| ||
A szódavíz, avagy szikvíz (e két elnevezés etimológiai értelemben is szinonim) a természet legtökéletesebb imitációja - és egy kis közünk kétségtelenül van is hozzá. A radikális mellérendelés és önkényes halmazépítés jegyében dolgozó Hungarikum Bizottság minapi döntése, mellyel (többek között a lovas íjász Kassai módszerével, Puskás Öcsi életművével, a gyulai kolbásszal, no meg a jó magyar operettel együtt) a hungarikumok szűk elit társaságába emelte a szikvizet, azon a megállapításon alapul, hogy ez olyan magyar találmány, melyet jól ismernek a határon túl is. Valójában, mint látni fogjuk, a szódavíz tömeggyártásához vezető technikai újítások több országban, több szálon haladtak egymással párhuzamosan - s bizony ugyanezt lehet megfigyelni a technika- és tudománytörténet megannyi területén is.
Jedlik savaz
A természetes szénsavval dúsított forrásvizek mindig is keresett hűsítőnek számítottak: az oldott gáz pezsgése, a kellemes bizsergés, a keletkező szénsav által okozott savanykás íz és az oldott ásványi sók aromája mind hozzájárultak a sikerhez. Amikor a XVIII. században a kémia fejlődése és konkrétan a gázokkal kapcsolatos kutatások nyomán sikerült felfedezni a később szén-dioxidként azonosított gázt, hamarosan kiderült, hogy ez az a delikvens, mely a pezsgő forrásvizek ízéért is felelős. Már csak az volt hátra, hogy nagyobb mennyiségben állítsák elő, s a megsavanyítani kívánt vízhez adagolják apróbb buborékok formájában. Jellemző, hogy a szódagyártás veteránja Joseph Priestley (1733-1804) volt, aki számos versenytársával (Scheele, Lavoisier) együtt vindikálhatta magának az oxigén és vele együtt az égés (azaz az oxidáció) titkának felfedezését.
| ||
Priestley egy sörfőző üst fölé függesztett fel egy vízzel teli edényt - az erjedés közben keletkező szén-dioxid gáz, amit Priestley még fixált levegőnek hívott, oldódott a vízben, és kellemesen megsavanyította. A keletkezett üdítőt, vagyis az igen híg szódát a jeles angol tudós vendégeinek kínálgatta, s egy tudományos dolgozatban is megörökítette. A szódagyártás technológiája jó időn keresztül az általa is leírt metóduson alapult: krétára (egy bizonyos mészkőfajtára) kénsavat öntött, s az így keletkező szén-dioxidot vezette vízbe. Az ilyen eljárásnál eleve fontos az óhatatlanul az oldatba kerülő kénsav semlegesítése, amire szódát (nátrium-karbonát) vagy szódabikarbónát használtak: ez máris érthetővé teszi a szódavíz elnevezést. A szóda nálunk többek között sziksó néven volt ismert - ebből meg a szikvíz következik. Emellett meg kell említenünk, hogy a világ számos országában manapság is adagolnak szódát vagy szódabikarbónát a szódavízbe, hogy így csökkentsék a savasságát - ez a gyáva, opportunista megoldás azonban sosem volt jellemző a minél buborékosabb szódában és a vele készíthető bitang erős fröccsben hívő magyarságra.
Priestley számos utóda próbálkozott szódavízgyártással. Közülük többet is az a meggyőződés hajtott, hogy az így keletkező pezsgő folyadék gyógyhatású - de legalábbis jóval egészségesebb, mint az akkortájt fogyasztott, a civilizáció áldásai által megfertőzött felszínközeli vizek. Így tett a svéd Torbern Bergman már 1771-ben, s egy-két évtizeddel később a svájci Johann Jacob Schweppe: az ő neve alighanem sokunk fülében cseng ismerősen, s ez bizony jól mutatja, hogy a szódaipari invenciók terén akadtak még a mieinknél is sikeresebb versenyzők (a Schweppes céget 1783-ban alapította Genfben). De azért a mi szívünknek mégiscsak Jedlik Ányos neve a kedvesebb: szemléljük bármily gyanakodva ítéleteinket, mégsem kell azt hinnünk, hogy minket e tekintetben pusztán az elfogultság vezetne. Megnyugodhatunk: a 19. század jeles paptanára, kísérletezője és polihisztor felfedezője manapság is állandó szereplő a kuriózumokban is utazó tudománytörténeti cikkekben.
Jedlik az 1820-as években kezdett foglalkozni a szódagyártással. Kutatásai, kísérletei során tudomással volt arról, hogy svájci kollégái már az 1780-as évektől sikerrel állítottak elő szénsavas vizet, de módszerüket nem feltétlenül kötötték a konkurencia orrára. Ellentétben mondjuk a tudós Priestley-vel - igaz, ő viszont mai ízlésünk szerint csak igen gyönge és híg szódát bírt csinálni. Jedliknek tehát magától kellett rájönnie a szódagyártás titkára - a már alkalmazott módszerek reprodukciója vagy korszakalkotó saját módszer kiötlése révén. Mai tudásunk alapján úgy sejtjük, hogy Jedlik (aki a termékét egyszerre nevezte szódavíznek, nátrium-magnéziumos víznek, Eger-, Püllna- és Selters-víznek - utóbbiból származik az angol seltzer water kifejezés!) kénsavas trükkje, vagyis a mészkő savazásával termelt szén-dioxid ezért nem volt egy kifejezetten forradalmi újítás. A korszakalkotó ötlet inkább abban rejlett, hogy a keletkező gázt viszonylag nagy nyomással préselje a vízbe - ekkor ugyanis jóval nagyobb mennyiség oldódik fel, mint a normál atmoszferikus nyomáson. Jedlik ugyanúgy szóda, illetve hamuzsír vizes oldatán vezette át a keletkező szén-dioxidot, hogy megtisztítsa a maradék kénsavtól, majd az egytartálynyi, kézzel mozgatott vízbe juttassa - de ma már csak sejteni véljük, hogy pontosan milyen eljárással préselte bele (úgy tűnik, neki is megvoltak a maga titkai). A tudománytörténeti hiedelem neki tulajdonítja ezenfelül a szén-dioxid szódavízben tartását szolgáló szifonfej feltalálását is - valószínűbb azonban, hogy ez az újítás is több helyen bukkant fel nagyjából egy időben.
Kórság és fröccs
Jedlik kortársai rendre valamiféle szivattyút használtak arra, hogy a szén-dioxidot nagy nyomással juttassák a vízbe, ő azonban más megoldást választott. A gázt rendkívül heves kémiai reakció révén állította elő, amit a reakció dinamikája hajtott a savanyítani kívánt vízbe. Ez a jelek szerint megfelelő koncentrációjú szódavíz előállítását tette lehetővé: a víz és a széndioxid reakciójából ilyenkor többé-kevésbé szénsav keletkezik. Lényeges volt a hőmérséklet is. A hidegebb víz ugyanis jóval nagyobb mennyiségű szén-dioxidot képes fizikailag és kémiailag is megkötni - magasabb hőmérsékleten a szénsav már hevesen bomlik. A keletkező gázt pedig nem csupán elnyelette, de a keletkezett szódavizet közvetlenül a ballon aljáról vezette el egy cső segítségével (a szódavizet rendre a túlnyomás hajtja ki!), vagyis nagyjából a később használatos szódásszifon elődjét teremtette meg. A technikatörténészek is eme újításait emelik ki - hiszen már a fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy magát a szódavizet nem ő találta fel.
| ||
Érdekes, habár a korszellem ismeretében tökéletesen érthető, hogy maga is bízott az általa előállított szénsavas vizek (ezek között akadt sima szódavíz és sók adagolásával kinyert mesterséges ásványvíz) gyógyító hatásában: a hagyomány szerint az 1830-as évek akkoriban epekórságnak nevezett kolerajárványának idejében fertőzöttek állapotán próbált javítani szódavíz adagolásával. A szikvízről szóló írásokban vissza-visszatérő fordulat, hogy a fertőzött ivóvízzel terjedő kór bakteriális terjesztői, a kolera vibriók számára nem ideális a jó erős szóda 3-4 körüli pH-ja, amiben lehet is valami - azért megjegyezzük, hogy a fertőtlenítésnek akadnak ennél sokkal hatékonyabb metódusai, s már csak megelőzésként is elengedhetetlen, hogy a szódát eleve tiszta, egészséges vízből készítsük.
A jedliki módszer, a szén-dioxidnak a szódavízgyártó üzemben történő vegyi előállítása addig lehetett népszerű, amíg meg nem jelentek a sűrített gázt tartalmazó acélpalackok - ezt követően, mondhatni, bagatell dologgá vált a szódavíz előállítása, s ez tökéletesen érthetővé teszi a buborékos levek káprázatos XX. századi karrierjét, amihez persze a házilagos szódagyártás sikere is hozzájárult. (Lásd: Ki csinál szódát? - a szifonpatron, Magyar Narancs, 2009. április 16.). Bár a szódavíz megannyi üdítő és alkoholos ital alapanyagául szolgál napjainkban is, közülük egy kétségtelenül magyar találmány, létrejöttében pedig Jedlik is komoly szerepet játszott. A kultúrtörténeti legenda szerint 1842 őszén, Fáy András fóti pincéjében történt az eset, a házigazdán kívül jelen volt még Vörösmarty Mihály, a szerzetes-költő Czuczor Gergely és annak unokatestvére, Jedlik Ányos is. Utóbbi ebből az alkalomból prezentálta volna a fröccsgyártáshoz nélkülözhetetlen világelső szódásüveget, s vele az első fröccsöt, melyet ő notóriusan spriccernek nevezett - "fröccs" szavunk pedig Vörösmarty nyelvi leleménye volna. A történet hitelét erősíti Vörösmarty ismeretes verse, a Fóti dal, benne e sorokkal: "Fölfelé megy borban a gyöngy; / Jól teszi. / Tőle senki e jogát el / Nem veszi." További filológiai és etimológiai vitáknak persze nem szeretnénk elejét venni, de annyi biztos, hogy a szódával különböző arányokban kevert bor ma is páratlan népszerűségnek örvend e hazában.
