Egy zord telet cinkeként átvészelni emberi ésszel szinte felfoghatatlan bravúr. Mi az istennyilát esznek, amikor rovartáplálék láthatóan sehol, a szotyolás nénik meg a kihalás szélén állnak?
Tényleg csak bajosan találunk rovart mínusz húsz fok körül: a legtöbb lehetetlen helyekre húzódott, elpusztult vagy bebábozódott. Az áttelelő rovarok egyik iskolapéldája a fatetű, ami télen csapatostul tümmed a platánfák laza, hámló kérge alatt, ahová ősz végén húzódott. Egy kéreg nem adhat annyi meleget, hogy túlélje a fagyokat, gondolhatnánk, de a fatetűregimentek tavasszal peckesen masíroznak elő a téli palotából. A nagy téli trükk lényege, hogy a hideg idő beköszöntével a rovarok testnedvei megváltoznak, sokkal több lesz bennük a glükóz: ez volna a biofagyálló. És bár a fatetű nem sokkal nagyobb, mint egy gombostű feje, jelentős táperő lehet benne így felcukrosodva: magam is több pókgyereket neveltem már fel télen fatetűvel, amikor más bébipóktáp nem hozzáférhető. A fatetű jól kezelhető, mert hidegen szépen elosztjuk a növendékek közt, s csak akkor kezd mozogni, amikor már lezártuk a kijáratot. Nos, a cinkének ugyanezt teljesen felesleges elmesélni.
Természetvédelmi és mezőgazdasági érdemeit ezután nem is kell sokat ragozni: nyilvánvaló, hogy annak a fának, amelyiken egész télen farkaséhes cinkék kurkásszák a tetvet, tavasszal sokkal jobb lesz. Biokertészek ezért ajánlgatják, szoktassunk a kertbe cinkét. Nem kell feltétlenül drága etetőodú a Cora áruházból, megteszi egy kivágott oldalú, vissza nem váltható kólásflakon, folyamatos szotyola- és tökmagutánpótlással. És persze érdemes arra is odafigyelni, hogy kertünkben a cinke legyen a csúcsragadozó: macskák ellen helyezzünk a törzsre szúrós tankcsapdát. Lehet készen kapni a kertészboltban, de megteszi a biomechanikus töviskoszorú-változat is. Ha a cinegét végleges maradásra akarjuk bírni, készítsünk neki műodút. Köszönettel fogadja, és bár nem túl válogatós - postaládába is beköltözik, ha nem fizetik elő a Magyar Hírlapot -, de ha biztosra akarunk menni, készítsünk kis nyílású odút, akkor nem bútoroznak be mindenféle gyanús baglyok, sasok, harkályok.
A cinkét az etetőnél könnyű megfigyelni, akár egy-két méterre is megközelítik az embert. Számára az ember inkább táplálékellátó, mint veszedelem, cinkét még a legelvetemültebb gyerek se csúzliz le. A századelő óta a cinke
"hasznos állat",
az akkori megfigyelők állapították meg, hogy cinke és ember közt nincs érdekellentét. A hasznos-káros felosztás felett már eljárt az idő, de tény, hogy a cinke jóval védhetőbb tagja az ökoszisztémának, mint egy idegmérges permetezés.
Ha elhelyeztük a magokat, és néhány lépést hátráltunk, hamarost megjelennek a hálás fogyasztók. Egy ugrás az etetőbe, szotyola/dióbél/tökmag megragadása, és már vetődnek ki az ablakon. Néhány tucat méternyire elrepülnek, de olyan gyorsan visszatérnek, hogy szinte hihetetlen, hogyan ehetnek ilyen gyorsan. Nem is esznek: rejtegetnek. Amíg nem merül ki a táplálékforrás, minél több ennivalót igyekeznek biztonságba helyezni. Laikus aggyal megválaszolhatatlannak tűnik a kérdés, vajon emlékszik-e a cinke, melyik magot hova dugta, vagy csak minél többet eldug, aztán a vak tyúk is talál szemet. Az etológusokat kemény fából faragták: a brit Krebs csapat megoldotta a rejtélyt. Az etetőbe radioaktív magokat tettek - hatórás felezési idejű technéciumot használtak, ami nem egy Csernobil. A Geiger-Müllerrel lebuktatott cinkékről kiderült, hogy sokkal több eszük van, mint bárki feltételezte volna. Bármilyen lázas tempóban dolgoztak (1 mag/perc), mindegyik a saját territóriumában rejtegetett, a magokat sorban dugdosva repedésbe, kéreg alá, fűcsomóba. Azt is sikerült bebizonyítani, hogy konkrétan keresik az egyes magokat: a kutatók a rejtekhelyek közelébe dugtak más magokat is, de a cinkék általában az eredetit találták meg elsőként. A tüzetes elemzés során arra is fény derült, hogy ha lehetőségük volt rá, nemcsak eldugták a magot, de megpróbálták a nyomot is eltüntetni, aztán mindkét szemükkel külön-külön memorizálták a helyszínt: a számítógépes szubkultúrában ezt hívják biztonsági másolatnak.
Sokkal ismertebb cinkeetológiai példa az
angol tejivó bűnszövetkezet
működése. A vad ötvenes években számos britet sokkolt a látvány, hogy reggelente a bejárati ajtaja elé helyezett tejesüveg vékony alumíniumkupakját valaki átlyukasztotta. A nyomozás során a cinkékre terelődött a gyanú. Végül kiderült, ők lyuggatnak, hogy tékozló módon leigyák a tej tetejéről a legfinomabb, zsíros részt. Mindez azért is kisebb sokkot okozott, mert a társadalomtudósoknak megint át kellett írniuk az aktuális kultúradefiníciót: a cinkék egymástól tanulták a tejbontást, a tradíció csak egy bizonyos területen terjedt a csapaton belül, apáról fiúra, sógorról komára szállva. 1939 előtt ritkák voltak az ilyen tolvajlások, de a madarak valószínűleg felállítottak egy oktatási központot, így a tejszínes cinkereggeli divatja körülbelül évi harminc kilométeres körben terjedt. Más elmélet szerint nem összeesküvésről, hanem a nagy szellemek találkozójáról volt szó: egyes környékeken csak az arany- kupakos tejet, másutt a pirosat dézsmálták.
A cinke nem csak gondtalan hedonizmusban utazik: beosztó természet, igazi ökopéldakép. Ha a területén új rovarfaj (zsákmányállat) tűnik fel, nem fogyasztja a bábjait, míg el nem ér bizonyos sűrűséget. Szemmel tartja a biotáp aktuális állapotát; a széncinke életmódja tehát már súrolja a rideg állattartás határát, s érdemeit még az sem csorbítja, hogy a cickányoknál is megfigyeltek már hasonló viselkedést.
Brehm felhívja a figyelmet egy kevésbé negédes tulajdonságára is: "a gyengébb madarat
gonoszul megtámadja
és megöli, nem kímélve gyönge vagy beteg fajtársait sem. Néha a nagyobb madarat is megtámadja, a közelébe lopózik, hirtelen lendülettel a hátára ugrik, azután erős karmaival belékapaszkodik, és erős csőrével addig veri a koponyáját, amíg léket vág bele, és hozzáfér kedvenc csemegéjéhez, a madárvelőhöz." Na ja, senki sem hibátlan. Ráadásul ezt a hátborzongató velő-sztorit más szakíró nem említi, szeretném tehát azt hinni, hogy Brehm valamit elnézett. Mindenesetre tény, hogy a széncinkék télen csapatokba verődnek, bevesznek a bandába kékcinkét és őszapót is, aztán együtt randalíroznak a havas ágakon. Néha láthatóan összekapnak, de tettlegesség nem fordul elő; a cinkék még fiatalkorukban, az ivarérési vedlés előtt kitombolják magukat. Bőrdzsekit húznak, teljes hangerővel bömböltetik az AC/DC-t, aztán amelyiknek elborul az agya, odaszáll a másik mellé, nagy szárnyverdeséssel és csipkedő csőrmozdulatokkal próbálva megijeszteni. Ha az áldozat idegei felmondják a szolgálatot, és kereket old, hasonló, nonverbális eszközökkel kergeti. Mindez főleg júniusban-júliusban figyelhető meg.
A cinke hamar megjegyzi, ha valahol méltatlan bánásmódban volt része, de a pozitív diszkriminációt is fejben tartja, ha valahol rendszeresen etetik, kér még. Két hónapja a Margit-szigeten sétáltattam Morzsa kutyát, és a zenélő kút melletti ligetben egy pillanatra elvesztettem a vezérfonalat. Ilyenkor persze az ember arra már nem emlékszik, min is mélázott el, csak arra, amire felriadt. Akkor történetesen tele lett a környező fák csupasz koronája felindultan csipogó cinkékkel és őszapókkal. Én csak néztem, ilyet még nem láttam: kifejezetten
velem ordibáltak
Körülnéztem, mögöttem senki sem állt, Morzsa meg valamerre elbóklászott. Ekkor így szóltam: "Na mi van, hékás?" Így beszélgettünk vagy öt percig, amíg nagy nehezen meg nem értettem az akcentusukat, azt hajtogatták: "Hülye, menj ki a Lehel piacra, vegyél szotyolát, de ne ám pörköltet, hanem natúrt, hozd ide, és töltsd fel a kiürült etetőket! Egyik lábad itt, a másik ott!" Az őszapók előtt különösen szégyelltem magam; nagy öröm, ha mókás Ravanelli-frizurájukat és aránytalanul hosszú, peckes farkukat nagy ritkán megpillanthatom, erre tessék, pont most nem készültem. Mindent egybevetve, azért csodás látomás, nagy puha csend, kihalt liget, váratlan, harmadik típusú találkozás. Jutányos áron, félkilós kiszerelésben három kiló napraforgómagot vásároltam, és vártam az újabb csodát. Hogy beszélgessünk még, vagy valami. Etetés közben eszembe jutott, hogy Assisi Szent Ferenccel is valami hasonló történhetett. Érdeklődtem a Katolikus Püspöki Karnál, szerintük milyen madaraknak prédikált, mert a Zeffirelli-féle Napfivérből kicsi madarakra emlékszem, a Reszkessetek betörők II-ben viszont galambokat emlegetett egy szereplő. A püspöki kar titkára gerlére tippelt, de azt ajánlotta, a legjobb, ha Bánk atyát kérdezem a ferences rendből, ő mégiscsak autentikus forrás. Bánk atya szerint a válasznak három vetülete van. Az egyik, hogy Olaszországban Szent Ferenc szobrának kezében gerle fészkel. A másik, hogy kedvenc madara a pacsirta volt: a legendárium szerint halálakor a pacsirták össze is gyűltek. A harmadik aspektust (a prédikálás Assisiben kezdődött, a pacsirta viszont inkább a nyílt mezőt kedveli, ezt én vetettem közbe bölcsen), szóval a konkrét madárfajt még a ferencesek sem ismerik.
Tessék, mondom én, csak cinkék lehettek.
Winkler Róbert
Egyéb cinkék
A kékcinke talán a ritkasága miatt tűnik szebbnek a szenesnél, bár nevéhez méltóan legalább olyan színes, mint egy trópusi pinty. Télen gyakran beáll a széncinke-őszapó-csuszka-galerikbe, s bár tavasszal elvileg konkurensek, esélyeit javítja, hogy számára kisebb odú is megteszi.
Egyéb, nálunk előforduló, ritkább cinkék: lazúrcinege, fenyves cinege, búbos cinege, kormosfejű cinege, barátcinege, barkóscinege és persze mint tiszteletbeli cinege, az őszapó.
Vannak még a világban különböző extrém cinegék, mint az afrikai szerecsencinege, mely fekete, egyébként ugyanúgy nyitnikékezik, mint a mieink, hogy Darwinnak is legyen valami öröme. A legnagyobb a Délkelet-Ázsiában élő, rigóméretű szultáncinege.
