A gimnázium, ahol huszonhat évvel ezelőtt fogadalmat tettünk, jeles tradíciókkal rendelkezett. Egykor Babits Mihály is a nevelőtestületébe tartozott, ám számos érem tanúsítja, hogy nemcsak a szellem, de a sport területén is kiemelkedő eredményekkel büszkélkedhetett Széchenyi István nevét viselő intézményünk. Ezt a patinát a mi időnk is megőrizte, lévén a Széchenyi a főváros utolsó fiúgimnáziuma maradt, ugyanakkor újabb hagyománya is teremtődött: azokat a tanulókat gyűjtötték itt össze, akiket máshová nem vettek fel. Különösebb ambícióktól mentes, amúgy jóravaló és nyitott fiatalemberek jártak ide, némelyikük a második-harmadik évfolyamig is eljutott. Csak M. I.-től kellett idő előtt búcsút vennünk: ő nem birtokolt tankönyveket, viszont minden reggel frissen borotválva, kirívó eleganciával érkezett, majd kiteregette maga előtt az aktuális Népsportot. Azt a négyes baráti társaságot, amelyre fentebb, az oroszlán közelében céloztam, igen szoros szálak fűzték össze érettségiig. Annak kapujában, a szalagavató mulatság estéjén adta szavát: kétezerben összejön újra, a Parlament előtt, február 22-én délben.
*
Hozzám Z. D. állt a legközelebb, jó pár évig testvéri közelségben araszolgattunk a gimnázium után. Amíg az anyukája nevelte, nem okozott különösebb zavart a skizofréniára való hajlama, de hirtelen halálát nem tudta feldolgozni az én barátom: előbb a szcientológusoknál, aztán a Hit Gyülekezetében keresett választ azokra a kérdésekre, melyeket nem oszthatott meg velem.
Egyedül maradt. Kihasználták és tönkretették, borzasztó szorongásos rohamok és pszichiátriai kezelések közt hányódva fordult a családomhoz néhány év múltán: "Örökbe fogadnánk-e?" - így, szó szerint. De én már az első éjszaka kiborultam. Rettegtem a találkozásainktól, és közben rohadtul szégyelltem, hogy "áruló" vagyok.
Tavalyelőtt, amikor utoljára találkoztunk, a gyógyszerektől már nehezére esett a járás és a beszéd, arra kért, hogy kerítsek neki valami erős altatót. "Én már nem tudok elmenni a Parlamenthez" - ha úgy tetszik, mintegy előre kimentette magát.
*
I. Gy.-t és T. F.-et korábban vesztettem szem elől. Utoljára a húszéves bankettünk hozott össze, és az megerősített: épp amiként kezdtük, csupa mosolygós, lepattant arc. Minden okom megvolt hát, hogy sokat várjak ettől a találkozótól - "első bálos" izgalommal közeledett felém a bal oroszlán, miközben paráztam is: köztük lesz-e Z. D.
Az egyik őr hozzám lépett, segíthet-e valamiben. Köszöntem, nem. Aztán harangozni kezdtek, majd lassacskán átfújt rajtam a szél. Ilyenkor persze egy csomó kínos kérdés felmerül. "Lehet, hogy rossz időpontra emlékszem?" Vagy: "Már csak én vagyok olyan seggfej, hogy komolyan veszek egy ilyen napot?" De nem volt kedvem egyiknek sem a végére járni, inkább a szelet is engedtem tovább fújni, szépen elálldogáltam benne húszig.
Hát így. Röviden elég szarul voltam - így a kellő távolságból bátran leszögezhető. Ha ez egy Chandler-regény, akkor beülök egy krimóba négy italra, "nincs semmi vész, miért pont ez jött volna össze, fiúk". Esetleg felhívhattam volna valamelyiküket, de ezt már "előzetesen" is elvetettem: a biztosra menés soha nem volt a mi bizniszünk. Sőt. Én például egyenesen az ilyen nyomorult napokból éltem - ezt is díjaztam volna -, ezekből születtek pompás elbeszéléseim. Na ja. Csak azóta változott a felállás; újabban eszem ágában sincs írni.
Marton László Távolodó
