A Horgászkalandok Dzsingisz kán földjén címet viselő film alaptörténete viszonylag egyszerű: négy felnőtt férfi úgy gondolja, hogy szabadidejük eltöltésének legjobb módja az, ha elmennek Mongóliába, ahol egy leharcolt UAZ-zal mintegy háromezer kilométert zötykölődnek nem létező utakon, és közben horgásznak, ahol csak vizet látnak. Szimpatikus és embert próbáló vállalkozás ez, különös tekintettel az ország infrastruktúrájára, ami nincs.
Bánkuti Sándor, Kovács Csaba, Rochner Eckhart és Szörényi Zoltán, ahelyett hogy a mexikói tengerparton butulnának a napsütésben, bejárták a mongol tájat, ami egészen olyan, mintha Spielberg terveztette volna másnaposan egy ijesztgetős, pesszimista sci-fihez. Panelházak, jurták és sziklás kietlenség, aztán hirtelen ott van egy folyó vagy patak, és minden megváltozik, egészen pontosan: gyönyörű lesz, érintetlen, virágzó völgyek és elképesztően tiszta, szabályozatlan vizek.
Ezekben a vizekben lakik a tájmen, ami egy hal, és úgy néz ki, mintha egy figyelmetlen pisztráng belenyalt volna a keletnémet női úszóválogatott reggeli vitaminitalába: nemritkán másfél méteres, szálkamentes, csodálatosan színezett testű.
Elfogása műegérrel lehetséges; és itt álljunk meg egy pillanatra, mert a műegér kulcsfigurája ennek a horgásztúrának. Úgy készül, hogy két lazán összekötött parafadugót szőrrel borítunk, majd felszereljük, és végigrángatjuk a víz felszínén, amitől teljesen úgy néz ki, mintha valódi lenne. Nem keverendő össze azzal a műegérrel, ami az elrabolt macskát várta otthon, a macskazsúron, amikor ugye sajnos kocsival együtt... Szóval ezt a műegeret szereti a tájmen.
A film nem ragad le a szokásos horgásztunk, főztünk, horgásztunk megint-szintű szerkezeti megoldásnál, hanem megpróbál képet adni a ´99-es Mongóliáról is. Ez sikerül, Mongóliáról kiderül, hogy nem fenyegeti a túl gyors és ártalmas iparosodás, viszont cserébe olyan békét és nyugalmat láttam a filmben szereplő emberek szemében, amiért most azonnal elcserélném ezt az egész információs és elektronikai szart, ami körülvesz. Megismerkedhetünk továbbá a kannás kumisz szépségeivel és a buddhizmus újbóli térnyerésével, de a lényeg a horgászat olyan vizeken, ahol talán ez a csoport lógatott először műegeret a vízbe.
Annak ellenére, hogy a csapat nem elsősorban dokumentumfilmek készítésére szakosodott, az anyag professzionális: kiegyensúlyozott operatőri munka, pergő szerkezet jellemzi, olyan finomságokkal, mint a víz alatti felvételek és egy-egy tökéletesen elkapott rablás rögzítése. Sehol sem találkozunk azokkal a hamisításokkal, mikor a horogra felakasztott hal bénán csüng a zsinóron, az álhorgász meg boldogan kiemeli, igaz, itt erre nem is volt szükség, mert a csapat a 21 nap alatt kétezer halat fogott, és ebből ötven volt tíz kiló feletti. Én harmincöt év alatt nem fogtam egyetlen tíz kiló fölötti halat sem, úgyhogy elég deprimáló bámulni, amint szák nélkül, csak úgy, puszta kézzel emelgetik ki a kapitális állatokat, majd mosolyogva visszaengedik őket.
Nyugodtan elmondhatom tehát, hogy a Horgászkalandok Dzsingisz kán földjén klasszikus kultuszfilm, egy alapmű Magyarország egyik legmarkánsabb szubkultúrájában.
Para-Kovács Imre
Tájmen Bt., 1999
