el a dolog, megtenni a kezdő lépést ehhez képest csak másodlagos. Elhinni ezt végre, minden körülmény dacára, s nem remélni önmagadtól többé oly könnyen kicsalható, halasztó hatályú felmentő ítéletet - hát az nem valami vidám dolog. Folyik a jéghideg verejték végig a hátadon, az ablakot is fel kell tépni többnyire, letesztelni a kölyköket, megvan-e mind, s szuszognak-e rendesen. Ha szuszognak, akkor már csak túl kell élni ezt az éjszakát - aztán megy minden a szokásos rend szerint, mint a karikacsapás.

Ha van érdemi, jó külső kapcsolat, a következő napot első lendületből a pszichiátrián kell kezdeni. Ha nincs, akkor a kocsmában - a végeredmény majdnem ugyanaz. Fő, hogy lehessen a rémületet valahogy fenntartani, minden energiát mozgósítva prolongálni, állandósítani a kétségbeesést, kicsikarni azt az érzést, hogy még egy ilyen éjszaka nem elviselhető. A legjobbakat félni terápia után, a kórházi folyosón vagy magányos iváskor lehet: mindenkinek csak javasolhatom. Ha ez is megvolt, jöhet a mindennapos aprómunka a kitűzött dátumig - és itt jön be a szilveszter a képbe, mert az kell hozzá sajnos, bármilyen viccesen hangzik is, valami kötött, demonstratív, valami nehezen mozdítható. Aztán kilépsz a januári, metsző alkonyatba elsején délután, és körülnézel: jé, de furcsa a világ. Tiszta vagyok.

Egy év, két év, öt év - a kitűzött terminus - végén

túlhabzó lelkesedéssel

várnak vissza a kollégák, akik majd csak holnap kezdik el. Édes öregem, fogadnak szeretettel, csakhogy itt vagy újra köztünk, édes öregem. Képzeld, elváltam, képzeld, félresiklott az életem, képzeld, nem ittam, nem szúrtam, nem szívtam a múltkor két álló napig. És ez megint egy döntő pillanat. El kell menni a gratulálás után a régi helyszínekre újra, nélkülük, teljesen egyedül, visszanyerni alapszinten az időközben elfeledett sűrű, termékeny kétségbeesést, hogy amikor belül szólnak, a vállalkozás újra, azonnal elkezdhető legyen. Elmenni, és regisztrálni: épp így ült az ürge a játékgép előtt egy-két-öt álló éve is, fejvakarva nézvén a piros színű call manager feliratot a monitoron, s a pultoslány akkor is éppen így nem tudta megmondani, mi a teendő ilyenkor, azon túl, hogy ütjük; hogy tehát az a felirat mi a faszt jelent. Csodálni a buszállomás melletti lepusztult ivóban, ahogy a fénysebesség ütemében részegedik le a műszak, a megfáradt buszosok, őszintén átélve azt a nagyon nagy örömet, hogy nem sofőrök vagyunk. Élvezettel konstatálni, ahogy egy egyedül érkező, magányos vendég a sarokban mélyen eltöpreng, benyúl a táskába, s az előtte álló steppelt dzsekije hátára ragaszt egy Mérgező! feliratú öntapadós halálfejes matricát, majd - mint aki végzett mára - fizet, s észrevétlenül távozik. Menni a körúton állomásról állomásra, büszkén, hogy megcsináltuk, tántoríthatatlanul, mégis készen arra, hogy bármikor rossz legyen - fenntartván a készenlétet, a begyakorolt képességet arra, hogy az összeomlás bármikor naprakész helyzetben találjon, s a dráma - mint egy jó hírt hozó laza e-mail - mindenkor fogadható legyen.

Persze felmerül a kérdés,

miért kell egyáltalán

ilyen remek évek után újra elkezdeni. Fogas kérdés. Jogos. Nem is fogjuk sokáig megválaszolatlanul hagyni, ne féljetek, emberek.

Keresztury Tibor

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.